Shock!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Thin Lizzy utolsó albuma. A Thunder And Lightning Phil Lynott zenekarának minden addigi teljesítményénél keményebb, modernebb muzsikát rejtett, amiért jelentős mértékig a frissen leigazolt ifjú titán, John Sykes gitáros felelt. Az emberi tényezők, így elsősorban a főnök egyre súlyosabb drog- és alkoholproblémái már nem tették lehetővé, hogy a lejtőn nekiindult zenekar visszakapaszkodjon a csúcsra, így a lemez nem is tudta megfelelő mértékben kifutni magát. Ám fináléként a zenekar még egyszer, utoljára megvillantotta a maga zsenialitását, az eredmény pedig egy szenzációs gitárjátékkal ellátott, robbanékonyan energikus, óriási dalokkal teli hard rock mestermű lett.

A Thin Lizzy a '70-es és '80-as évek fordulóján némileg megtorpant. A zenekar ikonikus és hatalmas sikerű albumok egész sorát tette le az asztalra az előző évtizedben, ám ekkorra kiégni látszott a motor. Phil Lynott hosszas variálás és keresgélés után sem talált megfelelő utódot Brian Robertson, majd Gary Moore szólógitárosi posztjára, és ugyan az 1980-as Chinatown alapján Terence Charles „Snowy" White jól bevált, a zenekar demoralizálódásával ő sem tudott mit kezdeni. A szólókarrierrel is kísérletező Lynott mellett Scott Gorham gitáros is súlyos drogproblémákkal küzdött, Brian Downey dobos elégedetlen volt a zenei iránnyal, és a csapat legendás koncertteljesítménye is hanyatlani kezdett.

A hivatalosan is taggá avanzsált Darren Wharton billentyűssel már ötösben felvett, 1981-es Renegade egyértelmű színvonalesést hozott, és anyagi eredményei is jelezték, hogy baj van. Bár a Thin Lizzy a tengerentúlon ekkoriban már évek óta nem számított jelentős tényezőnek, Nagy-Britanniában és a kontinentális Európában továbbra is sztárbandának minősültek. Ehhez képest a Renegade már ezeken a területeken is megbukott, eladásai meg sem közelítették az 1979-es Black Rose: A Rock Legend és a Chinatown eredményeit, a turnén pedig lehangoló formát mutatott a csapat. Downey: „Azelőtt híresek voltunk a kifogástalan élő teljesítményről. Az utolsó időszakban ez a szemem láttára foszlott szerteszét, és roppant szomorú volt végignézni. Phil és Scott nagyon betegnek nézett ki, és ma is roppant kellemetlen, ha belefutok egy-egy felvételbe abból az időszakból. Philnek egyszerűen nem lett volna szabad színpadra állnia úgy."

Az anyagiakat is keveslő, harsány zenésztársaival a hangot emberileg sem találó White végül bemondta az unalmast, ám még ennél is aggályosabbnak tűnt, amikor a zenekar mellől leköszönt az útjukat egyengető menedzsment feje, Chris O'Donnell is. Az állandósuló káosz, a megfáradt emberi viszonyok és a csökkenő érdeklődés közepette egyértelműnek tűnt, hogy közeleg az út vége: bár Lynott volt a legpocsékabb állapotban, mégis Gorham jutott leginkább a határaiig, egyszerűen besokallt az elmúlt évtized szüntelen turnéverklije után. A zenekar tagjai 1982-ben többé-kevésbé megállapodtak, hogy elkészítenek még egy albumot, lejátsszák a búcsúturnét, és utána leteszik a lantot.

