Shock!

június 04.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queen: Queen II

Húsz éve halt meg a rockzene talán legnagyobb primadonnája, és a szomorú évforduló kapcsán szembeötlő lehet, hogy Freddie Mercury valóban aktív pályafutása igazából nem is ölelt fel olyan hosszú időtartamot. Az is igaz ugyanakkor, hogy vezetésével már a Queen történetének harmadik évében sikerült megalkotnia egy olyan lemezt, amely ugyan egyértelmű slágerek hiányában sosem vált annyira széles körben ismert klasszikussá, mint az A Night At The Opera vagy a News Of The World, mégis alapvető része az életműnek. A Queen II ugyanis első ízben mutatta meg a világnak, mire képes valójában a '70-es évek egyik legszínesebb rockbandája.

A különösebb feltűnést nem keltő, a későbbi anyagokhoz képest még valamelyest nyersebb debüt után a Queennek muszáj volt átgondolnia a dolgokat: az első albumról kislemezként kiadott, hosszas riffelgetéssel indító Keep Yourself Alive nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért úgy döntöttek, hogy az első lemezen már beharangozott, sokkal fogósabbnak tartott Seven Seas of Rhye-t ezúttal teljesen kidolgozzák, és erre alapozva próbálnak nagyobb sikert elérni. Az elgondolás bevált, hiszen a lendületes zongorafutamra épülő Mercury szám a brit kislemezlistán egészen a tizedik helyig jutott, ám ezzel együtt az ekkor megalkotott nagylemez minden volt, csak nem slágeres. Ez az egyik legnehezebben értelmezhető, legsötétebb Queen alkotás, amelyet igazából csakis egyben lehet hallgatni.

megjelenés:
1974. március 8.

kiadó:
Parlophone / Elektra
producer: Roy Thomas Baker, Robin Geoffrey Cable, Queen

zenészek:
Freddie Mercury - ének, billentyűk
Brian May - gitár
Roger Taylor - dobok
John Deacon - basszusgitár

játékidő: 42:53

1. Procession
2. Father To Son
3. White Queen (As It Began)
4. Some Day One Day
5. The Loser In The End
6. Ogre Battle
7. The Fairy Feller's Master-Stroke
8. Nevermore
9. The March Of The Black Queen
10. Funny How Love Is
11. Seven Seas Of Rhye

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A korai Queen stílusának meghatározása nem könnyű feladat, hiszen a négy, egymástól eltérő ízlésű tag (akik mindegyike dalszerző lett a harmadik lemeztől kezdve) szerzeményeiben keverednek a hard, glam, pomp és prog rockos hatások, és persze még sok minden más is (például vaudeville, pop vagy blues rock). A valódi egyediséget a szerzői véna mellett több elem garantálta. Egyrészt ott volt Freddie angyali tisztaságú hangja, amely még a legmagasabb tartományokban is mindig erős és érzelemmel teli maradt, miközben játszi könnyedséggel ültetett az ember fülébe olyan dallamokat, amiktől egyhamar aligha volt szabadulás. Ám nemcsak az ének-, hanem a gitárhang is páratlan volt: Brian May újító megoldásai mellett is mindig az érzésre, a szinte énekelhető harmóniákra és szólókra helyezte a hangsúlyt. A koronát minderre a gyakran használt, többszólamú, nagyívű vokál tette fel, a Queen-hangzás azon eleme, amelyet a legtöbbször alkalmaztak később a bandán felnőtt metal és rock csapatok tucatjai.

A fenti három stílusjegyből az utóbbi a debütalbumon még nem igazán jelent meg, az alig egy hónap alatt rögzített Queen II viszont már tele volt ilyen megoldásokkal. Rögtön a nyitó, instrumentális Procession erős középkori érzetet kelt, a sejtelmes, helyenként misztikus hangulat a számok nagy részét meghatározza. Pár évvel később Brian így jellemezte hozzáállásukat: „Olyan rockzenét akartunk játszani, amelyben benne van a kedvenceink egy részére, a Led Zeppelinre vagy a The Who-ra jellemző erő, de ugyanakkor sokkal több dallamot, harmóniát alkalmaz, nemcsak a vokálokban, hanem a gitárjátékban is."

Az akkoriban természetesen kizárólag bakeliten megjelenő lemezt sajátos kettőség jellemzi: a korai időszak két fő dalszerzőjének számait két külön oldalra tették fel. Így a White Side-ra keresztelt A-oldalt Brian 4 szerzeménye uralja (kiegészítve Roger Taylor direktebb, rockos témájával, a The Loser In The Enddel), a Black Side-on viszont teljes egészében Mercuryé a terep. Mindkét rész jól tükrözi a dalszerzők személyiségét, hiszen a White Side (középpontjában az állítólag egy vak lány által inspirált, sok évvel korábban született White Queennel) komolyabb, merengősebb, visszafogottabb hangvételű, míg a Black Side sokszínűbb, gátlástalanabb, amely azonnal lerohanja és zavarba ejti az embert.

