Shock!

1990 nyarán megjelent egy album, amire a nagyközönség nem nagyon kapta fel a fejét, a zenészvilág és a vájtfülű zenehallgatók viszont annál nagyobb fantáziát láttak benne. A fura elnevezésű Toy Matinee néhány felső kategóriás stúdiózenész, egy feltörekvő fiatal tehetség és egy agilis zenei rendező projektje volt, ami a résztvevők predigréjének megfelelő muzikalitást rejtett, más szóval a maga idejében alig akadt párja. Az art pop és a progresszív rock határmezsgyéjén meghatározott zeneanyag utánozhatatlan stílusával és hi-tech megszólalásával jócskán megelőzte korát, ami persze azt is jelentette, hogy nem könyvelhetett el jelentős kereskedelmi sikert a mainstreamben. A tavaly harmincötödik születésnapját ünneplő korongot a szakértők ettől függetlenül ma is a rocktörténet nagyra becsült darabjai között tartják számon. Íme a története!

A Toy Matinee nevét nem érdemtelenül emlegetik áhítattal a hozzáértők több évtized elteltével is: az ötfős társaság egészen valószínűtlenül magas minőséggel állt elő abban az időszakban, amikor a rockműfaj a fénykorát élte, a zenei tudás óriási súllyal esett latba, a producerek rögeszmés hajszát folytattak a tökéletes stúdióhangzás után, a lemeztársaságok pedig szinte korlátlan anyagi erőforrásokat biztosítottak a milliós eladásokkal kecsegtető előadók számára. A multikiadók számára főleg semmi nem volt drága, ha jó nevű muzsikusokból álló szupergroupokat menedzselhettek, a cégek szinte presztízskérdést csináltak egy-egy ilyen típusú összeállítás szerződtetéséből.

Ebben a meglehetősen kompetitív közegben verbuválódott a Toy Matinee legénysége, amelynek ötletgazdája az a Patrick Leonard volt, aki producerként, dalszerzőként és sessionbillentyűsként olyan előadók számára dolgozott a ′80-as évek közepétől, mint Bryan Ferry, Peter Cetera, a Boz Scaggs, Kenny Loggins, Julian Lennon és Randy Crawford, a legtöbben azonban Madonna stábjából ismerhetik, nem véletlenül: Leonard hatalmas szerepet játszott abban, hogy az 1986-os True Blue visszavonhatatlanul a legnagyobb szupersztárok egyikévé tette a szőke ikont, ezt a státuszt pedig a három évvel későbbi Like A Prayerrel szintén közös erővel betonozták be. Ironikus módon a Like A Prayer stúdiófelvételei jelentették a kiindulópontot a Toy Matinee számára, Leonard ugyanis akkor fűzte szorosabbra együttműködését Guy Pratt basszusgitárossal, akivel a Pink Floyd 1987-es A Momentary Lapse Of Reason albumának munkálatai folyamán ismerkedett meg. A producert nem hagyta hidegen Pratt félelmetesen sokoldalú játéka, így aztán addig duruzsolt Madonna fülébe, míg az énekesnő végül szerződtette a basszusgitárost a Like A Prayer felvételeihez.

A stúdiómunkának álmodni sem lehetett volna szebb és jobb kimenetelt, Leonard akkor azonban már egy saját zenekar tervét is dédelgette: „Négy elképesztően sikeres Madonna-lemezt készítettem zsinórban, és úgy éreztem, hogy muszáj elszakadnom attól a világtól egy kicsit, hogy végre a magam szabályai szerint játszhassak szabadon áramló, hangszeres megoldásokat fókuszba állító muzsikát. A lehetőséget pedig tálcán kaptam ennek megvalósításához, amikor Mo Austin, a Warner kiadó akkori feje felhívott telefonon. Ez azután történt, hogy kijött a Like A Prayer. Épp otthon voltam, Mo pedig azt mondta: Pat, ebben az évben úgy félmilliárd dollár bevételt termeltél a Warner Brothers számára. Mondd, mit szeretnél? Egy irodát a cégnél valamelyik felső emeleten, vagy esetleg valami mást? Bármit kérhetsz. Erre én: tudod, Mo, csak egy saját lemezre vágyom... Olyan voltam, mint Joker a Batmanben, amikor azt mondta, hogy csak egy telefonhívást akarok!"