Ehhez a bizonyos albumhoz persze még szükség volt a megfelelő szólógitárosra. Ugyan egyes források szerint egy ideig próbáltak a még teljesen ismeretlennek számító Adrian Vandenberggel is (aki korábban már képbe került náluk jelöltként), a megoldás végül még kevésbé bizonyult nyilvánvalónak. Történt ugyanis, hogy a Brit Heavy Metal Új Hullámának egyik feltörekvő bandája, a Tygers Of Pan Tang szólógitárosa, John Sykes távozott csapatából, ám még tartozott egy kislemezzel az MCA kiadónak. Utóbbihoz Chris Tsangaridest kérte fel zenei rendezőnek, aki nemcsak a Tygers 1981-es Spellbound lemezén, hanem a Renegade-en is dolgozott. John: „Megkérdeztem Tsangaridest, nem vetné-e fel Philnek, hogy segítsen befejeznem a Please Don't Leave Me dalt. Teljesen esélytelennek tűnt a dolog, de nem volt vesztenivalóm... Chris megkérdezte Philt, megmutatta neki a dalt, ő pedig őszinte megdöbbenésemre rábólintott. Baszki, ez hihetetlen! – mondtam, aztán nem sokkal később már a repülőn ültem, hogy Írországban meglátogassam. Emlékszem az első alkalomra is, amikor találkoztunk: épp kiszállt a kocsijából, lila dzsekiben... Egyből megvolt közöttünk a megfelelő rezgésszám. Befejeztük a dalt a stúdióban, aztán ott maradtam nála Dublinban néhány napig. Végigjártuk a bárokat, a klubokat, jól elütöttük együtt az időt, aztán hazautaztam Londonba. Eltelt három-négy nap, aztán hirtelen csörgött a telefon. Phil volt a vonal végén, és simán nekem szegezte a kérdést, hogy nem akarnék-e belépni a Thin Lizzybe. Én meg egyből rávágtam: bazmeg, hát hogyne akarnék! Mintha valami álomba csöppentem volna, hiszen az egyik hősömről volt szó, akinek a zenéjén felnőttem..."

John Sykes hivatalosan 1982 őszén lett a Thin Lizzy tagja, és csatlakozásával friss vért pumpált a megfáradt szervezetbe. Noha Lynott és Gorham egészségügyi problémáin értelemszerűen vajmi keveset segíthetett az ifjú titán, zeneileg mégis felpörgette a csapatot a stúdióban. Sykes: „A zene kicsit súlyosabb volt a korábbiaknál, és ez szerintem egyértelműen az én hatásomra alakult így. Akkoriban elsősorban a keményebben játszó gitárosokat favorizáltam, és úgy érzékeltem, a Thin Lizzy is ehhez a vonalhoz akart visszakanyarodni. Phil is súlyosabb dalokban gondolkodott, és nagyon élvezte ezt a megközelítést, akárcsak én. Maga a dalszerzési folyamat meglehetősen spontán módon indult: leültünk a stúdióban, megkérdezte, vannak-e új riffjeim, én meg elkezdtem játszani a Cold Sweat témáját. Bekapcsolódott, elkezdtük együtt összegyúrni, meghangszerelni, és nagyjából húsz perc elteltével készen állt a nóta. És tényleg ennyire egyszerű volt az egész."

Bár belépésekor a zenei anyag java már készen állt, és szerzőként Sykes keze csak az említett Cold Sweatben volt benne, az új gitáros már hangzásával, játékával is fémesebb, keményebb ízt adott a Thin Lizzynek. A producernek választott Chris Tsangarides szerint miután felismerték, miben jó Sykes, mindez már abszolút tudatos törekvés volt a banda részéről: „Mindenképpen hatott a lemezre a NWOBHM-hullám, már csak azért is, mert Sykes erről a színtérről érkezett, de én is sok efféle zenekarral dolgoztam. Nekem persze ez is csak zene volt, és nem igazán érzékeltem jelentős különbségeket a régebbi meg az újabb csapatok között. Oké, az újak sokkal gyorsabban játszottak... Phil előzetesen leültetett, és megkérdezte, szerintem mihez kellene kezdeniük. Azt tanácsoltam, hogy készítsenek egy nagyszerű rockalbumot a Lizzy stílusában, ami a lehető legsúlyosabb, de továbbra is benne vannak azok az imádnivaló harmóniák, meg minden, amiről a zenekar híres volt."

