Shock!

június 17.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bad Religion: The Gray Race

badreligion_1Két és fél évtizede látott napvilágot az amerikai punkmozgalom kiemelkedő alakja, a Los Angeles-i Bad Religion egyik legtöbb vitát kiváltó, igencsak ellentmondásos helyzetben fogant nagylemeze. A leggyakrabban csak a punk keresztapjának hívott, már fennállása ötödik évtizedében járó banda – a '90-es évek derekán tetőzött punkrobbanás jótékony hatásai ellenére – meglehetősen szorult helyzetben próbálta elfoglalni a műfaj mainstream dobogójának ideig-óráig üresen tátongó fokát. A zenekaron belüli konfliktusok, illetve a sokak által irigyelt nagykiadó által támasztott, egyre magasabb elvárások hatalmas terhet róttak a befutás küszöbén álló zenekarra. Olybá tűnik, hogy az eldördülő startpisztoly hallatán nem is futottak be a célba, szemben a hozzájuk később felzárkózó előadókkal, a Green Dayjel, a The Offspringgel vagy akár még a Ranciddel is szemben. Mi történhetett? Rossz időzítés / széljárás / zenekari hangulat / satöbbi? Bizonyára összetett a válasz, de pont a véget nem érő megfejtés-keresésben sikkadt el a Greg Graffin-vezette gárda kilencedik albuma.

megjelenés:
1996. február 27.

kiadó:
Atlantic / Warner

producer: Ric Ocasek

zenészek:
Greg Graffin - ének
Greg Hetson - gitár
Brian Baker - gitár
Jay Bentley - basszusgitár
Bobby Schayer - dobok

játékidő: 38:04

1. The Gray Race
2. Them And Us
3. A Walk
4. Parallel
5. Punk Rock Song
6. Empty Causes
7. Nobody Listens
8. Pity The Dead
9. Spirit Shine
10. The Streets Of America
11. Ten In 2010
12. Victory
13. Drunk Sincerity
14. Come Join Us
15. Cease

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

1980-ban járunk. Los Angeles egyik helyi csatornáján, a New Wave Theatre című tévéműsorban debütál az amcsi Bad Religion névre keresztelt, akkor még totálisan ismeretlen punkbanda. Négy tizenéves srác kamaszos dactól és némi feltünési vágytól fűtve, borzalmas hangosítás mellett nagyon meggyőzően próbál valamit a nézők tudtára adni. A háromszámos zenei blokkot és egy rövid bemutatkozást követően, a műsor hallatán letaglózott riporter felteszi az ezer dolláros kérdést: mégis mi a fene az a Bad Religion? Erre a gitáros, Brett Gurewitz, alias Mr. Brett pimaszul, de határozottan rávágja: „Kezdeném azzal, hogy mindennemű, emberek által irányított kormányzat rossz vallás. Mindenfajta értékítélet arra vonatkozóan, hogy miként kellene viselkedni, rossz vallás. Nem hiszem, hogy bárkit is el kéne ítélni, pusztán azért, ahogyan kifejezi magát. Semmi haszna ezeknek az előítéleteknek, mert eltakarja, mi van az illető fejében. Az elnevezés a világlátásunkat és a saját gondolatainkat közvetíti."

Ennél kifejezőbben és tömörebben nem is lehetne demonstrálni a társaság korai időszakát. Persze az induláskor jellemző szokásos történések sem maradtak el, úgymint balhés koncertek, haveroknál történő próbálás, összeveszés-kibékülés, családi kölcsönök lemezkészítésre, miegymás. Az alapítás után két évvel már az első, a fentiek szerint taglalt káosszal és idealizmussal nyakon öntött How Could Hell Be Any Worse? címre hallgató nagylemezzel is előrukkoltak a srácok. Majd feltartózhatatlanul, rendre jött a többi album is: a fésületlen Suffer '87-ben, az igazi old school No Control két évvel később, majd egy évre rá e kettős ötvözete, az Against The Grain. E triásszal a hírhedt L.A.-i punkrock-szcéna megkerülhetetlen szereplőivé váltak. A berlini fal leomlása környékén lenyomták első európai körútjukat is, a soron következő anyag, a Generator megjelenésekor pedig már érezhetően más szelek fújtak. A Nirvana eget rengető sikere bizony olyan szélesre tárta kapuit, hogy nem csak kockásinges seattle-i grunge- és egyéb metálbandák futottak be, hanem az addig jócskán mellőzött rétegzenék, köztük a punk (rock) képviselői is érvényesülni tudtak. Így eshetett meg, hogy jó pár próbálkozás után a Bad Religion is felkerült a nagyágyúk körül bábáskodó, sztárzenekarokat képviselő nagykiadók radarára.

