Shock!

szeptember 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Joe Satriani: A Féreglyuk Mestere

A 2010-es év „ha valaki azt mondta volna, amikor…”-jellegű történetekkel telt el. Mindig óriási élmény olyan ikonokkal találkozni, akik akkoriban voltak nagy hatással, amikor még javában formálódott a zenei ízlésem.  Amikor először hallottam Joe Satriani lemezt – ami egészen pontosan a Surfing with the Alien volt a 90-es évek legelején –, akkor még úgy gondoltam, én is gitárhíró leszek majd valamikor. És ha akkor valaki elém villantotta volna azt a képet, amint majd egyszer a teljesen hétköznapi, mindenféle allűrtől mentes Joe Satrianival fogok társalogni, ráadásul az interjúidőt bő tíz perccel túllépve, egészen biztosan valami ilyesmit mondtam volna: ugyan húsz évet kell erre várni, de az ilyen pillanatokért megéri. És elindítottam volna a Satch Boogie-t.

joe_satriani_2010_01

Az új lemezednél sokkal jobban érezni egyfajta személyesebb a hangulatot. Koncepció vagy természetes folyamat volt, hogy ebbe az irányba terelődött a zene?

Természetes folyamat volt. Nem is igazán gondolkodtam azon, hogy milyen lemezt fogok készíteni, egészen addig, amíg véget nem ért az Experience Hendrix turné márciusban. Akkor összegyűjtögettem a régebbi ötleteket, írtam új nótákat, aztán egy idő múlva már azon voltam kénytelen agyalni, hogyan csökkentsem 50-ről 15-re a dalok számát úgy, hogy azok passzoljanak egymáshoz. Aztán feltűnt, hogy amiket végül kiválogattam, valahogy a személyesebb vonalat követik. Legalábbis az én szemszögemből az, de ezek szerint kívülről is ezt lehet észrevenni.

Előfordult, hogy nehezen tudtál címet kitalálni egy-egy instrumentális dalnak?

Sosem. Ha belegondolsz, annak idején már a klasszikus daraboknak is évszázadokon keresztül volt valami címük. A zeneszerzők mindig valami adott témára komponálnak. Ugyan előfordult, hogy évekig ugyanazt a címet adták valaminek, divatos volt például Holdfény szonátának elnevezni inkább egy művet, ahelyett, hogy adtak volna mondjuk egy Piano Etudes Op 25 elnevezést valamelyiknek. Én mindig pontosan tudom, hogy melyik dalom miről szól, a legelső pillanattól kezdve. Ami lehet egy érzés, egy ember, valamilyen esemény. Bármi, amit láttam valahol, vagy valami, amivel kapcsolatba kerültem. Mindez lehet komoly, merész vagy teljesen lökött dolog.

A Wormhole Wizards miről szól?

Mindig érdekelt a tudomány, és ha a fizikával valamennyire tisztában vagy, biztos hallottál már az ún. húrelméletről, ami az univerzum eredetével foglalkozik, illetve, hogy miért is létezünk egyáltalán. Az elmélet szerint léteznek bizonyos alagutak szubatomi szinten, a létező legkisebb részecske, amit jelenleg észlelni tudunk. Elméletileg ha ezek a részecskék bejutnak a féreglyuk egyik oldalán, a másik felébe érve az univerzum egy teljesen másik felébe jutnak. Ha valahogy lehetséges lenne mindezt felhasználni utazásra – hogy az egyik helyen belépünk, majd a másik felén kilépve teljesen máshova jutunk el –, ha meglenne a technológia, amivel ezt az energiát fel tudnánk használni, vélhetően már csak azon kellene agyalni, hogy elég energiát tudjunk mozgósítani ahhoz, hogy túléljük egyáltalán az egész utazást. (nevet) Ez az egész témakör lenyűgöző. A hatvanas évek közepén jöttek elő ezzel az ötlettel a tudomány és a science-fiction területén, és akkor mindenki valami viccnek hitte, de ma már komolyan foglalkoznak vele, bár egyelőre még messze járunk a megfejtéstől. Azon kreatív arcok számára, akik ezzel a témával foglalkoznak, nem szab határt az, hogy mennyibe is kerül az egész. Jó a téma, rengeteg művész felhasználhatja ötletként. Ha a való világban dolgozol, mindig benne van a fejedben, hogy mi mennyibe kerül, még akkor is, ha teszem azt épp egy vacsoráról van szó. Önkéntelenül ott bizzeg az ember fejében, hogy mennyi van zsebben, és mennyibe fog kerülni. De ha arról írsz mondjuk, hogy vacsorát készítesz, máris bármilyen egzotikus ételt létrehozhatsz. Visszatérve a Wormhole Wizards-re, azon a koncepción alapszik, hogy létezik egy olyan csoport, joe_satriani_2010_02akiket elneveztem varázslóknak, akik rájöttek, hogyan lehetne felhasználni ezeket a féreglyukakat, így bármerre el tudnak jutni a világegyetemben. (nevet)

