Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Headless Cross

0428sabs01Pár nappal ugyan lemaradtunk a konkrét évfordulóról, de ahogy néhány törzsrajongó kollégával beszéltük, olyan nem történhet, hogy erről az alapműről nem emlékezünk meg a Klasszikushock rovatban. Nemcsak azért, mert Black Sabbath és mert az új ozzys korszak hype-ját akarjuk kicsit árnyalni (ezt már megtettük a Born Again ismertetésekor), de még csak nem is a mostanában aktuális egyéb klasszikusokhoz (Badlands, Blue Murder) való kapcsolódás miatt, hanem mert egész egyszerűen az életmű egyik legerősebb, legjobban megdörrenő és legfogósabb anyaga. A maga idejében pedig – már amennyire ezt a számadatokra és a lassan öregecskedő korba érő akkori rajongók visszaemlékezéseire hagyatkozni lehet – helyreállította a Sabbath kissé megtépázott nimbuszát.

megjelenés:
1989. április 24.

kiadó:
IRS

producer: Tony Iommi, Cozy Powell

zenészek:
Tony Martin - ének
Tony Iommi - gitár
Cozy Powell - dobok
Geoff Nicholls - billentyűk
Laurence Cottle - basszusgitár

játékidő: 40:24

1. The Gates Of Hell
2. Headless Cross
3. Devil & Daughter
4. When Death Calls
5. Kill In The Spirit World
6. Call Of The Wild
7. Black Moon
8. Nightwing

Szerinted hány pont?
( 63 Szavazat )

Ez persze nem azt jelenti, hogy a '80-as évek közepén ne lettek volna nagy pillanatai a bandának, hiszen a Glenn Hughesszal készült, eredetileg Tony Iommi szólólemeznek indult Seventh Star is simán megérne egy misét itt, de a visszanézve a „banda" kifejezés némiképp eufemisztikusan hat, hiszen a Sabbath ekkortájt sokkal inkább emlékeztetett átjáróházra, mint zenekarra. Ennek ismertetésébe felesleges is belekezdeni, hiszen ért már minket olyan vád, miszerint a Klasszikushock cikkei a vonatkozó Wikipedia cikkek kimásolásával készülnek, ugyanakkor disszertációt sem szeretnék írni a témáról, ahogy azt a kollégák teszik. Azt is felesleges elemezni, hiba volt-e kukába hajítani a Jeff Fenholttal és Ray Gillennel készült felvételeket, hiszen ma már úgyis mind hozzáférhető, így mindenki eldöntheti, mennyire szereti ezeket. Lényeg a lényeg: Tony Martin 1987-es csatlakozásával stabilizálódni látszott a zenekarjelleg, és bár a The Eternal Idol is kiválóan sikerült, két évvel későbbi utódja, a huszonöt éves Headless Cross lett az első Martin-korszak emblematikus alkotása. Nem is véletlenül.

A lemez talán etalonnak is mondható hangzása és egész konkrétan a frissen csatlakozott Cozy Powell dobsoundja nagyon sokat tett hozzá az egységes összképhez, Martin dallamai érettebbek és kiforrottabbak (egyértelműen élete csúcsteljesítményét nyújtja), a Geoff Nicholls billentyűi által teremtett atmoszféra pedig extra misztikumot és monumentalitást kölcsönöz az anyagnak. De nem úgy, mint ahogy a Born Again dalaiban, hiszen ott hideg és zaklatott a légkör, itt pedig inkább afféle elegáns dark fantasy-jellege van, talán a dalcímek és a szövegvilág miatt is. Tony Iommira pedig nem igazán lehet mit mondani: mint minden Sabbath lemezen, itt is elsüti minden idők néhány legnagyobb riffjét, és tényleg, az egész úgy hibátlan, ahogy van.