badreligion_2Történt mindez egészen pontosan 1993-ban, amikor is – a Nirvana menedzsereként ismert – Danny Goldberg, az Atlantic Records ügyvezető igazgatója komoly érdeklődést tanúsított a banda iránt, és részletesen meg is indokolta egy korabeli interjúban, miért: „Tisztában voltam vele, hogy a kevésbé szem előtt lévő underground világ rengeteg izgalmas előadót tart magában, akik szélesebb közönséget is meg tudnak hódítani. Volt némi rálátásom a dologra, dolgoztam a Nirvanával, számos ötletem volt, mihez lehetne kezdeni. A Bad Religion rengeteget tett le az asztalra, és jelentős rajongóbázissal is rendelkeznek. Olyan dallamok és fülbemászó refrének bújnak meg a dalaikban, ami valós potenciállal bír az újrapozicionált rockra éhes közönség megnyerésére. Imádom a szövegeik mély, intellektuális tartalmát, amivel, nem tagadom, teljesen megnyertek maguknak, és szerintem még nagyon sokra vihetik. Biztos vagyok benne, hogy olyan szintre el tudnak jutni, mint például a Midnight Oil, akik platinalemezeket szállítottak le. Olyan magas minőséget képviselnek a punk műfajban, hogy könnyedén túlnőnek a zsáner adta kereteken.″

Egy ideig kerülgették egymást, a sokat látott menedzser megtette az első lépést, majd jó pár találkozó után minden zenekari tag áldását adta a kiadóváltásra. Gurewitznek persze nem lehetett könnyű saját kiadója, az Epitaph ellen szavazni, de egy idő után ő is beadta a derekát, végtére is nem minden nap jön szembe ónagykiadós ajánlat. Ezzel végérvényesen eldöntetett: független kiadónál töltött tizenhárom év után az underground összes zegzugát megjárt ötösfogat hatalmas reményekkel telve nagy céghez szerződött. A Stranger Than Fiction már az Atlantic égisze alatt jött ki 1994-ben, sőt, a megelőző Recipe for Hate korongot is újra kiadták. Az eladási mutatók szépen íveltek felfelé, a grunge- és punkhatásokat kiválóan ötvöző Infected és az újra felvett 21st Century Digital Boy klipjeit az MTV is sokat játszotta. Úgy tűnt, minden sínen van, valóban megtörténhet a nagybetűs mainstream áttörés. A valóban kecsegtető széljárás ellenére ugyanakkor már a Stranger Than Fiction album munkálataikor is érezhetők voltak bizonyos repedések a zenekari gépezetben. Az állandó nyomás, a felpörgetett munkatempó feszült légkört teremtett a csapat berkein belül, így szétcincált idegek és ölre menő viták közepette, nem sokkal a lemezmegjelenés után váratlan mélyütést kapott a csapat. Egy saját szervezésű fesztiválfellépés előtt Jay Bentley basszer és Gurewitz összekapott egy piti hülyeségen, mire Brett hirtelen felindulásból kilépett. Távozásának ütemezése csak olajat öntött a tűzre, hiszen éppen kezdődött volna a lemez promóciója, alapos turnéval, miegymással. Bobby Schayer: „Éreztem, hogy be fog következni a dolog. Elszegődtünk egy nagykiadóhoz, akik érthető módon azt várták tőlünk, hogy adjunk bele apait-anyait. Tisztában voltunk vele, hogy ez több turnéval is jár majd, viszont egyértelműen látszott, hogy Brett képtelen lesz már vállalni mindezt. Amikor az Offspring berobbant az Epitaphnál, hirtelen óriási tömegeket ért el a zenéjével. Egyszerűen képtelenség turnézni a Bad Religionnel, a háttérben pedig folyamatosan egy kiadót menedzselni. A kettő együtt nem megy. Bedarálja az embert."