Az előző években céltalanul hányódó, demoralizálódott Thin Lizzy a stúdióban hirtelen erőre kapott. Tsangarides: „Phil sokkal inkább egy húron pendült Sykesszal, mint Snowy White-tal. Snowy csodálatosan hozta azt a bluesos stílust, gyönyörűen is szólt a gitárja, de hogy mennyire passzolt ez a Thin Lizzybe, azt már nem tudom... Természetesen mindent el tudott játszani, de nem igazán rezgett együtt a zenekarral. A bulik után csendesen összecsomagolt, visszament a hotelbe olvasni. Szóval amolyan hétköznapi csávó volt, ellentétben a többiekkel. Sykes jobban passzolt közéjük, meg eleve fiatalabb is volt, és ez is rengeteget számított. A többiek is összekapták magukat miatta, hiszen bekerült közéjük egy fiatal, tapasztalatlan, de roppant öntudatos arc, aki emellé úgy gitározott, mint valami démon. Muszáj volt teljesíteniük mellette." Gorham: „Johnnal kiváló gitárpárost alkottunk. A lemezen végig óriási gitárjáték hallható, nem is beszélve a dalokról."

A Thunder And Lightning címet kapott lemez végül 1983. március 4-én jelent meg, és végighallgatva egyértelmű: a Thin Lizzy valóban más sebességfokozatba kapcsolt Sykes csatlakozásával. Teljesen egyértelműen ez a zenekar történetének legkeményebb, legszikrázóbban hard rockos munkája: habár nem nőtt rá a banda jellegzetes stílusára, John már ekkoriban is összekeverhetetlen, szuperszonikus gitárjátéka elég alaposan felbikázta Lynott csapatát, főleg a bluesosabb, visszafogottabb előzmények után. A Thin Lizzy stílusának veleje ugyanakkor semmit sem csorbult, beszéljünk akár a jellegzetesen fülledt-romlott lüktetésről, akár a kelta ízekkel elővezetett ikerharmóniákról. A lemez igen erőteljes, a kor viszonyaihoz képest kifejezetten előremutató, súlyos megdörrenése csak kiemeli ezeket az erényeket. A dalokat tekintve pedig még utoljára megrázta magát a csapat a búcsúalbumra, itt ugyanis egyáltalán nincs üresjárat, végig töltelék nélkül pörög le a negyven perc.

A címadó nyitószám némi gerjesztős-pulzálós intró után Downey kemény csapásaival veszi kezdetét, majd zakatoló gitárokkal támad a hallgatóra: helyből a zenekar történetének egyik legkeményebb, legagresszívebb tételéről beszélünk, amelyben ugyanakkor a '70-es évek Thin Lizzyjének minden erénye ott figyel, és a dallam is első hallgatásra beragad a fülbe. Tsangarides: „Phil először nem tudta, hogy énekelje el a dalt, és átkozott miatta, aztán megkérdezte, mit tanácsolok. Mindössze annyit mondtam: csak nyomja erőből, gyorsan. Azt felelte, oké, és nekiugrottunk. A tüdeje akkor már nem volt túl jó állapotban, és az a szám eléggé melós ebből a szempontból, így közben kaptam néhány beszólást, de összességében nagyjából bármit simán megcsinált, amit kértél tőle. És kimondottan szerette is, ha javaslatokat teszünk. Még a takarítót is meghallgatta, ha volt értelme annak, amivel előrukkolt." A ritmusgitárok valósággal szikráznak, ám a hangszerek igazából középtájt füstölnek el igazán, amikor Wharton billentyűszólója után Sykes leteszi a névjegyét a Thin Lizzyben... Ez a dal a korabeli sztenderdek szerint simán beillett heavy metalnak, és ékesen bizonyította, hogy Lynott csapatának bőven van helye a '80-as években is.