Mit gondolsz az időutazásról? Ha kipróbálhatnád, hova mennél?

Biztos kipróbálnám, és minden érdekelne.

A jövőbe is ellátogatnál?

Persze, hihetetlenül izgalmas lenne! De szerintem ha bárkit megkérdezel erről, a legtöbben azt mondanák, hogy visszafelé menne az időben. Hogy megnézze saját magát és néhány dolgot rendbehozzon. (nevet) Szerintem sokkal szenzációsabb lenne csak az emlékek miatt visszamenni. Ha belegondolsz, 24 órát élünk át minden egyes nap, amióta csak megszülettünk, és alig emlékszünk valamire. Pont a minap gondolkodtam azon, hogy tinédzserkorom óta turnézom, de a legtöbb esetben fogalmam sincs már, hogy általában hol ettem, hol mostam ki a szennyest, mennyi ruhát vittem magammal. Apróságok, amik fel sem tűnnek, de valahol elraktározódnak az agyban. Ha vissza lehetne menni az időben, érdekes lenne látni ezeket az szinte lényegtelen dolgokat. Amiket azonnal elfelejt az ember. Biztos vagyok benne, hogy hasznunkra válna. Szívesen megnézném a szüleimet és a nagyszüleimet, és néhány híres történelmi figurát is, olyanokat, akikről már csak könyvben lehet olvasni. Érdekelne, hogy valóban tényleg annyira jelentősek voltak-e. (nevet) De ha épp a dinoszauruszokra vagy kíváncsi, vagy előremennél az időben, az sem lenne rossz, viszont a filmekből már tudjuk, hogy ez bizony hazárdjáték. (nevet) Egyelőre az időutazás lehetetlen, legalábbis azokkal a módszerekkel, amit moziban láthatunk. Ha belegondolsz, miképp tudnád átvinni ezt (megfogja a pulóvere ujját), az egész testedet, meg az agyadban lévő összes gondolatot egyszerre… Visszavinni a múltba és újra összerakni, még akkor is, ha mindez csak energia. Ez valahogy nem stimmel.

Lehet, hogy valamiképp gondolati úton lehetne megvalósítani az időutazást…

Egy új elmélet szerint egyszerre létezünk párhuzamos univerzumokban, rengeteg eltérő lehetőséggel és eseménnyel. Még egyelőre nem tartunk ott, hogy ezt az egészet megértsük, az agyi kapacitásunk túl kevés ennek a felfogásához. Ez olyan, mintha fognál egy macskát, megmutatnál neki egy mobiltelefont, és megpróbálnád megmagyarázni, hogy mi az. Egy macska agya egyszerűen nem alkalmas arra, hogy felfogja, mire való az a tárgy. Valahogy ez így van velünk is, hiába nagy az agyunk, a világegyetemben létező legtöbb dolgot egészen egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni. Elég ha csak felnézel a csillagokra, már azt sem tudod megérteni, hogy azok hol vannak valójában. Ha létezne valamilyen formában az időutazás, biztos, hogy a saját életedben nem tudnál visszamenni, inkább egy másik párhuzamos dimenzióban kötnél ki. De szerintem a legnagyobb probléma eleve az, hogy teszem azt Joe Satriani itt kezdődik és végződik (tetőtől talpig magára mutat), és amikor egy könyvben vagy filmben szóba kerül az időutazás, akkor mindig a szereplőkön marad a ruha, és tudnak lélegezni. Az ilyen időutazások alkalmával valamiféle mágia folytán mindenki magával viszi azokat a dolgait, amivel kényelmesebbé tehető az élet. (nevet) Ami nettó hülyeség. (vigyorog)

Az Időutazó feleségét olvastad? Abban például nem visz magával semmit a főhős.