0428sabs02

1989-ben az ember még nem hányt be a kissé hatásvadász intróktól, és itt bizony nagyon kitalálták a nyitást: gyakorlatilag minden íráskészségemet meg kell próbálnom bevetni ahhoz, hogy szavakat találjak arra, ahogy Powell szögelésére rátelepszik a főtéma – és csúfosan el is bukom ezzel. Nem tudom, milyen lehetett ezt a maga idejében hallani, de az egyszer biztos, hogy ennél metalabb lemezindítás még abban a dicsőségesnek mondott esztendőben sem nagyon akadt. És azt is hozzá kell fűznöm, hogy a dalt csúnyán megvágó videóklip sem tűnik röhejesnek még ma se, pedig sok olyan eleme van, ami önmagában bizony 2014-ben már megmosolyogtató. A folytatás kicsit lendületesebb és slágeresebb: a Devil & Daughter Sabbath-mércével mérve már-már hard rock, de az akkori hard rock korszellemhez képest nagyon is súlyos, nevezzük tehát inkább dallamos metalnak, főleg, hogy ami utána jön, az amúgy is az egyik legdoomabb dal a diszkográfiában. A When Death Calls csaknem hét perce a lemez abszolút csúcspontja, ahol a begyorsuló középrészben simán felismerhető Brian May vendégszólója, de a lényeg nem ez, hanem a húzása, és ahogy a visszafogott verzék után robbannak a riffek és Martin zseniális refrénje. A Kill In The Spirit World – bár remek dal ez is – emiatt kicsit hálátlan levezető szerepet kap, pedig itt is baromi fogós verzedallamok vannak. Refrénben viszont mind a Call Of The Wild, mind a Black Moon nagyon erős, a Nightwing pedig monumentális, hangulatos lezárás, amely után az ember szinte automatikusan újrahallgatja az egész dalcsokrot, ha teheti. Nem véletlen az sem, hogy sokan ezt az időszakot tartják a Black Sabbath aranykorának – ne feledjük, hogy egy évvel később a viking mitológiára épülő konceptlemez, a Tyr következett a sorban, ami szintén szenzációsan jó anyag.

0428sabs03

Tony Martint rajongói körökben szokás áldozatként feltüntetni, de amennyit a Dio-korszak feltámasztásáról tudni lehet, számára valószínűleg tényleg a körülmények alakultak szerencsétlenül, a rockbiznisz pedig már csak ilyen. Azonban hogy fairek legyünk vele szemben, én messze nem hallok az ő hangjában annyi Dio-hatást, amennyire annak idején mondták. Bizonyára hatott rá Ronnie, mint abból a generációból szinte mindenkire, de dallamvilága teljesen egyedi, ami minden későbbi munkájában is hallható. Az persze biztos, hogy a Sabbath óta nem igazán találja a helyét, pedig futott még egy kört a másik Tonyval 1994-95-ben a letisztultabb, de szintén 10-ből 11 pontos Cross Purposesszal és a sokat köpködött, de egyáltalán nem annyira vészes Forbiddennel, és a saját szólólemezei is nagyon jók. Ugyanakkor a többi gitáros, akivel később együtt dolgozott, messze nem rendelkezik olyan markáns stílussal, mint Iommi, nem különösebben kell tehát meglepődnünk, hogy a vélt vagy valós sérelmek ellenére ő maga is ezt az időszakot tartja pályája csúcspontjának. Mi tagadás, egy mostani haknit (bandája neve jelenleg a sokatmondó Tony Martin's Headless Cross névre hallgat és most legalább nem a fia gitározik benne) megnéznék tőle, mert ezeket a dalokat a másik Tony jelenleg – bár ő is büszke rájuk – érthető okokból hanyagolja.