A This Is The One kimértebb ütemű, de szüntelenül kalapáló ritmusainak köszönhetően pattanásig feszült tétel, amit a briliánsan megformált, Wharton ízléses szőnyegezésével és csodálatosan aprólékos gitárdíszítésekkel felékesített refrén csak még jobban kiemel. Még Sykes és Gorham óriási szólópárbajának közepette is érdemes ugyanakkor megfigyelni, mennyire domináns a dal összhatása szempontjából Lynott basszusjátéka és Downey dobolása. Tsangarides: „Valójában Phil basszusgitározása jelentette a kulcsot a Thin Lizzy hangzásához, emiatt szólt úgy a zenekar, ahogy. Persze azzal a bluesos-dzsesszes, hihetetlenül erőteljes dobolással együtt... Brian és Phil groove-ja adta a dolog velejét. Már csak hozzá kellett tenni a kelta elemeket, és kész is volt a banda."

A korszak bevett formuláihoz passzoló módon az A oldal harmadik dalaként ballada következik – méghozzá abból is a lehető legjobb. Nem szeretném elragadtatni magamat, de a The Sun Goes Down számomra nemcsak a Thunder And Lightning, hanem a Thin Lizzy valaha írt leghatalmasabb dala is egyben. Több mint hat percről beszélünk, egy mai fejjel is roppant izgalmas megszólalású, hangszerelésében is minden közhelyet nélkülöző, elképesztően grandiózus tételről. A szinte filmszerű atmoszféra megteremtésében itt sem becsülhető alá a szüntelenül duruzsoló basszus, a billentyűs alap meg a lidérces, szomorú gitárhangok, és persze a főnök csodálatos, mormogós-merengős énekdallamai sem. Ám mégis a kifejtős, hősies és monumentális szólóblokk emeli igazán a sztratoszférába, ahol Gorham – jó hammeres klisékkel élve – szó szerint legitározza a csillagokat az égből. Felülmúlhatatlan mestermű, olyan érzelmi töltettel, ami senkit sem hagy érintetlenül. Lynott ekkoriban bevallottan a banda búcsúdalaként tekintett erre a felkavaró, csodálatosan megfogalmazott darabra, ám utólag, tragédiája fényében nem nehéz belelátni saját elköszönését sem a világtól.

A The Holy War jellegzetes, ikergitáros Thin Lizzy-témákat hoz, a gitárharmóniák éppúgy azonnal a fülbe ülnek, mint Lynott orrhangú énekmelódiái, nem is beszélve a némi gospelességet sem nélkülöző refrénről. Kissé mechanikus megszólalásában rejlik valami roppant módon '80-as évekbeli, itt is egyértelműen hallatszik: a zenekarnak bőven lett volna mondanivalója az új évtizedben, minden tekintetben sikeresen újultak meg ezzel az anyaggal. Ennek legékesebb bizonyítéka azonban mindenképpen az anyag kulcsdala, a Cold Sweat, amely még a címadónál is nyersebb, keményebb téma Sykes briliáns riffelésével, Lynott megnyerően búgó, ám a bridge-ben még ezzel együtt is roppant agresszív előadásával. A nyersen megfogalmazott, nyílegyenes szerkezetével ökörként húzó téma a maga szimpla valójában is színtiszta zsenialitás, nem véletlen, hogy még a zenekar sokszor reciklált repertoárjából is az egyik legtöbbször feldolgozott dalnak számít. A Sodomtól a Helloweenig, Jorn Landétól a Megadethig neves előadók egész sora készítette el belőle a saját változatát, mert valósággal üvölt ezután, és bárkinek jól áll. Sykes szólóját persze távolról sem tudta mindenki ilyen érzéssel elcsípni a próbálkozók közül...

