Shock!

október 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Three: egy, kettő, hááá... szellemek

ThreeA nevét újabban már betűvel kiíró Three (3) zenekar a nyáron jelentette meg második nagykiadós lemezét The End Is Begun címmel, rajta 14 dallal és a rájuk jellemző hatalmas stílus-kavalkáddal. A sötét progmetaltól a flamencós gitárreszeléseken át egészen a pehelykönnyű pop-dallamokig terjed a paletta – az egészről pedig Joey Eppard gitáros/énekes zseni tehet, aki ez alkalommal kissé elszállt világa mellett még egy novellányi terjedelmű turnésztorit is megosztott velünk az interjú keretében.  

Először is hadd gratuláljak az új lemezhez! Sikerült újra egy lenyűgöző albumot összehoznotok. Nálam bizony dobogós lesz év végén!

Ó. Köszönjük szépen a dicséretet!

Ugorjunk csak vissza egy kicsit: milyen visszajelzéseket kaptatok az előző, „Wake Pig” című albumra, amely az első Metal Blade-es kiadványotok volt?

Nagyon jókat. Szerintem sikerült sokaknak kellemes meglepetést okoznunk. A Metal Blade logó alapján valószínűleg más jellegű muzsikára számítottak az emberek. Mi viszont tele vagyunk meglepetésekkel.

Hát igen, mint a Kinder-tojás… Az új lemez is igen sokszínű. Ha három szóban kellene jellemezned, mit mondanál az “The End Is Begun”-ról?

Epikus, dualisztikus és dallamos.

Van-e olyan dal a korongon, amely számodra különleges jelentőséggel bír, avagy kilóg a többi közül?

A “The Last Day” – mivel abban nagyon „benne vagyok”. Talán ezzel a dallal sikerült a legdirektebben ablakot nyitnom a lelkem felé. Maga a nóta egy hatalmas lépés volt a dalírói fejlődésemben, szépen összeolvadnak benne a progresszív- és folkzenei hatásaim. Szinte egy külön utazásként értelmezhető az egész, a melankólia és a remény fura keverékeként – mintha az önpusztítás/önámítás hamvaiból főnixként támadnál fel: “It’s the last day of the world, all the stars fired up to unfurl. Gonna meet you in the space within. You and I, we’ll race the light and win.” (Kb.: „Ez a világ végső napja, a csillagok fénye tűzként borul ránk. A köztes űrben találkozunk, Te és én, versenyre kelünk a fénnyel, győztesként.”

Mit hívatott ábrázolni a borító – miért pont egy lufis kislány a pusztuló világ közepén?

A lemezen a legsötétebb, legagresszívebb és legtechnikásabb témákat lágy, sokszor édeskésen egyszerű énekdallamokkal kombináljuk, így egyfajta egyensúlyt hozva létre. Ez is része a kettősségünknek, a ránk jellemző paradoxonnak. A borító pedig jól megjeleníti ezt. A cím és a táj sötét, sivár és baljós, viszont ott van közepén ez a kislány, kezében a luftballonokkal. Ez az, ami művészként is izgat engem: a sötétség és a világosság összekeveredéséből alkotni valami újat. A lányka a reményt jelképezi, ő maga a jövő, fejlődésünk, evolúciónk következő lépcsőfoka. Általa válik a végzet egyben egy új kezdetté is. A lufik pedig lelkek, amelyeknek a lány tart a madzagnál fogva, majd elengedve azt megszabadítja őket a földi béklyóktól.

Újra felvettétek a szólólemezed címadó dalát, a Been To The Future-t, immár teljes zenekarral, és tényleg briliáns az új verzió. Miért pont erre a számra esett a választás?

Körülbelül 30 dalból válogattunk az albumra. Akkoriban volt egy szólófellépésem a szülővárosomban, és Billy (Billy Riker gitáros, effektfelelős – K.T.) is eljött a bulira. Amikor a Been to the Future felcsendült, ő igen jelentőségteljesen rám pillantott, és még aznap este kijelentette, hogy szerinte meg kellene csinálnunk a nótát az új Three lemezre. Én is régóta szerettem volna egy teljes zenekaros verziót. Elküldtünk a menedzserünknek is egy rakat új dalt meghallgatásra, és szerinte is ez volt az egyik legkiemelkedőbb szerzemény. Továbbá a lemez energiafolyamában is fontos szerepet tölt be, szinte új értelmet nyert a nóta.

Szerepeltek már eddig is régebbi dalok új változatai a lemezeiteken – ez egyfajta kísérlet a hangszerelési megoldásokkal, vagy inkább egy késztetés, hogy még jobb, még naprakészebb verziók készüljenek?