Úgy tűnik, dobosunk kellően ráérzett a helyzet fonákságára, hiszen a Gurewitz által életre hívott független kiadó üzleti szempontból már mérföldeket vert saját bandájára. A sors keserű fintora, hogy a nagykiadóval való összeborulás után az Epitaph – jelentős mértékben az Offspring Smash albumának köszönhetően – gigantikus sikereket ért el, csak már a Bad Religion nélkül. Gurewitz: „Nagyjából négy órákat aludtam naponta. Szűnni nem akaró fáradtság gyötört minden órában. Éreztem, ahogy egyik pillanatról a másikra kihúzzák a lábam alól a talajt. Már jó ideje nem éltem ajzószerekkel, tiszta voltam, de az állandó robotolás a munka rabjává tett. Ennek persze megvoltak a maga előnyei, ha a lemezkészítéssel járó munkálatokat veszem, de az emberi kapcsolataimra egyértelműen negatívan hatott. Az igazság az, hogy egész karrierünk legjobb lemezét sikerült összehozni, amire büszke vagyok. Ezzel párhuzamosan viszont az Epitaph – a független kiadóm, amit alapítottam és vezettem – elképesztően sikeres lett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Mindennel számot vetve, úgy éreztem, már nem kell benne lennem a zenekarban. 32 éves voltam, és szarul éreztem magam, ahogy ez bekövetkezett, de nem is áltatom magamat: ez volt a tökéletes időpont a továbblépésre."

badreligion_3

Mr. Brett hirtelen döntése a teljes törzsgárdát kibillentette egyensúlyából, hiszen nem csupán a banda egyik alapemberét, szövegírót és dalszerzőt vesztettek, de egy olyan karizmatikus egyéniséggel is szegényebb lettek, aki kiugró színpadi teljesítményt is nyújtott koncertek alkalmával. Kis túlzással mintha a Ramonesból – ami ugye, mint tudjuk, nem egy trendi pólómárka – Johnny Ramone akasztotta volna szögre legendás Mosrite hathúrósát. A csúfos szakításban a hű alkotótárs, a frontember is megreccsent egy kicsit. Greg Graffin: „A kurva életbe, haver, tényleg oszlassuk fel magunkat, miután hatalmasat léptünk előre? Szó szerint pillanatokkal utána? Az ki van zárva! Inkább kétszer annyi energiát teszek bele az egészbe. Persze nem volt könnyű. Bármennyire is szomorúan hangzik, el kellett hinnem, hogy Brett nélkül is folytatni tudjuk. Egy tragédia árnyékában, akár egy katona, rezzenéstelen arccal mész tovább, de közben úgy érzed, minden értelmét veszti."

Belső válság ide, távozó társszerző-gitáros oda, a Bad Religion legénysége nem sokat teketóriázott. Egy kisebb legendát sikerült megnyerniük a megürült gitárosi posztra: a hardcore-színtér egyik legnagyobb hatású bandája, a Minor Threat egyik alapító tagját, Brian Bakert jó érzékkel az R.E.M. orra elől happolták el. Az egészen joviális ábrázattal megáldott fazont a két Greg kereste fel, s finoman puhatolóztak nála, volna-e kedve csatlakozni a bandához. A döntés meghozatalára azonban nem hagytak túl sok időt a kanyarban lévő lemezfelvétel és a kapcsolódó turné esedékessége miatt. Baker végül a németországi Bizarre Fesztiválon debütált közel negyvenezer ember előtt Greg Hetson gitárpartnereként, és innentől kezdve hivatalosan is a banda tagja lett. Mivel az új album felvételei előtt már vele nyomták le a Stranger Than Fiction korongot népszerűsítő turnét, már ő is kellő színpadi edzettséggel a háta mögött vághatott neki a stúdiómunkához.