Pat addigra már nyakig merült a dalszerzésbe, szabadidejének jelentős részét erre fordította az 1989-es év folyamán. Az ötletelésbe Guy Pratt is beszállt, majd egy elképesztően tehetséges fiatal multiinstrumentalista csatlakozott hozzájuk, akit Kevin Gilbertnek hívtak. Leonard: „A Battle Of The Bands elnevezésű tehetségkutató zsűrijében ültem a Los Angeles-i Universal Amphitheaterben, mégpedig olyan nehézsúlyú arcok mellett, mint Quincy Jones, szóval egy roppant komoly és rangos eseményről volt szó. Kevin egyike volt az aspiránsoknak. Arra már nem emlékszem, hogy nyert-e vagy sem, de nem is ez volt a lényeg. Az ő produkciója jelentette számomra az est fénypontját, ahogy tanúbizonyságát adta kérlelhetetlen zeneiségének. Azon gondolkodtam, vajon mennyi az esély arra, hogy az ember csak úgy összeakadjon egy ennyire fiatal és ilyen progresszív beállítottságú sráccal? Úgy voltam vele, hogy történjen bármi, ez a különleges fiú kell nekem!"

Gilbert szinte azonnal beszállt a projektbe, és társszerzőként oroszlánrészt vállalt a dalok végleges arculatának megszabásában. A szinte minden hangszeren profi módon játszó énekes nem számított teljesen ismeretlen figurának a színtéren, hiszen progresszív rockban utazó saját bandáival, az N.R.G.-vel és a Giraffe-fal már évekkel korábban felhelyezte magát a térképre, míg 1986-tól Eddie Money turnézenekarában is játszott. Leonard időközben elkezdett dolgozni Madonna I'm Breathless lemezén is a Toy Matinee mellett, az énekesnő pedig felfigyelt a billentyűs/zenei rendező csapatában focizó Gilbert tehetségére, akit rögvest bevont a Dick Tracy mozifilmhez készülő speciális swingalbum munkálataiba. A két lemez szinte párhuzamosan készült, az átfedést pedig Bill Bottrell producer személye is erősítette, aki mindkét anyag zenei rendezését ellátta. A Toy Matinee társaságához időközben elszegődött egy sokat próbált sessiondobos, Brian MacLeod, ő olyan előadókkal dolgozott korábban, mint a Jefferson Starship, Grace Slick, és a Wire Train, a karrierje azonban pont a Toy Matinee hatására indult be igazán. A szólógitáros posztra kiszemelt Tim Pierce-t sem kellett sokáig győzködni: Pierce többek között Rick Springfield, Eric Martin, John Waite, Kenny Loggins, később pedig Michael Jackson mellett csiszolta szaktudását, de ő volt az, aki emblematikus gitártémákkal látta el az első Bon Jovi-album áttörést hozó sikerdalát, a Runawayt (és ugyancsak bekerült Madonna stábjába az I'm Breathless idejére, ahogy Guy Pratt is).

Adott volt tehát egy tapasztalt profikból álló gárda, Bill Bottrell producer azonban nem volt meggyőződve arról, hogy ez elég lesz az üdvösséghez: „Elsőre kissé szkeptikus voltam, amikor Pat összeállította ezt a felállást. Azt mondtam neki, hogy ilyet nem csinálhatsz, baszki, ez nem Hollywood! Aztán elküldte a demókat véleményezésre. Semmit sem tudtam arról, ki írta a dalokat és ki irányította a preprodukciós munkát, de az egész nagyon kereknek tűnt, egy valódi, együtt lélegző zenekar produkcióját láttatta. A legcsodálatosabb zeneiséget mutatta a csapat, amit akkoriban hallani lehetett, úgyhogy örömmel ugrottam fejest a projektbe. Az elkészült lemezanyag aztán engem legalább annyira meghatározott, mint őket."