Szerintem egy dal sokféleképpen megvalósulhat. Szeretek is kipróbálni különböző változatokat egy-egy szerzeményre. És persze mindig jelen van az a késztetés is, hogy a legkiválóbb dolgokat rakjuk fel minden egyes lemezünkre – így előkerülhetnek régebbi témák, amelyeket máig jónak érzünk. Főleg, hogy az első néhány kiadványunk kis példányszámban készült, volt, amiből 1000 darabnál is kevesebb kelt el.

Terveztek videót valamelyik új nótára?

Igen, persze. Az All That Remains lesz az első klipnóta.

Máig üreges testű, illetve rezonátoros gitárokat használsz élőben és a stúdióban is?

Igen, bár mostanában eléggé hozzám nőtt az ESP Standard tömörtestű hangszerem, így gyakran azt viszem a fellépésekre.

Király az új logó a lemezborítón, amelyen “th3ee”-ként szerepel a csapat neve. Ha tényleg így írnátok, sokkal egyszerűbb lenne rátok lelni, vagy veletek kapcsolatos információt találni a netes keresők segítségével – a “three” szó beírásával ez elég nagy szívás… vélemény?

Tényleg nehéz kizárólag a banda nevére keresni – de ha beírod a lemezcímeket, már konkrétabbak lesznek a találatok.

Az öcséd, Josh Eppard tavaly kilépett a Coheed and Cambria zenekarból, ha jól tudom. Mivel foglalkozik jelenleg? Van esetleg valami közös projekt-tervetek?

Josh nyakig benne van az új Weerd Science lemez munkálataiban, és mindig is komoly tanácsadónk volt a “3” dolgait illetően. Biztos vagyok benne, hogy sok mindenbe bele fogunk még vágni együtt. Máig ő a kedvenc dobosom, kiváló dalszerző és producer is. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.

Been To The Future című akusztikus szólólemezed egyik dalában (The Game) a szöveg részletesen leírja, ahogy elteszed láb alól az egykori zenésztársaidat (Josht is), majd elásod őket. Hogy reagáltak erre a srácok?

Imádták! Azt akarták, hogy az akkori albumunk (Paint By Number) kislemeze a „The Game” legyen. Sajnos a producer nem érzett rá a nótára, így az végül a szólólemezemre került.

Van egy „bizonyos ismerősöm”, aki a dalaidat gitározva csajozott be legutóbb… :-)

Gratula! Adj egy ötöst!

Szerepel a terveid közt egy újabb szólóalbum valamikor?

Feltétlenül! Szinte teljesen kész van már három lemeznyi szólóanyagom. Már csak az a kérdés, hogy mikor és hol adjam ki őket. A következő művem címe “Word to the Wise” lesz.

Progresszív zenekarnak tekinted a Three-t? És mi a helyzet a “metal” kategóriával – belefértek ti abba egyáltalán?

Ilyen téren szerintem kissé „antiszociálisak” vagyunk – nehezen illünk bármilyen skatulyába. A „progresszív” szót kedvelem, mármint a tényleges jelentését. Számomra a kifejezés a folyamatos előrehaladást sugallja, és ez illik ránk, hiszen a zenénkkel is ez a szándékunk mindig. De nem kizárólag 10 perces dalokban tudunk csak gondolkodni, és nem tömjük őket tele plusz témákkal és nagy virgákkal, csak felvágásból. Azt csináljuk, amit jónak érzünk, és természetünknél fogva vonzódunk az olyan muzsikákhoz, amelyek kicsit többet nyújtanak az alapvető popzenei megközelítésnél. Egyszerűen önmagunkat adjuk. Nem tartom a Three-t “metal” zenekarnak. Persze, hogy vannak elemeink és hatásaink abból a műfajból, de mi inkább valami egyénit építünk ezekből. Azonban sokan a metal csapatokhoz sorolnak bennünket. Ha így akarják hívni, akkor áldásom rá.

És milyen volt a Porcupine Tree társaságában turnézni? Van valami különleges sztorid?

Az egyik legjobb párosítás volt a karrierünk során, és irtózatosan jól éreztük magunkat. A Porcupine Tree-s srácok rendesek voltak velünk, a színpadon és azon túl is. Miután lement a turné első néhány bulija, ilyenekkel jöttek oda, hogy: “srácok, ti vagytok a legjobb csapat, akik valaha játszottak előttünk!” és “a közönségünk még sosem reagált ennyire pozitívan az előzenekarra!” A dolog iróniája, hogy én nem sokat tudtam a PT-ről a koncertkörút előtt, csak a rajongóinktól hallottam mindig, hogy jó lenne, ha velük mennénk turnéra. Örülök, hogy megfogadtuk a tanácsukat! Épp most fejeztem be egy kis írást, amely a turné utolsó állomásán történt furcsa élményünkön alapul. A címe legyen pl. „A kísértetjárta hely”.