Igen, de annak sincs sok teteje, lehetetlen azon a módon megvalósítani az időutazást. Ha matematikailag kiszámolod, kiderül, hogy képtelenség lenne azt úgy megcsinálni. Soha az életben nem működne.

Térjünk vissza a zenéhez egy kicsit. A lemez producere Mike Fraser volt. Egy producer hozzá tud tenni bármi új dolgot még a zenédhez?

Persze. Mike Fraser a társproducer volt a lemeznél, ami azt jelenti, hogy partnerként dolgoztunk együtt. Leültünk, ötleteltünk. Amikor felhívtam és megkérdeztem tőle: szeretnél-e a lemezem társproducere lenni, Mike első kérdése az volt, hogy tulajdonképpen mit szeretnék kihozni a zenéből. Akkor azt mondtam, hogy a lehető legközelebb szeretném vinni a gitár lelkét a hallgatókhoz. Stúdióban technikailag én ezt nem tudom megcsinálni, ezért az volt a kérdésem felé, hogy ebben tud-e nekem segíteni. Igent mondott. Utána küldtem neki dalokat, érdekelt, hogy mi jó szerinte és mi nem. Kíváncsi voltam, hogy ahogy feldemóztam a dalokat, az szerinte működni fog, vagy kell majd változtatnunk valamin. Mike visszaküldött pár ötletet, ő miképp gondolja. Rengeteg olyan apróság volt, amikor engednünk kellett a másiknak, meg kellett bíznunk abban, amit külön-külön jónak gondoltunk. Eleve egy újfajta hangzásban gondolkodtam, ám Mike sokkal nagyobb távlatokat nyitott, a végén mindannyiunkat meglepett az eredmény. A végső hangzást úgy sikerült megalkotnia, hogy nemcsak tőlem fogadott el instrukciókat és ötleteket, hanem mindenki mástól is. 

joe_satriani_p2010_21

Egy igazán jó producer hozzá tudja segíteni a művészt ahhoz, hogy elérje a kitűzött célt azzal, hogy odafigyel a részletekre, vagy a zenész figyelmét rá tudja irányítja a lényeges dolgokra. Engem is jó irányba tudott terelni. Én akár két napot is el tudok tölteni a stúdióban kizárólag azzal, hogy különféle húrokkal és erősítőkkel babrálok. Most ő foglalkozott mindezzel, amíg én az igazán fontos dolgokra koncentrálhattam.

Szerintem is sokkal lélegzőbb lett az új lemez hangzása. Jobban életre kelnek a dalok, mint korábban.

Ez így van. A mostani hangzás magas minősége Mike technikai felkészültségéből ered. Ha egy producer egyben hangmérnök is, az a lehető legjobb kombináció tud lenni, mert nemcsak a művészi végeredményre tud odafigyelni, hanem sok praktikus ötlete is akad. Mike-nak hihetetlenül jó a füle ahhoz, hogy minden egyes hangszert úgy olvasszon össze egy egésszé, hogy az kívülről a lehető legtökéletesebben szóljon. Minden hangszeres a saját hangszerére figyel oda jobban, ami teljesen normális dolog, de egy jó hangmérnök mindezt szerves egésszé tudja kovácsolni.

Előfordult veled az valaha, hogy munkának érezted a gitározást?

Inkább azt mondanám, hogy ez az egyetlen meló, amihez értek. (nevet) Egyáltalán nem érzem munkának, ez a hivatásom. Nem is tudnék mást csinálni. Ha nem ezzel foglalkoznék, biztos valami zenei dolgon törném a fejem, csak esetleg más hangszeren. Fiatalkoromban melóztam „normális” helyen, ami valóban munkának neveznék, az más volt azért. Egy tanár, egy ápoló vagy útépítő keményen dolgozik, de amivel én foglalkozom, az korántsem ilyen. (nevet)

Ha egy régi dal kerül a koncertprogramba, azt újra meg kell tanulnod?