badreligion_4A The Gray Race lemezfelvételei 1995 őszén folytak a legendás, Jimi Hendrix által megálmodott New York-i Electric Lady Studióban. Gurewitz társszerzői hiányát érthető módon igyekeztek a lehetőségekhez képest kompenzálni, így foglalhatta el a produceri széket az egyetemes popkultúra egyik halhatatlanja, a The Cars frontembere, Ric Ocasek. Utóbbi olyan előadókkal is dolgozott korábban, mint a Bad Brains vagy a Weezer, azaz finoman szólva sem állt távol tőle ez a fajta zenei közeg. Graffinnek kifejezetten fontos lehetett egy külső fül, pontosabban egy sokat látott-hallott, aktív közreműködő producer, hiszen az eddig megszokott alkotói módszertől eltérően, egyedül dolgozott a dalokon. Helyzetét bizonyos szempontból nehezítette a kiadó részéről tendenciózusan érkező elvárás: a következő Smash- és Dookie-szintű gigasikert eredményező LP leszállítása. Emellett a rajongóknak sem ártott volna villantani valamit, ugyanis az ortodox punkok szemében a nagykiadós váltás igazi szentségtörésnek számított. A szituáció sajátosságát és mázsás súlyát érezve Graffin még doktori tanulmányait is felfüggesztette, hogy teljes mértékben a dalszerzésre tudjon összepontosítani. A munkálatok az előzetes elvárásoknak megfelelően – a Bentley és Schayer alkotta ritmusszekció aktív közreműködésével –, szépen zajlottak, az újdonsült gitáros is hozzátette a magáét az anyaghoz, Hetsonnak viszont nem akaródzott kivenni a részét a stúdiómunkálatokból. A kilépést is belengető, kopasz gitárost végül Graffin ultimátumának köszönhetően sikerült jobb belátásra bírni, aminek eredményeképpen november végére – keveréssel és maszterrel együtt – el is készült a sorban kilencedik Bad Religion-nagylemez.

A túlzott kreativitást nélkülöző, fekete-fehér arcképes artworkkel felöltöztetett The Gray Race összesen tizenöt tételt tartalmaz, a fő dalszerző Graffin így vélekedett róla a megjelenés idején: „Ez az eddigi legegységesebb albumunk, kicsit mintha konceptlemez lenne, ha azt vesszük, ahogy a dalok mozaikszerűen, szépen egymáshoz illeszkednek. Emellett nagyon emberi, ezáltal esendő is, rengeteg érzelem kavarog benne. Ez persze azért is lehet, mert a privát dolgaim, amiken az alkotói folyamat alatt keresztülmentem, alapvetően határozta meg az album hangulatát." Az anyag személyességéhez és homogenitásához nem fér kétség, ugyanakkor – négy szám kivételével – a szinte egyszemélyes projektként elkészült Szürke Faj leginkább a Stranger Than Fictionnel áll közeli rokonságban. A rádióbarát slágerek tekintetében biztosan, sőt, talán egy fokkal letisztultabb is, mint elődje. Emellett az is szembetűnő, mennyire erőteljesen vastagítottak a soundon. A dob feszessége maradt a régi, de a pergő már nem szól olyan koszosan-punkosan tompán, mint az eddigi anyagokon megszokhattuk. Kétségtelen: Mr. Schayer, a Bad Religion Tommy Ramone-ja élete talán legjobbját nyújtja. A legtartósabb dobbőr sem marad szárazon, amilyen elánnal püföli hangszerét. Játéka egyszerre pofonegyszerű, de veszettül feszes, amellett baromi feelinges. Finoman tálalja hozzá markáns basszusfutamait a ritmusszekció másik fenegyereke, Bentley is. Baker és Hetson penge riffjei is abszolút a helyükön vannak, Graffin pedig végig a tőle megszokott kiemelkedően magas teljesítményt nyújtja.

Feltehetőlen túl sok agyalás nem történt a fedélzeten, hogy melyik legyen az első track: minden különösebb ráhangolás nélkül a címadó tétellel adják meg a szűk negyven perces „szürke" lemez alapos kezdőlökését. A sokkal inkább stílusos felvezetésnek, mondhatni, hosszabb intrónak tekinthető The Gray Race hamisítatlan kaliforniai punknóta, a jelzett színtér bármelyik bandája könnyedén kiráz a kisujjából ehhez hasonló darabokat, s mint ilyen, túl sok meglepetést nem hordoz magában. A benne foglalt mély gondolatiság, egyedi problémafelvetés viszont messze túlmutatott a kortársakon. Graffin: „Nekünk, emberi lényeknek – ellentétben az állatokkal – megvan az a kivételes tulajdonságunk, hogy a világot és annak történéseit árnyaltabban érzékeljük annál, mint jó és rossz vagy fekete és fehér. Ennek ellenére szeretjük a dolgokat ilyen egyszerűen értelmezni. Vegyük például a sikeres ember archetípusát! Ezek az emberek mindent csak a profit és a veszteség halmazában helyeznek el, egyéb – társadalmi, környezeti satöbbi – értelmezési keret nem létezik számukra. A társadalmi érvényesülés érdekében számos tulajdonságjegyet, köztük például az empátiát félre kell tennünk. Szerintem ez az emberiség egyik legnagyobb dilemmája."