Megérkeztünk a Porcupine Tree társaságában töltött turnénk utolsó koncertjére. Már előtte a fülünkbe jutott, hogy egyesek szerint a klubhelyiségben szellemek kísértenek. A történet szerint évekkel ezelőtt az alagsorban található medencébe belefulladt egy fiatal lány. Nemrég még le is lehetett oda menni, a zenekarok és a roadok gyakran lógtak ott együtt. Ám mostanában bezárták a lejárót, mivel azt mondják, hogy valaki súlyosan megsérült ott. Néhány helyi színpadtechnikus váltig állítja, hogy éjjel néha látta is a lány szellemét beugrani az üres medencébe. Egyikük még egy víztől csöpögő fürdőruhát is találni vélt a sötét teremben.
A klubhelyiség egy nagy épület földszintjén volt, amelyet egykor az Eagles Club (egy titkos társaság, kissé hasonlatos a szabadkőművesekhez) használt. Miután beálltunk a parkolóba, a kipakolásnál segítő brigád felhívta a figyelmünket az utca túloldalán lévő szállóra, ahová, mint megtudtuk, Jeffery Dahmer (sorozatgyilkos - a szerk.) vitte áldozatait. Ez már hátborzongató volt, ha hozzávesszük az előtte hallottakat.

Maga a koncert zökkenőmentesen zajlott le. Aztán, amíg Billy és Daniel (Billy Riker gitáros és Daniel Grimsland basszusgitáros - a szerk.) birtokukba vették a zuhanyzókat, én előrementem, hogy megnézzem a Porcupine Tree fellépését. Alig 20 perc múlva valaki megkopogtatta vállamat. Billy volt az, és eléggé izgatottan festett. “Haver, most azonnal velem kell jönnöd! Megtaláltuk! Megvan az alagsor ajtaja!”
Lementünk néhány lépcsőfordulónyit a zuhanyzóig, ahol Shelly, egy riporterlány már várt ránk. őt a koncert előtti interjú során ismertük meg, és végül velünk tartott a felfedezőúton. Áthaladtunk a zuhanykabinok folyosóján, és beértünk egy szekrényekkel teli helyiségbe, ahol ott várt egy ajtó – természetesen lelakatolva, nagy felirattal: ‘Belépni tilos!’ 

“Srácok, ez be van zárva. Csaknem akartok betörni?” – kérdeztem gúnyosan.
Billy megszállottként meredt rám. Elkezdett kotorászni zsebeiben, és elővette a kulcscsomóját. “Figyeljétek már, ugyanolyan a lakat is, mint az utánfutónkon…” – mondta, miközben belehelyezte a kulcsot a lyukba, és megmozgatta.
Mindannyiunk megrökönyödésére a lakat azonnal kinyílt! Senki sem gondolta, hogy ez tényleg megtörténhet! Billy kitárta az ajtót és visszahőkölt. Dohos, áporodott szag áradt a helyiségből. Bent sötétség honolt, de szerencsére volt nálunk egy zseblámpa.

Elsőként léptem át a küszöbön, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Billy és Shelly követtek. A levegő nehézkes volt, és keserű lett tőle a szájízem, ahogy beszívtam. Lépéseink zaja szinte végtelen visszhangot vert, saját életre kelve. A betonbunker falai között ide-oda pattogtak a felettünk lévő klubból leszűrődő zene hangjai.
Zseblámpámmal az üresen tátongó úszómedencét pásztáztam. Igen nagy volt, és legmélyebb pontján egy rakásnyi limlom gyűlt össze: néhány sörösüveg, valami rongy-szerűség (talán egy fürdőruha?), és valami látszólag sötétvörös folyadék is megcsillant. A medence széle mentén haladtunk tovább. Amikor elértük a hosszabb oldalhoz, Shelly kezdett kiakadni. Újra és újra ezt ismételte: “Fiúk, nagyon félek, menjünk vissza, vigyetek vissza, kérlek!”
A fényt ráirányítottam néhány csavarra, amelyekhez egykor valószínűleg az ugródeszkát rögzítették. “Szinte látom a lányt, pont itt, amint fejest ugrik a medencébe” – mondtam, miközben a hideg fel-le futkosott a hátamon. Shelly nyüszített a félelemtől.