A Someday She Is Going To Hit Back újabb pörgős, összekeverhetetlen Lizzy-rockertéma, alapvető pulzálását a repetitív szerkezetű szöveg adja meg. Érdekes megfigyelni, hogyan épül fel, mert cseppet sem tipikus megoldás, a mézédes gitárdallamoknak és a parádés vokáloknak köszönhetően azonban ez is nagyon fogós, azonnal ragad. A szövegben persze ismét ott feszül Lynott egész hányattatott és ellentmondásos élete. A Baby Please Don't Go a '70-es évek Lizzyje felé mutat vissza dzsesszes dobmeneteivel és tempójával, alapkarakteréhez azonban legalább ennyit tesznek hozzá a szüntelenül fel-felsíró, szinte beszélő, szólisztikus gitárdíszítések. A szám vége egészen katartikus Lynott könyörgésével és Sykes meg Gorham vele kánonban zokogó gitárjaival, itt tényleg maximálisan érvényesül az a költőiség, ami mindig is áthatotta Phil művészetét: a fickó valójában amolyan modern kori trubadúr volt... Scott: „Phil mesteri szövegíró volt. Ha épp szenvedett egy sorral, persze néha bedobtunk neki egy-egy szót, amit beépített, de igazából nem is lett volna értelme belefolynunk a szövegírásba, annyira ment neki. Szövegíróként nagyon felnézett például Rod Stewartra, akire igazából senki sem gondol ebben a minőségében. Nekem is Phil hívta fel rá a figyelmemet, és el kellett ismernem, hogy igaza van. De Van Morrisont is imádta, talán ő inspirálta a leginkább: nem csoda, hiszen ír arc, nagy történetmesélő. Az a fajta, aki komplett sztorikat épít a dalaiba, nem pusztán egymással rímelő, de tartalom nélküli sorokat."

A Bad Habits táncosabb tempójú, könnyed tétel, talán nem olyan izmos, mint ami előtte és utána érkezik, de jól egyensúlyban tartják a lemezt egy ilyen játékosabb témával. A záró Heart Attack azonban minden kétséget kizáróan sokkal jelentőségteljesebb, komolyabb darab, ez itt megint az a fajta roppant veretes, erőteljes, ropogós hard rock, ami a lemez egészét jellemzi. Bőven rejlett volna még potenciál ebben az együttműködésben... Itt jegyezném meg, hogy Tsangarides óriási hangzást biztosított az anyagnak, különösen a gitárok szólnak mai fejjel is fület gyönyörködtetően dúsan és erőteljesen, a szólók pedig csaknem kiszakítják a membránt. Mondanom sem kell, Sykes és Gorham ebben a dalban is egészen fantasztikusakat játszanak.

A lemez kritikai fogadtatása meglepően kedvezőnek bizonyult, főleg az előzményekhez képest: a szakma nagyjából egyetértett benne, hogy Sykesszal új erőre kapott a csapat. A felvezető kislemezként kihozott Cold Sweat bekerült a brit Top 30-ba, és általánosságban véve is felpezsdült körülöttük a kissé bepállott állóvíz. Tsangarides: „A lehető legjobb húrokat pengették meg a lemezzel, a legjobb időben. A Cold Sweat simán a legsúlyosabb akkori rockzenék közé tartozott, mégis elfért a Top Of The Popsban, amit tökre élveztünk. Ha Phil nem keveredik vitába a BBC jogi igazgatójával, valószínűleg még többször is adásba kerülhettek volna. Nem volt különösebben veszekedős természet, de ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy helyesnek tartotta, mindig hangot adott a véleményének." A Thunder And Lightning végül a brit listák negyedik helyéig jutott, amivel felülmúlta két elődje helyezéseit. A zenekar turnéra indult, és az év során két további, aránylag sikeres kislemezdalt produkáltak a címadó témával és a The Sun Goes Downnal.