badreligion_5

A kiváló felültést követően – amely magától értetődően az egész album vezérfonalául is szolgál – a kalipunk-stílusjegyeket továbbra is egyértelműen magán viselő Them And Usban a Hermosa Beach-i Pennywise és a vele egyívású bandák köszönnek vissza pár izgalmas pillanat erejéig. Zeneileg túlzott kockázatvállalás nélkül, komfortzónájukon belül maradva hozzák a kötelezőt, viszont itt már Graffin úr is finoman kiereszti karakteres orgánumát, amire a dallamos, egyedülálló kórus is rátesz egy lapáttal. A gyakorlatilag oltalom alatt álló, a banda védjegyeként funkcionáló háttérvokál – vagy amit ők maguk csak „oozin' ahhs"-nak tituálnak – most is remekül passzol hős dalnokunk karakteres énekhangjához. Pontosan ott erősít, ahol kell, de nem kerül annyira előtérbe, hogy ormótlanul belerondítson az összképbe. Az MTV 120 Minutes műsorában – ami akkoriban a feltörekvő előadók kánaánjának számított – élőben debütált az első single-ként kijött, A Walk. A dal pofátlan slágeressége hallatán az embernek az a fura érzése támad, mintha a kiadót próbálták volna előzékenyen lekenyerezni. Sokadik hallgatásra sem tudtam vele komolyabb barátságot kötni. A Baker-Hetson kettős által arcunkba tolt agyonpolírozott, szirupos dallamoktól már annyira gejl az egész, hogy meg is fekszi a puritánabb punk rockot kedvelők gyomrát. A hagyományos punk dogmáktól, ha nem is élesen, de azért némileg eltér a szépen felépített Parallel, hála Baker nyúlós-ragadós kezdődallamainak meg a vastag verzéknek, a punk pionírok rockosabb énjéhez visz közelebb.

„This is just a Punk Rock Song!" – hangzik el a veretes kijelentés a következő nóta refrénjében. Elfogultság ide vagy oda, ezzel a sommás ítélettel könnyedén szállok vitába, ugyanis a Punk Rock Song nem csupán egy emblematikus Bad Religion szerzemény (a sok közül), hanem a zenei stílus – és leginkább a '90-es évekbeli lenyomat – egyetemes himnusza. Sőt, talán még ennél is több. Tulajdonképpen az egész műfaj szellemiségének hiteles kiáltványa, mely magában hordozza az évtized jellegzetes kortüneteit. Csak hogy párat említsek a sok közül: „One in five kids below the poverty line / One population runnin' out of time"; „Ten million dollars on a losing campaign / Twenty million starving and writhing in pain"; „People making babies sometimes just to escape / In this land of competition the compassion is gone". És valahol itt van a kutya elásva. Ahogy punk professzorunk a tőle megszokott komplex, már-már akadémiai formanyelvből játszi könnyedséggel vált direkt, finoman provokatív kifejezésmódra, azt tanítani lehetne a mostanság reneszánszukat élő, nívós zeneipari műhelyekben. Ez a side-projekct talán nem is lenne testidegen számára, hiszen mint az evolúcióbiológia tudományos doktora, időnként a Kaliforniai Egyetem (UCLA) pulpitusán is fel-feltűnik. Graffin kivételes szövegírói tálentuma tényleg vitán felül áll. A fülbemászó dallamokkal, fogós riffekkel, azonnal célba érő üzenetekkel operáló, abszolút rádiókompatibilis darab mellett tényleg nem lehet szó nélkül elmenni. Ráadásul ebben a dalban értelmet nyer a kétgitáros felállás is. Elsőre talán nem is tűnik fel, de Baker gyönyörűen díszíti fel a ritmusszekció mérnöki precizitással leszállított vezérdallamát. Új fiúkra jellemző szemérmességet nem igazán tapasztalni tehát, és a pimaszul odavágott, élettel teli szólóval egy percig sem hagyja lankadni a hallgató figyelmét.