Ekkor meghallottuk a neszezést. Valami mozgott az ugródobogók mögötti termek sötétjében. Shelly teljesen kikészült, és teli torokból sikoltozni kezdett. “Nyugi, kiviszünk” – szólt neki Billy megnyugtató hangon. A zseblámpát a hang forrása felé irányítottam, de semmit nem láttunk ott. Ekkor újra felhangzott a zörej, de most a terem másik feléről. Shelly újra felsikított: “Tűnjünk már a francba innen!”
“Oké, oké, már megyünk is. Csak meg kell kerülnünk a medencét, hogy eljussunk a lépcsőkig“ – mondtam, közben a zajok okát kutatva. A zseblámpa azonban nem bizonyult elegendő fényforrásnak, és kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyunk egyedül a sötétben.

Amikor elhaladtunk a medence mélyebb vége mellett, észrevettem, hogy szögek merednek ki a cementből, és mintha odaszáradt vér lett volna körülöttük. “Srácok, legyetek óvatosak – nehogy belelépjünk. Valakinek mintha már sikerült volna!” A szögeken tartottam a lámpa fényét, míg Billy és Shelly megkerülték a medencét, és elindultak a lépcsők irányába. Amikor a fény a padlóra vetült, valami nagyon furcsát vettem észre. Egy nedves lábnyomnak nézett ki, de amikor lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem, újra hallottam azt a bizonyos neszt – és most mintha a medence végének mélyéből hangzott volna fel.

Shelly már abba sem tudta hagyni a sikítást. Billyvel együtt szaladni kezdtek fel a lépcsőn, én pedig holtbiztos nem vágytam rá, hogy egyedül maradjak az alagsorban. Loholtam hát én is felfelé mögöttük. Már majdnem elértük a kijáratot, amikor egy alak sziluettje jelent meg az ajtónyílásban. Shelly hangja hirtelen elcsuklott, és levegő után kapkodott. Azt hittem, hogy épp elájulni készül, így gyorsan megfogtam, hogy el ne essen.
“Shelly, minden oké?” – kiáltotta egy hang. Ed volt az, a Shellyvel érkezett fotós. Mindannyian fellélegeztünk, és igyekeztünk minél hamarabb letudni az utolsó lépcsőfokokat, hogy kiérjünk a fényre. Billy bevágta az ajtót mögöttünk, és összepattintotta a lakatot a záron. Izgatottságunk végül nevetés formájában tört ki belőlünk.
“Biztos csak egy nagy patkány volt, vagy ilyesmi…” – Billy szavai olyan benyomást keltettek, mintha önmagát is győzködné.
“Ja, jó néhány lehetett a dögökből!” – mondtam nevetve.

Miután elmeséltük a többieknek is, hogy mi történt, belelkesültek: “Menjünk már le együtt!” Így hát visszatértünk a szekrényekkel teli öltözőbe, immár több zseblámpával felfegyverkezve.
Billy előkapta az utánfutó kulcsát, és beillesztette a zárba. Az viszont meglepő módon nem hagyta magát, akármennyire is erőltette, bármerre is tekerte volna. A lakat egyszerűen nem mozdult – mintha a kulcs nem nyitná. De akkor hogyan jutottunk be röviddel korábban? Mi nyitotta ki a lakatot, ha nem a kulcsunk?

Ha már a szellemeknél tartunk: Egyik kedvenc Three dalom, az „Alien Angel” címében is van valami természetfeletti utalás. Hiszen az ilyen erők vagy lények létezésében?

A lehetőségekben hiszek, és nem is teszek úgy, mintha meg lennék győződve bármilyen út helyességében. Egyszerűen bízom az intuíciómban. Meg ugye amint felfedezünk egy “természetfeletti” erőt, azt addig tanulmányozzuk, amíg meg nem értjük, és így az “természetessé” válik. Hiszek a spirituális tudományokban, és abban, hogy a világunk alapvetően tudatosságra épül. Nagy hatalommal rendelkezünk, amellyel megteremthetjük saját világunkat, és azért vagyunk itt a földön, hogy megtanuljuk használni ezeket a kreatív erőket és továbbfejlesszük őket.

Mikor lesztek végre Magyarországon is láthatóak/hallhatóak?

Valamikor jövőre, nagy valószínűséggel a Dream Theater társaságában.

Mi jelenleg a háttérképed a számítógépen?

Egy fénykép a „3” fellépéséről a woodstocki Joyous Lake-ben (RIP). Egykor a legmenőbb helynek számított a klub, ma pedig csak pólókat árusítanak...

Ha egy lakatlan szigetre vihetnél magaddal 3 (három darab, szóval nem a zenekarod nevére célzok, hehe!) CD-t – és persze egy discmant egy raklapnyi elemmel – mely albumokra esne a választásod?

Led Zeppelin III, Ojos de Brujo: Bari és Elliot Smith-től a From a Basement on a Hill.

Köszönöm az interjút! Sok szerencsét és sikert kívánok az új lemezhez. Megérdemlitek.

Köszi, légy jó.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.