A felvételek a kaliforniai Burbankben zajlottak Patrick Leonard Johnny Yuma nevű saját stúdiójában, az anyagot pedig élőben rögzítették. Brian MacLeod dobos a következőképpen emlékszik vissza erre: „Már a legelső alkalommal azt éreztem, hogy egy valódi zenekar tagja vagyok. Ahogy elkezdtünk élőben játszani a stúdióban, azonnal a helyére került minden. Már a legelső dalnál világosan látszott, hogy nem akármilyen egyéniségek jöttek itt össze. Mindenki hozzátette a dalokhoz a saját jól körülhatárolt stílusát. Nagyon magasra tettük a lécet, de ez nem jelentett problémát, éppen ellenkezőleg: simán megvalósítottuk mindazt, amit elterveztünk. A cél az volt, hogy olyan albumot készítsünk, ami zenei téren nem tűr kompromisszumokat, mégis könnyen befogadható és jól hallgatható legyen. Mi magunk is az ilyen típusú dalközpontú, de kifinomult megoldásokkal teli muzsikát szerettük a legjobban." Az említett egyensúly meglelésében nagy szerep hárult Bottrellre: „Pat és Kevin teljesen beleborultak a progresszív megoldásokba akkoriban, így aztán az én dolgom volt féken tartani őket. Habár fiatalon a progresszív rock nagy rajongója voltam magam is, azzal ugyancsak tisztában voltam, hogy rengeteg ember ki nem állhatja ezt a fajta zenét a mértéktelensége miatt. Így aztán amikor túl messzire mentek egy-egy témával, akkor jöttem én, és kigyomláltam a túlzottan hivalkodó részeket. Egy dalnál azonban nem vitt rá a lélek erre: a Last Plane Out Gentle Giant-hatású intro-riffje annyira adta magát és olyan jól működött, hogy végül meghagytam eredeti formájában."

Bottrell alaposan meghajtotta a stúdióban a társaságot, erről a billentyűsnek élénk emlékképei vannak: „A címadó dalt napokon keresztül rögzítettük, pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy már elsőre tökéletesen elkaptam a fonalat, de Bill nem hagyott békén, újra és újra feljátszatta velem a dalt. Soha nem voltam még annyira dühös a stúdióban. Egyszerűen nem tudtam mire vélni, hogy miért csinálja ezt velem. Aztán sok évvel később megértettem, amikor visszahallgattam a végleges felvételt: arra várt, hogy ez a szenvedélyes attitűd megjelenjen a játékomban, és ezáltal igazán életre keljen a téma. Komoly iskola volt ez nekem: zárj össze öt kiváló zenészt a felvételi helységben, és vedd rá őket, hogy két napon keresztül ugyanazt a dalt gyűrjék. Törvényszerű, hogy a legfontosabb dolgok a második nap végén fognak történni. Bill nagyon jól tudta, hogy mit miért tesz. A Toy Matinee albumának úgy futottunk neki, hogy számára Michael Jackson Bad lemeze jelentette az előző munkát, nekem pedig Madonna Like A Prayere. Mindketten úgy voltunk vele, hogy ezúttal bármit, bármennyi ideig és bármi áron megtehetünk a stúdióban. Egészen kivételes helyzetben voltunk akkor, az igazat megvallva azóta sem adatott meg hasonló nekem. Ma is teljes meggyőződéssel hiszem, hogy ez az album az egyik legtökéletesebb megszólalású hanganyag, ami valaha készült a könnyűzene történetében, és ez leginkább Bill érdeme. Ha lehetőséget adsz számára az alapoktól felépíteni egy lemezt, akkor olyan minőségre képes, amire szinte senki más ebben a szakmában."