 

Hozzászólások 

 
#22 Pisti 2021-03-29 00:54
A legjobb Tony Martin féle cucc. Gyönyörűen szól, nagyon jó dalok, nem is ragozom tovább.
Idézet
 
 
+3 #21 notreadam 2016-08-17 10:49
Na ez a kedvenc Sabbath albumom!!!Tony Martin csodálatosan énekel, a címadótól pedig még ma is libabőrös leszek,elképesz tő nóta!!!Előttem szólóval pedig egyetértek, az Eternal Idol sem gyengébb.
Idézet
 
 
#20 pelu 2016-05-24 12:41
Amikor először hallottam Martinos Sabbath-tot, azért elbizonytalanod tam, h ez tényleg ő és nem Dio. Nekem először nagyon arcba vágott a hasonlóság, de többszöri hallgatás után azért megváltozott, és kiemelkedtek Tony értékei is. Zseniálisan énekel egy kitűnő albumon.

Amúgy szerintem a The Eternal Idol semmivel sem gyengébb, mint ez, sőt... ;)
Idézet
 
 
+4 #19 RBM 2014-04-29 22:12
Egy jövőbeni összeborulást azért több dolog is kizár szerintem. Egyrészt maga Martin is azt mondta, hogy a Black Sabbath többet soha, max egy koncert erejéig (persze aztán ki tudja, mert hát ott a pénz is ugye). Másrészt szerintem Iommi sem kezdene vele újra mert egyszerűen be kell látni, hogy nem az a kaliberű fickó. Martinból csak az Iommi tudta előhozni igazán a dolgokat, nélküle nagyjából sehova sem jutott, pedig nem tehetségtelen fickó. Koncertezni pl hosszú ideje semmi. Úgyhogy a cikkben is említett zenekaráról beszélni sem érdemes, mert ha egészen jól tudom egyetlen koncertjük volt, és amiről még beszéltem és jól jellemzi Martint. DVD ígért a koncert anyagából amiről semmi hír nincsen. Az elején még annyit mondott hogy fel lett véve és hogy engedélyeztetni kell még a Black Sabbath dalokat, de ez is már több mint egy éve volt szerintem, azóta semmi. Egyszerűen képtelen arra, hogy normálisan egy cél felé haladva csinálja a dolgait. Így pedig a kreativitása sem érvényesül annyira.
Idézet
 
 
+5 #18 JamesSmith 2014-04-29 03:07
Tony Martin zseniális énekes! Elképesztő hangi adottságai vannak!

A Black Sabbathtól ez a kedvenc a kedvenc számom:

https://www.youtube.com/watch?v=_uNt5xJDtSc

Egyszerűen zseniális és remélem majd fogtok írni erről az albumról is.
Idézet
 
 
+5 #17 kamikaze 2014-04-28 23:51
Idézet - Igor Igorovics:
Nem tudom mennyi esély van rá, de remélem, hogy egyszer, ha nem is Black Sabbath név alatt, de láthatjuk még a martinos felállást.

Kötve hiszem, erre gyakorlatilag sajnos semmi esély. De különben jártak nálunk a Headless Cross turnéján '89.IX.25-én a néhai Budapest Sportcsarnokban , a következő összeállításban :

Tony Iommi
Tony Martin
Neil Murray
Cozy Powell
+ Geoff Nicholls

Elég jó buli volt. Nem akarok illuzióromboló lenni, de különösen a ritmusszekció játszott kiemelkedően, és Martin is sok rutint felszedett a megelőző években ahhoz, hogy eladja a produkciót. Sokan tartottak előtte ugyanis attól, hogy bár a lemezeken kifogástalanul énekelt, de élőben állítólag hosszú időbe telt, amíg magabiztosan betöltötte a frontember szerepét. És hát nem akárkik után kellett énekelnie. Iommi viszont nem volt igazán formában. A lendületesebb témáknál Powell-lék húztak, mint a gőzmozdony, ő pedig gyakran szinte csak követte a többieket, majdnem lemaradt! Geoff pedig elbújtatva, egy fekete függöny mögött játszott, és csak a koncert végén az elköszönésnél jött előre. Hogy ez mire volt jó, máig nem értem. Nem kellett volna külsőségekben ennyire ragaszkodniuk a 4 fős szereposztáshoz .
A Headless Cross album persze szenzációs, akár az egész BS életművet tekintve is. Talán a legjobb hangzású lemezük, és az összes felállást figyelembe véve is igencsak dobogós anyag. A Martinos albumok közül mindenesetre a legjobb. Már a The Eternal Idol is nagyon jó volt, de ez fenomenális! A Tyr is jól sikerült, de szerintem azt egy kicsit elkapkodták. Túl hamar kijöttek vele, talán úgy gondolták, hogy mivel jó formában vannak (ami persze így volt), nem érdemes várni, és hajrá. De egy keveset még dolgozhattak volna rajta, ha csak 2-3 dallal megtoldják, sokkal nagyobbat szólt volna.
Idézet
 