badreligion_6A lendület nem hagy alább az Empty Causesban sem. A szám igazi adrenalinbomba, melyben egy apró utalással Jimi Hendrix klasszikusát, a híres-nevezetes Purple Haze-et is megemlítik. A lemez felénél ismét muszáj megemlíteni, milyen lenyűgöző teljesítménnyel és elképesztő lazasággal veszi az előtte tornyosuló akadályokat Baker. A vele és a fődalszerző Graffinnel koprodukcióban készült számok kiemelkednek az amúgy is izmos mezőnyből. Ennek ékes példája az alig két perces Nobody Listens. Maga a szerzemény – pompás, HC-s ízű riffjeivel, Graffin tüskés mondataival, a bridge alatt az „I can't help you!" sor ismételgetésével – tulajdonképpen nem más, mint a frusztrált, kontrollvesztett ember segélykiálltása a 20. század kimerítő zűrzavarában. Egyenesen tapintani lehet a feszkót a darabban, mely mintha egyenesen a Michael Douglas főszereplésével forgatott, Összeomlás című örökzöld előtt hajtana fejet. A visszafogottabb, középtempós Pity The Dead a Fuck Armageddon... This Is Hell! szofisztikáltabb változata, bár persze a korai időszak szakadt outfitjét már a szolidabb '90-es évek köntösére cserélték. Minden idők leglassabb Bad Religion-dala, a komótos Streets Of America pedig egyedi próbálkozás, szépen lassan csavar az ujjai közé.

A Spirit Shine, amivel a legutóbbi Budapest Parkos koncertet is megnyitották, valamennyire megidézi az Against The Grain album hangulatát, de annál érezhetően jobban megdörren. Az emberiség túlnépesedésről regélő Ten In 2010-ben a brigád ébresztőt fúj, mindenféle okoskodás és mellébeszélés nélkül megkongatja a vészharangot. A lemez egyik legharapósabb nótája ez, amely egyébként simán elférne az első tíz év termései között. A játékidő végéhez közeledve a bibliai utalásokkal telitűzdelt Victory világraszóló diadalmenete csupán ideig-óráig tart, erényei minden bizonnyal egy ritkaság/B-side válogatáson jobban kijönnének. Nem úgy, mint a maró gúnnyal átitatott Drunk Sincerity, mely lazább húrókat penget, és már elsőre is könnyedén betalál. Telitalálat az egyszálgitáros kezdés a Come Join Usban, és persze Graffin is ismét brillírozik: a szúrós cinizmus és a finom irónia vékony határán egyensúlyozva a modern ember túlzott konformitásáráról szedi le a keresztvizet. A doktor úr személyes vallomása, a Cease a szürke többtucatnyi árnyalatát felvillantó album tökéletes záróakkordja. A dal egyébként egy évvel később, teljesen áthangszerelve megjelent a mester első szólóprojektjén, az American Lesion című anyagon is. A punkos húzásától megfosztott, zongorán megszólaltatott átirat valóban csavart egyet a lírai megszólaláson. Noha teljes mértékben van létjogosultsága egy ilyen – érzelemgazdag, pianínón megszólaltatott – verziónak, minden bizonnyal jó döntés született, hogy nem került fel még bónuszként sem a lemezre. Ellenben a Punk Rock Song német verziójával, ami inkább kedves gesztus, mintsem saját lábon megálló alkotás. A germán rajongóknak biztos megdobbant a szíve az első strófa hallatán, de maradjunk annyiban, hogy a Die Toten Hosen Campinója jobban énekel angolul a következő sorlemezre feljátszott Raise Your Voice!-ban, mint amit Graffin művel német nyelven.

badreligion_7Őszürkesége a megjelenést követően öt teljes hétig trónolt a Billboard 200-as listájának első harmadában, egészen az 56. helyig kúszott fel, az öreg kontinensen pedig, mondhatni, tarolt. Észak-Európa simán megadta magát, a skanidnávoknál bearanyozódott a lemez, Németország slágerlistáján – köszönhetően a Punk Rock Song német verziójának – a hatodik helyet bérelte ki magának. Természetesen élőben is alaposan tesztelték a dalokat. Pár hazai koncert után elindították pályájuk legátfogóbb turnéját, amely – az Antarktiszt kivéve – az összes kontinenst érintette. Egy év alatt száztíz koncerttel ajándékozták meg hű rajongótáborukat, sok helyszínen sold-out bulikat sikerült összehozniuk. A grandiózus világkörüli utat megfejelték egy igényes koncertanyaggal is, mintegy best ofként a turné legütősebb dalaival, mely – finom utalásképpen – a beszédes Tested címet kapta. Az új felállás bizonyított: a Bad Religion erősebb volt, mint valaha.