Bottrell szerint a Toy Matinee kapcsán mindenki a hangzáson lovagolt annak idején: „A visszajelzések a hangzásról szinte elhomályosították a zenei anyagot, holott elsődlegesen ez egy csodálatos dalokkal teli korong volt, ami mesteri hangszeres játékot, agyafúrt hangszerelési megoldásokat és okos szövegeket rejtett. Egy szenvedéllyel teli album volt, ami nem csoda, hiszen tele volt a levegő az összes létező emberi érzelemmel, amikor készült. A hangzáskép kialakítása ehhez képest gyerekjáték volt, minden úgy ment, mint a karikacsapás." Pratt: „Brian dobhangzása elképesztő fontossággal bírt az összhatás szempontjából. A ′80-as években minden dobos az új Simon Phillips akart lenni, a kilencvenes években pedig mindenki visszatért Ringo Starrhoz. A Toy Matinee-vel ebből a szempontból összekötő kapocsként funkcionáltunk a két korszak között, mert volt merszünk földközeli, élő megszólalást reprodukálni a stúdióban egy olyan korban, amikor még a gigantikusan nagy, túlproducelt lemezek divatja dúlt. Hangzását tekintve ez egy rendkívüli jelentőséggel bíró album volt. Kétségkívül ez volt az egyik legizgalmasabb projekt a pályafutásom során."

Való igaz, hogy a korong tobzódott a nagyszabású, jelentőségteljes szerzeményekben. A Salvador Dalí emlékének ajánlott és Julian Lennon vendégszereplésével megerősített Turn It On Salvador hangszerelésének élénk sokszínűsége például hasonlóan delejező hatást keltett, mint a katalán festőzseni szürrealista alkotásai. A klarintét-trió felvonultatása egészen bizarr gellert adott az egyébként a Beatles Sgt. Pepper-korszakára reflektáló szerzeménynek, ilyesmit akkoriban kevesen csináltak. Szintén merőben szokatlan húzás volt a Remember My Name, amit zeneileg a Guaranteed albumos Level 42-val, a Tears For Fearsszel és a Totóval lehetett rokonítani, a valódi hátast azonban a szövegétől dobta az ember, amit Václav Havelnek dedikáltak. 1990-ben mennyire kellett nonkonformistának lenni ahhoz, hogy valaki egy rockzenei társulás tagjaként Kaliforniában dalt írjon egy irodalmárból lett, nagyformátumú közép-európai államférfiról. A különlegességek sorának azonban messze nem volt még vége, mert a Madonnáról mintázott és emiatt beszédes című Queen Of Misery hangulatai később Kip Wingert is megihlették szólólemezein: a Guy Pratt lenyűgöző fretless bőgőjére és Leonard agyafúrt billentyűs akkordjaira épített téma az anyag legprogresszívebb darabjai közé tartozott, ami legalább annyira emlékezetes és definitív pillanatát adta a korongnak, mint a rádiókat célzó, légiesen sztorizó The Ballad Of Jenny Ledge, és az igazából semmihez nem hasonlító, progos-fúziós jellegű – ne dzsessz-fúzióra gondoljunk! – Last Plane Out kettőse. Utóbbi tematikáját a basszusgitáros hozta, a háborús övezetből az utolsó pillanatokban való elmenekülés tematikáját körüljáró gondolatok nem lettek kevésbé relevánsak az évtizedek alatt.

A Things She Said inkább zenei oldalról tűnt rendkívül érdekfeszítőnek, ahogy egészen szélsőséges hangulatingadozásokat mutatott a feszült verzék és a Beach Boys-módra szörfrockos riffek által dominált békebeli refrén között. A lemezen még az egyszerűnek tűnő szerzemények is elemi erővel hatottak, a gyönyörűséges We Always Come Home akusztikus folktémája vagy a hasonszőrű, de zongorás Blank Page egyaránt óriási súllyal estek latba a mondanivaló tekintetében. Ahogy a leírtakból is látszik, rengeteg különböző zenei stílus sűrűsödött itt össze, mégis úgy formálták a saját képükre ezeket, hogy egy kézbe fogva megbonthatatlan egységet képezzenek. Érdekes, hogy több szerzeményt kétféle verzióban is előállítottak, ezek közül a There Was A Little Boy evolúciója rajzolta a legnagyobb ívet és vetette a legnagyobb árnyékot zeneileg: a két változat alig hasonlított egymásra, mintha kezdettől fogva két teljesen különböző entitásként léteztek volna. A lemezre került végleges variánst a billentyűs hangszerek távolba révedő szólamai és Gilbert gúzsba kötő énekdallamai uralták, az egészen pedig Pierce gitártémái is csavartak egyet az utolsó harmadban. Ezzel szemben a kompozíció korai megtestesülését legfőképpen Guy Pratt ismételten földöntúli fretless basszusozása alapozta meg, amit Pierce nyugtalan akkorbontásaival és a sokszólamú billentyűs riffek ellensúlyoztak. Simán lehet, hogy ez így túlságosan progresszívnek tűnt elsőre, és ezért áldozatul esett Bottrell koncepciójának, mindenesetre az átdolgozott albumos változat mellett ezt is muszáj ismerni, mert tényleg varázslatos momentumokat rejt.