 
+3 #16 Igor Igorovics 2014-04-28 20:27
Nem tudom mennyi esély van rá, de remélem, hogy egyszer, ha nem is Black Sabbath név alatt, de láthatjuk még a martinos felállást. Ha nem is a Headless Cross-osat, hiszen szegény Cozy Powell már nincs velünk, de Rondinellit azért csak el lehetne hozni egy turnéra.
Idézet
 
 
+1 #15 asdasd 2014-04-28 19:29
Idézet - Venomádi:
Örülök, hogy azonos véleményen vagyunk a Cross Purposes-szel kapcsolatban is. Zseniálisnak tartom, ahogy a Forbiddent is. Felháborító, hogy külföldi bértollnokok (Hammer, ha jól rémlik) képesek leírni a tavalyi, főleg Sabbathnak szentelt különszámban azt a vérlázító cikket, ahol végigmennek a banda karrierjén, elemzgetve pár mondattal a lemezeket, és ugye az Ozzyval készültek Classic-ba soroltattak érthetően, és így tovább, míg nem utána egy külön hasábot szenteltek a Born Again-nek és, és a Forbiddennek, szemléltetéskép p, hogy mit kerülj el messziről. Azt gondolom ez az istenigazi bunkóság, főleg hogy nagyon nem kellene arról ítélkezni huszonév távlatából. A legutolsó dolog, amire hallgatni kell a nyomtatott sajtó. Bocs de ez van. A Forbiddent sokat hallgattam, vannak gyenge pillanatai, viszont vannak nagyon erősek is, és talán a legnagyobb hibája csupán a rossz korszak ahova megérkezett. A Headless Cross pedig csupa kellemes emlék.


KÜLFÖLDI BÉRTOLLNOKOK :DDDDDD
Idézet
 
 
+5 #14 pumpika666 2014-04-28 19:23
egyszerűen nincs egyetlen gyenge pillanat sem ezen a mesterművön, jöhet akárhány ozzy-s lemez/koncert, akkor is a martin-éra(mindkettő) és a dio-s lemezek jelentik a sabbath-ot számomra, de főleg a martin-os lemezek
Idézet
 
 
+4 #13 Venomádi 2014-04-28 17:30
Örülök, hogy azonos véleményen vagyunk a Cross Purposes-szel kapcsolatban is. Zseniálisnak tartom, ahogy a Forbiddent is. Felháborító, hogy külföldi bértollnokok (Hammer, ha jól rémlik) képesek leírni a tavalyi, főleg Sabbathnak szentelt különszámban azt a vérlázító cikket, ahol végigmennek a banda karrierjén, elemzgetve pár mondattal a lemezeket, és ugye az Ozzyval készültek Classic-ba soroltattak érthetően, és így tovább, míg nem utána egy külön hasábot szenteltek a Born Again-nek és, és a Forbiddennek, szemléltetéskép p, hogy mit kerülj el messziről. Azt gondolom ez az istenigazi bunkóság, főleg hogy nagyon nem kellene arról ítélkezni huszonév távlatából. A legutolsó dolog, amire hallgatni kell a nyomtatott sajtó. Bocs de ez van. A Forbiddent sokat hallgattam, vannak gyenge pillanatai, viszont vannak nagyon erősek is, és talán a legnagyobb hibája csupán a rossz korszak ahova megérkezett. A Headless Cross pedig csupa kellemes emlék.
Idézet
 