Noha népszerűségük felfelé ívelt, és a legjobb Egyesült Államokon kívüli eladásokat produkálták, a kiadó nem esett hanyatt a számokat látván, aminek következtében egyre kevesebb energiát, marketingtevékenységet, és nem utolsó sorban pénzt fektettek a zenekar életútjának további egyengetésére. A jól bejáratott, szépen csengő brandet inkább húzónévként tartották meg és használták ki további feltörekvő zenekarok becserkészéséhez, akikből aztán újabb lóvét préselhetnek ki. A banda szóban forgó áttörése érdekében tett erőfeszítéseiről és elért eredményeiről is felemás érzések uralkodtak el Graffinék háza táján: „Ennél a pontnál a legtöbb banda minden bizonnyal bedobta volna a törülközőt. A fejünket vertük a falba, hiszen több mint tizenöt éve csináljuk ezt az egészet, és rengeteg befutott, milliós lemezeladásokat produkáló zenekart inspirált a zenénk, legtöbbjüket közvetlenül támogattuk, magunkkal vittük turnéra is, és Brett kiadója is szépen egyengette karrierútjukat. Nekünk azonban vajmi kevés jutott az általuk sokszorosan megélt sikerből. Mégis mit csinálunk rosszul? – tettük fel állandóan magunknak a kérdést." Idővel valamelyest enyhült azért ez a disszonáns érzés. Graffin: „Sokaknak talán az jön le, hogy számunkra savanyú a szőlő, de őszintén megvallva mindig hosszú távon gondolkodtam, és igazából nem sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgaink, ahogy. Örülök, hogy korábban nem kellett erről az időszakról sokat beszélnem. Inkább kussoltunk, és töretlenül nyomtuk tovább, no meg rengeteget turnéztunk." Nem látta ezt másképp Danny Goldberg sem: „A Bad Religion szerintem a legnagyobb amerikai bandák egyike. Igaz, nem értek el olyan széles közönséghez, mint az Offspring vagy a Green Day, de a dalszövegeik kiemelkedőek. Számos sikeres banda tanulhatna tőlük.″

Ha már a rutinos menedzser szóba hozta, a The Offspring utoljára a 2000-es években tett le értékelhető zenei anyagot, ha jól emlékszem, valahol a Hit That és You're Gonna Go Far, Kid daraboknál maradtam le. Az idén megjelent single, a Let the Bad Times Roll már annyira tingli-tanglira sikeredett, hogy sok jóra már nemigen számítok a Dexter Holland vezette brigádtól. A Green Day az ezredforduló környékén egy ideig szomorúan rótta az elenyészett álmok sugárútját, várták, míg véget nem ér a szeptember, később rádiós revolúciókon törte a fejét, mostanság pedig Fall Out Boy-féle indie rockra hangolták át gitárjukat Billie Joe Armstrongék. Nem akarom kiborítani a szenteltvizet, természetesen nem ördögtől való pop(osabb) lemezt készíteni, Graffinéknek is sikerült a Dissent Of Mennel ízlésesen kikacsintani a pop/punk-irány felé. Náluk működött ez a kis kitérő is, a többiek próbálkozására meg inkább nem mondok semmit. Mindent egybevetve, a Bad Religion nemcsak többszörösen túlélte saját fénykorát, és ezáltal napjainkban is aktívak maradtak, de olyan sikeresen konzerválták pozíciójukat, ahogy John Spartant (azaz Stallonét) is évtizedekre hibernálták A Pusztító című kultfilmben. Félig takarásban, de jól kivehetően, jelenleg is ott állnak a fent említett headlinerek díszes sorfala mögött, emellett pedig megszámlálhatatlan csapatot – NOFX, Pennywise, Rise Against satöbbi – inspiráltak és inspirálnak egyedi zenéjükkel. Ha pedig azt vesszük, hogy a 2000-es éveket követően olyan korongok gurultak ki kreatív műhelyükből, mint a Process Of Belief vagy a True North, akkor 2021-ben – negyven éve ide vagy oda – megkérdőjelezhetetlen a zenekar létjogosultsága. Végezetül, ha hihetünk annak, amit egy tizenhat évvel ezelőtt megjelent interjúban Graffin professzor mondott, akkor bizony a saját mércéjükkel mérve is több mint elégedettek lehetnek: „Boldog vagyok, hogy nagyon közel kerültünk a mainstreamhez, de még jobban örülök annak, hogy valamelyest inkább alatta helyezkedik el a zenekar. Őszintén szólva, nem szeretnék a number one attrakció lenni."

badreligion_8

 