A korabeli szakmai reakciók a Steely Danhez hasonlították a formációt, ami azért volt helytálló, mert Pat Leonardra saját bevallása szerint olyan nagy hatással volt a legendás banda, hogy még Madonna Cherish slágerében is elrejtett néhány utalást irányukba. A Toy Matinee felfogásában mindenképpen azt a vonalat képviselte, mivel náluk is ugyanúgy azonos súllyal esett latba minden hangszeres, mint a Donald Fagen és Walter Becker által vezetett csapatnál: Leonard mérvadó orgonajátéka, Pierce hangzatosan rétegzett gitártextúrái, Pratt elképesztő dinamikát adó, monolitikus basszusgitározása és MacLeod ízléses dobolása pont ugyanannyit számított, mint Gilbert kifejező éneke, az elgondolkodtató, bölcsen sztorizós szövegvilág és a briliáns hangszerelési megoldások. A Steely Dan mellett a fentebb említett zenekarok is megfelelő támpontot adtak, de az experimentális érzet miatt olyan előadókkal is párhuzamba lehetett állítani őket, mint Peter Gabriel vagy Brian Eno.

Ahogy Pierce levonta a végső következtetést: „A Toy Matinee valódi ugródeszka volt minden résztvevő számára. Guy állandó tagja lett a Pink Floydnak, Pat, Brian és jómagam pedig olyan legendákkal kezdtünk együttműködni, mint Jeff Beck, Roger Waters és Rod Stewart. Bill Bottrell egyszer azt mesélte nekem, hogy a Toy Matinee felvételei adták meg számára azt a magabiztosságot, ami a következő lépcsőfokra juttatta őt producerként. A felhalmozott tudást pedig kamatoztatni tudta a The Tuesday Music Club keretein belül, ami aztán egészen elképesztő magasságokba emelte Sheryl Crow-val együtt őt magát, Kevint és Briant is. Nálam szintén fordulópontnak számított ez a munka, hiszen ezt követően kezdtem teljes állásban stúdiózenészként dolgozni."

A lemez végül 1990. június 28-án jelent meg a Warner égisze alá tartozó Reprise kiadó gondozásában. Gilbert alapos promóciós hadjáratának köszönhetően az AOR-rádiók felkapták a The Ballad Of Jenny Ledge és Last Plane Out dalokat, mindkét szerzemény az előkelő 23. helyig jutott a Billboard rocklistáján. A nagylemez kevésbé volt szerencsés, mindössze a 129. helyet sikerült megcsípnie a Billboard Top 200-on. Ez azt is jelentette, hogy nem fogyott jól, mi több, bőven a várakozások alatt teljesített, de ezen tényleg csak az lepődött meg, aki nem volt tisztában az anyag összetett mivoltával, árnyalt mondanivalójával és experimentális beállítottságával. Mint oly' sok hasonló cipőben járó, elsősorban zenészeknek szóló album esetében, a túlzott muzikalitás itt is inkább hátráltató tényezőnek bizonyult, és nem olyan tőkének, amiből kereskedelmi eredményt lehetett kovácsolni.

