Shock!

május 08.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

a-ha, Anna and the Barbies - Budapest, 2010. július 14.

a-haValamiért azt hittem, hogy az a-ha egy ilyen csajos zenekar. Nyilván, a nyolcvanas években voltam tizenéves, az idő tájt mindenkinek ezzel a három norvég sráccal volt kidekorálva a szobája – nekem is, elfértek Bruce Springsteen mellett. Az más kérdés, hogy néhány röpke év múlva éles váltással cseréltem ki a falamon lévő posztereket.

időpont:
2010. július 14.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

Annak ellenére, hogy az a-ha a nyolcvanas évek egyik pop ikonja volt, akkoriban egészen egyszerűen eszünkbe nem jutott, hogy ők esetleg koncerteznek, meg úgy az élőzene (főleg külföldi zenekar) valami misztikus eseménynek tűnt. Ha valaki 1985-ben elém állt volna, hogy: „hello, 2010-ig kell majd várnod, hogy a harmadik sorban ugrálj egy a-ha koncerten", valószínűleg nem is tudtam volna értelmezni, hogy miért kell nekem koncertre menni ahhoz, hogy popzenét hallgassak. 25 év... ebbe már belegondolni is iszonyú riasztó. Szóval azt hittem valamiért, hogy az a-ha ilyen csajos zenekar, de aztán a helyszínen kiderült, hogy az a-ha sokkal inkább generációs zenekar. Sokan nosztalgiázni jöttek, felidézni a gyerekkorukat/fiatalságukat, sokan meg azért, mert régen, és később is szerették a zenéjüket. Én nosztalgiázni is mentem, meg azért is, mert gyakorlatilag az összes lemezüket szeretem.

Setlist:

Intro
Butterfly, Butterfly (The Last Hurrah)
Foot Of The Mountain
The Bandstand
Analogue (All I Want)
Forever Not Yours
Minor Earth, Major Sky
Summer Moved On
Move To Memphis
The Blood That Moves The Body
Stay On These Roads
The Living Daylights
Scoundrel Days
The Swing Of Things
We're Looking For The Whales
And You Tell Me
Manhattan Skyline
I've Been Losing You
Cry Wolf
----
Hunting High And Low
The Sun Always Shines On TV
----
Take On Me

Előttük még a magyar Anna and the Barbies próbálta meggyőzni a színpad előtt csoportosuló pár száz embert, bár az tény, hogy egy a-ha előtt nem lett volna könnyű dolga senkinek, Annáék enyhén szólva extrémnek tűntek a konszolidált zenékhez szokott nézők számára. Számomra nem volt sokkoló az élmény, nemrég láttam a Hollow Kitties projektjüket az A38 hajón (amivel feldolgozásokat játszanak), és két jóbarát már hónapok óta duruzsolja a fülembe, hogy meg kellene néznem a Barbiest koncerten, mert Pásztor Anna nem egészen komplett színpadon (jó értelemben). A műsoruk utolsó harmadára értem oda, a zenekar szinte megegyezett a hajós társasággal. Már a hajón lecsekkoltam, hogy Pásztor Somának baromi jó a hangja, és a basszusgitáros srác szőrös Fleaként uralja a színpad jobb oldalát, és ez most is így volt. Itt kiegészültek még egy billentyűssel, Anna pedig - ahogy egy dívaisztikus kaméleonhoz illik -, totálisan más ruhában, hajviselettel állt színpadra az Arénában, mint bármikor eddig. A hazai nézőközönség (még mindig) nincs hozzászokva, ha egy nő öntörvényű és megőrül a színpadon, ez tény. Kétségtelenül üde színfoltja zenekar a hazai pop-rock-alternatív-bármi zenei palettának, de az is tagadhatatlan, hogy amit hallottam, abból egyelőre ez jött le: talán túlságosan sokat hallgatták a Queen Of The Stone Age-et, a Red Hot Chilit is biztosan szeretik, viszont refrénekben Soma már most slágergyanús dallamokat hoz. Anna pedig egy Juliette Lewis lightként egész biztosan meg fogja hódítani a nézőket a jövőben, mert a jövő még csak most következik számukra.

Ahogy a jövő épp most fejeződik be az a-ha számára. Pár perces szimfonikus intróval nyitottak, melyben a pályafutásuk egyes dalait olvasztották össze, háttérvetítéssel, de már mindenki arra várt, hogy végre színpadra lépjen először (és utoljára, micsoda paradoxon!) a három öregedni nehezen akaró norvég popcsillag, akiknek óriási a respektje a mai napig a föld bármely részén.