 
+4 #12 csferi 2014-04-28 16:51
Erről a lemezről azért lehetne még írni... vagy inkább Iommi zsenijéről. Ez az album az egyik legjobb példa arra, hogy nagy hiba lenne őt beskatulyázni a Doom stílusba... A Martin-os éra klasszikus Heavy Metal, az első Dio-s korszak Hard Rock/Metal, az Ozzy-s pedig nagyrészt Doom, Metal, Hard Rock, Prog, Blues és még helyenként Jazz is... már ebből is látszott, hogy bármihez nyúlt az nagyon eredeti, maradandó és Iommi-s lett, stílustól függetlenül.:) Emellett olyan érzéke van a dalszerzéshez, amire pl. Zakk Wylde soha nem lesz képes... Egyértelmű, hogy ő a leghatalmasabb gitáros ezen a sárgolyón!:)

Más kérdés, hogy nem mindenki szimpatizál Dio-val, Martin al, Gillan-el, Hughes-al vagy éppen a stílusok közötti ugrálással. Nekem pont ez a változatosság tetszett mindig is, de én már csak ilyen kretén vagyok...:)

Amúgy én még baromira tudnék örülni egy Martin-os lemeznek is... az lehetne talán a legnagyszerűbb befejezése ennek a történetnek!
Idézet
 
 
+8 #11 csferi 2014-04-28 16:45
Ha erről a lemezről bárhol meghallok egy hangot, minden akkori tevékenység azonnal másodlagossá válik:)))

Tony Martin olyan teljesítményt nyújt itt, hogy erre talán még Russel Allen sem képes...:) Nem tudom miből gyúrták össze ezt a palit, de ilyen egyszerre szárnyaló és bivalyerős hangszín tényleg csak a mesében van... Nem csoda, hogy Iommiból is kipréselte a "legzeneibb" Sabbath dalokat.

A suliban külön fejezetet nyitnék: "Hogyan kell istenien énekelni az ördögről?" címszó alatt.:)
Idézet
 
 
+8 #10 grand magus 2014-04-28 15:39
Köszönet az írásért,most hetekig megint csak Sabbath-ot hallgatok.
Idézet
 
 
+3 #9 zebraman 2014-04-28 14:52
Ezt a lemezt a '94-es Sabbath koncert után hallottam először (ott vette meg az unokatestvérem) és azonnal hatott, emlékszem, egy hasonlóan kitűnő album volt a kazetta másik oldalán (Malmsteen: Seventh sign).
Azóta is az atipikus Sabbath lemezeket szeretem: Technical ecstasy, Never say die, Borna again, Seventh star és az első Martin-korszak.

Nem tudnék választani, hogy ez, a Tyr, vagy az Eternal idol tetszik jobban, de a sorozat tökéletes, a Tyr teszi fel a koronát az egészre. Kár, hogy utána Iommi másba vágott bele...
Idézet
 
 
+1 #8 Wendiii 2014-04-28 14:50
Idézet - Wendiii:
Idézet - Layne:
Számomra a Tyr a legnagyobb a Tony Martin-féle lemezek, de lehet, hogy az összes Sabbath közül.

Nálam a Tyr csak egy nagyon vékony hajszállal marad le, mert az is zseniális minden tekintetben.

Egyébként egy sztori eszembe jutott a Headless Cross kapcsán. Egy régi interjúban valamelyik Tony mesélte, hogy egy rajongótól kaptak csomagban egy ugyanolyan keresztet, mint ami a borítón van. Útközben azonban eltört, és mikor kibontották, látták, hogy pont úgy tört el, ahogy a belső borítón látható képen szerepel.

Így jó,sorry. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.