Hozzászólások 

 
#7 Ferenczi Zoltán 2021-03-24 22:25
Idézet - Martin:
A Come join us volt az első idegen nyelvű dal ami a kedvencemmé vált. Kb. 3 éves voltam.
Amúgy Brian Bakert nem a Junkyardtól hozták át?
Érződik is a játékán a hajmetalos feeling, de pont ezért lógott ki totálisan a korszak punk zenészei közül.
Egyébként egy hatalmas fazon. Egyszer sikerült találkoznom vele és annyira jófej volt hogy nem csak hogy tök kulturáltan válaszolt minden hülye kérdésemre de még azt sem tette szóvá mennyire rossz volt az angolom. :D
Egyébként a Bad Religionnek szerintem csak jót tett hogy épp csak annyira kerültek be a mainstreambe hogy még mindig underground tudjanak maradni. Így váltak punk legendává.
Nem véletlenül hatnak azóta is egy rakás zenekarra.
A 2004-es Sinister rouge című dalukra például emlékeztek?
Na, abból a dalból az Avenged Sevenfold egy teljes albumot írt meg egy évvel később.
Na mindegy. Nagyon király volt a cikk, öröm volt olvasni gyermekkorom, fiatalságom és valószínűleg majd öregkorom egyik legmeghatározób b lemezéről. Köszönet a szerzőnek!


Baker játszott igen a Junkyardban (meg a Dag Nastyben is), de kilépett mielőtt a Bad Religionhöz csatlakozott volna. Úgy emlékszem, mintha ezt olvastam volna a BR-könyvben.
Idézet
 
 
#6 redriot 2021-03-23 17:58
Egyik kedvenc lemezem tőlük.
A Them And Us, a Parallel és a Come Join Us nálam ott vannak a Top10 BR dalok között.
Greg Graffin meg az egyik legjobb énekes/dalszerző műfajtól függetlenül. Az egy dolog hogy lemezen tökéletesen énekel de élőben is hibátlan ami így 50+ évesen nem kis teljesítmény.
Idézet
 
 
#5 nausea 2021-03-23 14:04
Én mondjuk imádom a Walkot meg a Victoryt, ettől függetlenül pörfekt az iromány. Több intellektuális pánkzenét a Shockra!

(És ha már míves gondolatok: nem kicsit ironikus, hogy a hozzászólás elküldése után pont egy robot próbál meggyőződni róla, hogy nem vagyok robot.)
Idézet
 
 
#4 sehol 2021-03-23 10:20
Köszi a megemlékezést! Az egyik legjobb albumuk!
Idézet
 
 
#3 GTJV82 2021-03-21 21:36
Nagyon jó lemez, a Punk Rock Song klipje után vettem meg. A legjobb tőlük a '90-es évekből. Óriási 10-es.
Idézet
 
 
#2 Martin 2021-03-21 13:11
A Come join us volt az első idegen nyelvű dal ami a kedvencemmé vált. Kb. 3 éves voltam.
Amúgy Brian Bakert nem a Junkyardtól hozták át?
Érződik is a játékán a hajmetalos feeling, de pont ezért lógott ki totálisan a korszak punk zenészei közül.
Egyébként egy hatalmas fazon. Egyszer sikerült találkoznom vele és annyira jófej volt hogy nem csak hogy tök kulturáltan válaszolt minden hülye kérdésemre de még azt sem tette szóvá mennyire rossz volt az angolom. :D
Egyébként a Bad Religionnek szerintem csak jót tett hogy épp csak annyira kerültek be a mainstreambe hogy még mindig underground tudjanak maradni. Így váltak punk legendává.
Nem véletlenül hatnak azóta is egy rakás zenekarra.
A 2004-es Sinister rouge című dalukra például emlékeztek?
Na, abból a dalból az Avenged Sevenfold egy teljes albumot írt meg egy évvel később.
Na mindegy. Nagyon király volt a cikk, öröm volt olvasni gyermekkorom, fiatalságom és valószínűleg majd öregkorom egyik legmeghatározób b lemezéről. Köszönet a szerzőnek!
Idézet
 
 
#1 pumpika666 2021-03-21 11:42
a Stranger Than Fictionnel ismertem meg őket, isteni az a lemez, de valahogy a többi lemezt nem tudtam megkedvelni annyira, anno még talán vmelyik hammerben olvastam valakitől, hogy amelyik lemezzel megismered a BR-t, azt fogod isteníteni tőlük
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.