Az első Mercury szám, az Ogre Battle már címével és bizarr mesét idéző szövegével is meglep, súlyos, sötét riffje pedig egészen biztosan a legkeményebbek közé tartozott 1974-ben. A fura effektekkel és Roger Taylor sikításaival megbolondított tétel egy gongütéssel ér véget, hogy rögtön valami még furcsább következzen: a The Fairy-Feller's Master Stroke Freddie csembalójátékával indít, majd páratlanul édes dallamokkal kábít. A grafikusi iskolát végzett frontember számára a dal inspirációját Richard Dadd viktoriánus festő kilenc éven át készített, Shakespeare és az angol folklór figuráit felhasználó, hasonló című festménye adta, amely állítólag olyan hatással volt rá, hogy még a Tate Gallerybe is elcipelte a banda többi tagját, hogy élőben láthassák a művet. A skizofrén Dadd egyébként tulajdon apjában az ördögöt vélte felfedezni, ezért végzett vele. Ilyen veszély bennünket talán nem fenyeget, de az biztos, hogy a teljesen eszement dal, amely egyike a Queen életmű legkevéssé ismert gyöngyszemeinek, igencsak nyugtalanító hatású tud lenni. Még szerencse, hogy egy andalító zongoratéma átvezeti a Nevermore-ba, amely a maga 1 perc 17 másodpercével ritka tömör megfogalmazását adja a szerelmi bánat szívfájdító gyönyörűségének. Freddie kiverhetetlen dallamait persze itt is bőségesen megtámogatják azokkal a bizonyos dús harmóniavokálokkal.

Mindezek után előállnak azzal a dallal, amely talán a legjobban összefoglalja a korai Queen lényegét: a bámulatos téma- és hangulatváltásokkal telepakolt The March Of The Black Queen egyben előtanulmánynak is tekinthető a Bohemian Rhapsodyhoz. Igazság szerint a hat és fél perces mű még magának a Queennek is túl bonyolult volt ahhoz, hogy valaha is teljes egészében eljátssza élőben, de ez persze semmit nem von le az opusz értékéből. A Black Side (sőt, tulajdonképpen a teljes lemez) csúcspontja után az édeskés Funny How Love Is, és az ismét misztikus szöveget használó sláger Seven Seas Of Rhye már inkább csak lenyugodásra szolgál, ami valljuk be, nem is árt egy ilyen zenei utazás után.

A koncepció átgondoltságát mutatja, hogy a fekete-fehér kettősség a kinyitható lemezborító képi világát is meghatározta. A neves rockfotós, Mick Rock mutatta meg Freddie-nek Marlene Dietrich híres fekete-fehér fényképét, aminek láttán az excentrikus frontember azonnal eldöntötte, hogy a lemezborítón pont így szeretne majd megjelenni. A fehér szín által dominált bandaképek mellett így született meg az a fekete-alapú csoportkép, amely két évvel később a Bohemian Rhapsody klipjében újra-felhasználva vált világhírűvé. Az ekkoriban a csapat barátjává váló Rock egyébként úgy látta, hogy a négyes valódi, őszinte kreatív erőként működött: „Nagyon sokat vitáztak egymással, de ez része volt a munkafolyamatnak. Sosem tapasztaltam komoly neheztelést bármelyikük részéről, mindig egymás szemébe mondták a véleményüket. Látszott, hogy valóban közel állnak egymáshoz. Valódi csapatot alkottak, és ezt mindig, mindenki számára nyilvánvalóvá tették."

Az album korabeli fogadtatása finoman szólva is vegyes volt. A Melody Maker kritikusa például így fogalmazott: „A Queen állítólag elért némi sikert Amerikában, majd meglátjuk, sikerül-e befutniuk Angliában is. Én mindenesetre megeszem a kalapom, ha sikerül nekik. Lehet, hogy túlgörcsölik az egészet, de az biztos, hogy itt mind a hangzás, mind az érzés terén hiányzik a mélység." A Record Mirrornál sem voltak lenyűgözve: „Ez bizony a glam rock legalja: gyenge és túlproducelt anyag. Ha ez a banda számít a jövő legnagyobb ígéretének, akkor eljött a rock'n'roll öngyilkosság ideje." Nem csoda, hogy a banda se volt túlzottan odáig a reakcióktól. Ahogy Roger mesélte: „Nagyon sokat kivett belőlünk ez a lemez, talán túl sokat is, ám amikor befejeztük, roppant büszkék voltunk rá. Csakhogy rögtön olyan rossz kritikákat kapott, hogy először elbizonytalanodtam: a fenébe, lehet, hogy nekik van igazuk? De pár héttel és néhány hallgatással később már úgy voltam vele: igenis jól sikerült, semmi okunk szégyenkezni miatta."

Olyannyira nincs, hogy a lemezt azóta nemcsak Brian May nevezte kedvenc Queen lemezének, hanem olyan kaliberű zenészek is, mint az Extreme gitáros Nuno Bettencourt, a misztikus, epikus metalt játszó Virgin Steele főnök, David DeFeis, vagy éppen W. Axl Rose... A szintén rajongónak számító Smashing Pumpkins agy Billy Corgannél pedig valószínűleg senki sem fogalmazta meg jobban az immár 37 éves lemez vonzerejét: „Mindent túlzásba vittek rajta: számtalan ének- és gitársávot pakoltak fel rá, vagyis ez egy abszolút Queen-túladagolás volt. Imádtam a fura, kétértelmű dalokat, amelyek megmutatták Freddie szexualitásának ellentmondásosságát, miközben könnyedén siklottak át a kemény témákból a gyönyörű balladákba."

 

Hozzászólások 

 
+8 #2 Bekk Roland 2016-10-03 16:22
Kiváló lemez.
Idézet
 
 
+17 #1 Varga Márk 2013-11-01 13:54
Én mint Queen rajongó (8 éves korom óta vagyok fanatikus, most 15 vagyok) most jöttem rá, hogy újra elővettem a lemezeiket, hogy ez az egyik legjobb művük. A Night At the Opera a csúcs, ez nálam ez a lemez a dobogón van. Fantasztikus zenei megoldások vannak rajta.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.