Sajnos a koncertek láttán mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy Sykes ide, kiváló album oda, a bandában továbbra is komoly bajok vannak. Lynott és Gorham pillanatnyi állapotuktól függően nyújtottak kiváló, elfogadható vagy éppen pocsék teljesítményt, bár a csarnokok még utoljára megteltek a deklaráltan utolsó turnéként hirdetett körútra. A Thin Lizzy végül 1983. szeptember 4-én, a nürnbergi Monsters Of Rock fesztiválon adta karrierjének utolsó koncertjét. Scott: „Phil is és én is szenvedtünk az elvonási tünetektől. Alig vártam, hogy eltűnhessek a színpadról. Nem éreztem magam jól, szarul néztem ki, semmi sem volt rendben. Eközben az összes többi fellépő a színpad széléről nézett bennünket, ünnepeltek, sírtak a meghatottságtól, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már végre vége... Mennyire szörnyű már ez? Roppant szar módon ért véget a sztori." És egyben hihetetlenül is. Sykes: „A gyors befejezés mindenképpen felért egy gyomrossal, mert igazából nem vettem komolyan, hogy tényleg abbahagyjuk. Szerintem Phil sem akarta ezt, úgy emlékszem, a menedzsment ötletéből nőtt ki az egész. Manapság is látunk olyasmit, hogy egy zenekar bejelenti a búcsúturnéját, aztán mennek utána tovább, mintha mi sem történt volna... A menedzsment úgy gondolta, jó ötlet így felpörgetni az érdeklődést, mert az emberek mindenképpen látni akarják majd a zenekart. Így is lett, csakhogy akkoriban még úgy működtek a dolgok, hogy ha valamit bejelentettél, ahhoz tartani is kellett magad."

Lynottot, ha lehet, emberileg még inkább padlóra küldte a Thin Lizzy szétrobbanása, és a még komolyabb önpusztításba menekült. Ha hihetünk Joe Elliottnak a Def Leppardból, Phil ekkoriban már egyértelműen a tegnap embereként tekintett saját magára: „Phil Lynott-tal kétszer találkoztam életemben: először, amikor tizenöt éves koromban autogramot kértem tőle, másodszor pedig, amikor a Pyromania berobbanása után összefutottunk a kiadó egyik irodájában. Azt mondta: hallotta a lemezt, és ezért döntött úgy, hogy feloszlatja a zenekarát. Nem tudtam, mit mondhatnék erre... Mai fejjel azt kívánom, bárcsak idősebb lettem volna, és lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy odakenjem a falhoz, és azt mondjam neki: hé, akkor miért nem mész és próbálsz írni egy jobb albumot? Phil szemében mi juttattuk el a dolgokat a következő szintre, és úgy érezte, nem tud már versenyre kelni velünk..."

A Thin Lizzy utolsó turnéját a Life című dupla koncertlemez örökítette meg, amely az év októberében jött ki. Sykes: „A Life album jól sikerült, tele remek nótákkal, de a végleges keveréséért sosem voltam oda. Annak a lemeznek tényleg jót tenne egy alapos újrakeverés... De mára kicsit elfelejtődött, pedig amúgy nagyon jó." John ezután a Whitesnake-ben folytatta, akik már a turné során is folyamatosan csábítgatták, és ő bizonyult a kulcsnak a csapat majdani elképesztő amerikai sikereihez a Slide It In, majd a 1987 albumokkal. Lynott bukdácsoló szólókarrierje mellett eleinte egy Grand Slam nevű új formációval kísérletezett a Magnum billentyűsével, Mark Stanwayjel, ám a zenekar végül a lemezig sem jutott el. Phil 1985 derekára a visszaemlékezések szerint már egyértelműen újjá akarta alakítani a Thin Lizzyt, és nemcsak Downey meg Gorham, hanem Sykes is benne lett volna a dologban: „A Whitesnake-ben játszottam, amikor Phil megkeresett a zenekar újjáalakításának gondolatával. Konkrétan tudom, hogy eredetileg sem akarta lezárni a sztorit, de sajnos a dolgok így alakultak, és ezt tiszteletben kellett tartanunk. Mindenképpen úgy érzem, hogy sokkal több rejlett még bennem a Thin Lizzy számára, és tudom, hogy maga Phil is így érezte. Demózgattunk is ezen-azon, mert volt egy otthoni stúdiója. Egyértelműen abba az irányba tapogatózott, hogy visszakormányozhassa a helyes irányba a szerelvényt, de aztán végül sajnos már nem jött össze a dolog."