Valószínűleg az is a sikertelenség okai közé tartozott, hogy a kiadást követően a csapat nem indult turnéra a tagok bokros teendői miatt. MacLeod és Pierce már ugrottak is a következő sessionmunkára, Pratt pedig visszament a Pink Floydba, így aztán Patrick Leonard nem látta értelmét helyettesítő emberekkel útra kelni. Gilbert viszont más véleményen volt, és összerakott egy bandát, amiben Toss Panos dobos, Marc Bonilla gitáros és Spencer Campbell basszusgitáros vették át az eredeti tagok szerepköreit. A billentyűs posztra végül egy bizonyos Sheryl Crow került – igen, az a Sheryl Crow. A későbbi szupersztár énekesnő a ′90-es évek elejéig a sessionzenészek kenyerét ette: háttérénekesként szerepelt Michael Jackson Bad turnéján, a stúdióban Stevie Wonder, Don Henley, Belinda Carlisle és Neal Schon lemezein közreműködött vokalistaként, képzett hangszeres zenészként pedig nem okozott neki gondot átvenni Leonard helyét a fekete-fehér klaviatúra mögött.

A rövid nyugati parti turnét végül 1991 tavaszán sikerült lebonyolítani, de addigra már okafogyottá vált a lemez promotálása, így a Toy Matinee története Kevin részéről is bevégeztetett. Évekkel később Patrick Leonard újra kedvet kapott egy következő saját lemez készítéséhez, és Third Matinee néven egy hasonlóan igényes, stílusát tekintve is folytatásnak beillő művel állt elő, de a klasszikus felállásból csak Guy Pratt és Brian MacLeod tartott vele. Gilbert helyére a Mr. Mister-frontember Richard Page-et állította, Tim Pierce-t pedig az a James Harrah váltotta, aki sokáig Madonna turnécsapatában edződött, de Marc Bonilla is elvállalt pár gitársávot az egyik dalban. Mellettük még Steve Porcaro, Vinnie Colaiuta és Luis Conte vendégeskedett, tehát briliáns muzsikusokban itt sem volt hiány.

Gilbert távolmaradása a későbbiek ismeretében abszolút érthető volt, lévén ez idő alatt egy igazán nagyszabású dolgot készített elő amellett, hogy dolgozott Michael Jackson Dangerous lemezének anyagán is: Brian MacLeod és Bill Bottrell részvételével létrehozta a The Tuesday Music Club elnevezésű dalszerzőkből álló kollektívát, a trió Bottrell stúdiójában jött össze heti rendszerességgel új ötleteket rendezgetni. Egy idő után Gilbert barátnőjeként Sheryl Crow is felbukkant az összejöveteleken, megjelenése azonban gyökeres változást hozott a The Tuesday Music Club életébe: az énekesnő egyik pillanatról a másikra átvette az irányítást, de a többiek cseppet sem bánták, mert az általa felvázolt koncepció több volt, mint ígéretes. Gilbert, Bottrell és MacLeod elkezdtek Sheryl keze alá dolgozni, majd négyesben megírták a Grammy-díjjal honorált Tuesday Night Music Club debütalbumot, ami 1993-ban jött ki, és több mint 12 millió példányban kelt el azóta világviszonylatban.

Kevin Gilbert a döbbenetes siker ellenére nem szállt el magától, és úgy tűnt, hogy Patrick Leonarddal összeraknak egy újabb Toy Matinee-albumot, ám az énekes 1996-ban bekövetkezett, idő előtti tragikus halála keresztülhúzta ezt a számítást. Ezzel minden spekuláció értelmét vesztette a kultikus projekt feltámasztását illetően, az évtizedek során azonban számos posztumusz kiadvány napvilágot látott tőlük, mint például egy nemhivatalos koncertlemez Live At Ventura Theater 1991 címmel, vagy a Toy Matinee Acoustic album, ami egy promocionális akusztikus fellépés anyaga. Nemrég CD-n és vinyl formában is megjelent az eredeti stúdióanyag újrakiadása, a CD-n kihagyhatatlan bónuszdalokkal feldúsítva, így újra elérhetővé vált fizikai hanghordozó formájában ez a lenyűgözően sokrétű mestermű, amin azóta sem fogott az idő. Tim Pierce: „A Toy Matinee volt a legfantasztikusabb zenekar volt, amiben valaha játszottam.″

Eszem ágában sincs kételkedni e szavak igazságtartalmában.