A júniusban megjelent legújabb dalukkal nyitottak (amit ráadásul itt játszottak először), a Butterfly, Butterly-jal, ami hangszerelésileg akár a nyolcvanas években is születhetett volna, viszont azonnal beleragadt a fülbe és ez megint jelent valamit. Nem mondom, hogy nem volt szürreális pillanat színpadon látni őket, konkrétan olyan érzésem lett hirtelen, mintha a gyerekkori szobám faláról a poszterek életre keltek volna. a-haViszonylag ritkán adódik ilyen pillanat az ember életében, de ez egy igazi „ezt nem hiszem el" majd' két óra volt, főleg, hogy sikerült a harmadik sorban kényelmesen helyet találni, tökéletes rálátással Magnéra. Már régen is renitens voltam, ezért természetesen nem Morten, hanem az akkor még Mags néven futó böngyör hajú billentyűs volt a kedvencem. Aki ugyan többnyire a billentyűkre szegezte a tekintetét, de azért ő volt az, aki a közönséggel kommunikált, kifejezte örömüket, hogy újra itt lehetnek (10 éve a Koóstolóban felléptek, amivel én is csak most szembesültem), ő mutatta be a zenekar két kiegészítő tagját, a látványosan játszó dobost és a plusz billentyűst.

Bár végig volt háttérvetítés, és olykor teljesen hangulatos képeket úsztattak egymásba, a szem mégis értelemszerűen Paul Waaktaar-Savoyra, Magne Furuholmenre és Morten Harketre szegeződött. Morten nem az a színpadot keresztül-kasul bejáró típus, többnyire középen imbolygott, a klipekről és koncertfelvételekről jól ismert sajátos mozdulataival bűvölte el a közönséget – mert még mindig elbűvült mindenkit, mintha az idő nem törődne azzal, hogy biológiailag elmúlt 50 éves. Paul, aki régen még Paal volt, sőt, Pål, talán egyszer sem merészkedett a színpad túlfelére, ellenben talán ő nézett a legtöbbször a közönségre és lelkesen cserélgette a többnyire nem túl rákenról kinézetű gitárokat. Mivel ez volt az első (és utolsó, hjaj) a-ha koncertem, és nincs viszonyítási alapom, meg más jellegű koncertekhez szoktam eddig, számomra furcsa volt ez a visszafogottság. a-haAzért rövid idő múlva már beütött a koncerthangulat, ugrálni, énekelni, villázni itt is lehet, az meg, hogy fordított kronológia szerint haladtak a dalokkal visszafelé, valami bizarr időutazásra invitált: a dalok fiatalodtak láthatatlan energiafalként a közönség és zenekar között.

Gyakorlatilag a The Blood That Moves The Bodytól kezdve folyamatos csúcspontról lehet beszélni, és az sem zavart, hogy Morten hangja nem annyira tökéletes, bizony becsúsztak hamis hangok és némelyik magas sem úgy jött ki, ahogy azt kellene. Volt valami gond a fülmonitorjával is, folyamatosan igazgatta, talán ezért is csúszott be több baki, de kit érdekel?! Azt sem mondom, hogy nem változtam át azonnal 15 éves rajongó kiscsajjá, amikor Morten a színpad bal oldalára tévedt, mert hát bizony de. Ilyen ez a múltidézés...

Egészen biztosan mindenki fejében voltak még olyan dalok, amit szeretett volna hallani, de azért ha belegondolunk, egy igazán kiemelkedő világslágert sem annyira könnyű írni, na de több tucatnyit?! Mindent képtelenség eljátszani szűk két órában, de azért így is volt Manhattan Skyline, Stay On These Roads, Cry Wolf, stb, amikor a folyamatos libabőr ráragadt a karra. Az And You Tell Me-nél levonultak, majd a középső kör alakú fényhidat leeresztették, a liláskék fényeket lefelé irányították, a három srác aláállt, előkerült egy xilofon, amin Magne próbálta kevés sikerrel kísérni a néha bakizó Mortent, aki meg a közönséget próbálta bevonni a közös marháskodásba. Kedves, emberi pillanatok voltak, és szeretném azt hinni, hogy nem találták ki előre az összes lüke hibát is.a-ha

Az első szünet alatt stílszerűen az instrumentális Living a Boy's Adventure szólt, közben a led-falra vetítettek egy jópofa válogatást régi/új fotókból, köztük tán olyanokat is, amelyek annak idején ott lógtak falon... És utána jött az a-ha pályafutásának egyik (ha nem „A") legdrámaibb dala: a Hunting High And Low szerencsére kicsit túlnyújtott verziója, majd a The Sun Always Shines On TV-vel zárták majdnem a koncertet, de úgyis tudtuk, hogy rövid levonulás után a végleges búcsú a Take On Me-vel. Nem tudom, mi zajlott hátrébb, de a színpad előtt már az is ugrált, aki arra készült, hogy konszolidáltan végigácsorogja a koncertet (mert már bőven elmúlt 30/40 éves, és ilyen idősen már nem illik ugrálni), és ez így is volt jól.

Nem volt könnyű leírni azt a szót, hogy „végleges", és bár méltósággal a csúcson kell búcsúzni, az a-ha meg ugyan a zeniten már túlhaladt, azért büszkén hagyhatják abba, ha tényleg így akarják. De mivel ők úgysem öregszenek, simán összeállhatnak öt év múlva, hogy bocs, meggondoltuk magunkat, mégiscsak hiányoznak azok a nyolcvanas évekbeli örökzöldek.
Mert nekünk hiányozni fognak...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.