Phil Lynottot 1986. január 4-én érte a halál: szervezete egyszerűen megfáradt a folyamatos önpusztítás közepette, és feladta a harcot. Mindössze 36 éves volt. Halálával mindörökre elveszett a lehetőség az igazi Thin Lizzy visszahozatalára, bár mint később kiderült, még ez sem feltétlenül jelentette a sztori végét, hiszen 1996-ban Sykes, Gorham, Downey és Wharton is felsorakozott az ügy mellett, hogy így emlékezzenek egykori társukra. A dolog a maga idejében óriási vitákat váltott ki, amelyek később sem feltétlenül csitultak el, de a Thin Lizzy így is visszakerült a turnépiacra. Lynottot persze senki sem pótolhatta, még a kifogástalan zenei teljesítmény ellenére sem. Gorham: „A mai napig hiányzik Phil. Olyan típusú arc volt, akiben még akkor is meglett volna a szükséges vagányság, ha történetesen épp összeszarja magát. Magadtól meg nem mondtad volna róla, mert egyszerűen nem látszott rajta, ha baj van. Megvolt benne AZ a bizonyos tényező, bármit is értünk alatta... A legszimplább pólóban is baromi jól festett, hogy aztán odaadja nekem, én meg úgy nézzek ki benne, mint valami elbaszott bohóc. De rajta remekül mutatott. Tényleg minden megvolt benne. Hiányzik a lendülete."

A zenekar persze azért tudott visszatérni főnöke halála után tíz évvel, mert a közönség részéről volt igény a régi dalokra. Gorham: „Ha egy zenekar feloszlik, legtöbbször három-négy évvel utána már nem hallasz róluk. Mi nem ilyenek voltunk: tartósan is megmaradtunk a köztudatban, a rádiók a mai napig játsszák a dalokat, az emberek írnak rólunk, a lemezek pedig a mai napig fogynak. Szóval semmi okom panaszra. '83 környékén, a feloszlásunkkor azt hittem, öt év múlva ránk se fog emlékezni a kutya sem, aztán hálistennek nem így történt. De minden tekintetben baromi sokat is melóztunk ennek érdekében: mindig a lehető legjobb dalokat akartuk megírni, és persze ne feledkezzünk meg a tizenegy éven át tartó folyamatos, szünet nélküli turnézásról sem. Ezeknek köszönhetően a lehető legjobban beleégtünk a közönség tudatába."

Záróakkordként a Thunder And Lightning kétségtelenül a Thin Lizzy egyik csúcsalkotása volt: nekem mindig is ez volt a kedvenc lemezem a bandától a rengeteg alapmű között, és maguk a résztvevők is különleges teljesítményként emlékeznek vissza rá. Gorham: „John szerencsétlenségére Phillel már előre eldöntöttük, hogy a Thunder And Lightning lesz a zenekar utolsó lemeze, a turné pedig az utolsó turnénk. Vagyis Johnnak úgy egy-másfél év jutott a zenekarban, de ezalatt nagyon jól összebarátkoztunk, és komoly dolgokat tettünk le az asztalra. Összességében, ha már befejeztük, a Thunder And Lightning kitűnő zárás volt." Sykes: „Phil a hőseim egyike volt, így sok időt töltöttem vele, miután bekerültem a Lizzybe. Eleve a Thin Lizzy volt az egyik kedvenc zenekarom, úgyhogy igazi valóra vált álom, megtiszteltetés és dicsőség volt csatlakozni hozzájuk. Talán egész pályafutásom csúcsát jelentette, hogy rám esett Phil választása. Igazából annál sokkal jobb már később sem történt velem... Fiatal voltam, csak a rock'n'rollnak éltem, szóval gyönyörű idők voltak azok. És mindössze 22 éves fejjel élhettem meg őket... Nem tudom szavakkal érzékeltetni, mennyire fantasztikus volt, hogy ilyen fiatalon személyesen Phil választott be a zenekarba."

Ha már mindenáron le kellett zárni ennek a fantasztikus zenekarnak a karrierjét akkor és ott, ennél méltóbb módon aligha tehették volna meg.