Persze. Általában a legtöbb felvételen az hallatszik, hogy egy adott téma nincs alaposan kigyakorolva. Sokszor egy szólónál az első próbálkozást rögzítik, amit épphogy csak megtanult előtte a gitáros. Én a szólókat a dalírás legeslegvégére hagyom mindig. Legyen szó a Wormhole Wizards-ról vagy a Littleworth Lane-ről, teljesen mindegy. Amikor otthon összerakom a dalokat, már akkor elképzelem, mit fogok játszani, mielőtt még akár hozzányúlnék a gitáromhoz. Aztán a legutolsó pillanatban fogom és feljátszom azt, ami legelőször kiszalad az ujjaimból, egyszerűen abban van a legtöbb élet. Amikor ennek vége, nem is játszom el a dalt újra, egészen addig, amíg próbálni nem kezdünk, és addig akár hónapok is eltelhetnek. Ilyenkor újra kell tanulnom mindent. Sokszor egy dalban 4-5 különböző gitártéma is van, és azokat össze kell olvasztanom valahogy eggyé.

Szerinted melyik a legváltozatosabb Satrani lemez?

(gondolkodik) A 95-ös Joe Satriani című lemezre szokták ráfogni, hogy más, de inkább a legelsőt mondanám, a Not of this Earth-t, ami talán a legszokatlanabb. Ezekkel vállaltam a legnagyobb rizikót. A többit inkább egységesnek mondanám, a The Extremist klasszikus rocklemez, az Engines of Creation trance-techno lemez, a Joe Satriani meg inkább bluesos, kifejezetten stúdiólemez.

Van olyan dal, amit már annyira nem szeretsz játszani?

Nincs, szeretem mindet. Az egyik legjobb dolog a koncertezésben, hogy estéről-estére megvan a lehetőség, hogy egy adott dalt még tökéletesebben adjunk elő, mint mondjuk az előző nap. Van, amelyik technikailag nehéz, van, amit más zenei megoldások miatt nem egyszerű előadni. Ezt a mai napig roppant inspirálónak érzem. Egyfajta művészi törekvésként élem meg, hogy a jól ismert dalokat mindig izgalmas formában tudjam bemutatni. Persze megvannak azok is, amiket a közönség mindig hallani szeretne.

joe_satriani_2010_04

Van olyan álmod, amibe sosem vágtál bele, de szeretnéd megcsinálni, legyen az akár egy poplemez vagy filmzene?

Filmzenét nagyon szeretnék csinálni, hatalmas filmrajongó vagyok. Szeretnék különböző összetételű szimfonikus zenekarral játszani, szeretnék még egy sima blues lemezt készíteni. Mindehhez már csak az idő hiányzik. Sokszor agyalok ilyesmin, hogy kivel mit lehetne összehozni. De ez legtöbbször egy helyben toporgás lesz, ha csak azon agyalsz, hogy kivel és mit lenne jó együtt dolgozni. Ha kitűzöd a konkrét célokat, és megvalósítod, amit szeretnél, akkor óhatatlanul kiürülsz utána. Viszont ha tényleg mindent meg tudsz csinálni ami csak belülről mozgat, még akkor is, ha az nem lesz sikeres, utána egészen biztosan jól fogod érezni magad. A kreativitásnak utat kell mutatni, és ha a hitelesség megmarad, a zenebiznisz negatív aspektusait távol tudod tartani magadtól. Én attól érzem jól magam, ha a saját dolgomat csinálhatom, és nem valami olyasmit, amit mások kényszerítenek rám.

Egy jó turné után mit érzel? A turné-depresszió létező dolog?

Nem, csupán annyit érzek ilyenkor, hogy a kezeim iszonyatosan elfáradtak! (nevet)

A Chickenfoottal mi a helyzet most? Már dolgoztok a következő lemezen?

Még elég messze vagyunk ettől. Miután befejeztem a saját lemezem keverését Vancouverben, visszamentem San Francisco-ba, írtam kb. 10 dalt, amit átküldtem Sammynek. (Hagar) Nála van kb. 14 dal, amihez szöveget és énektémákat ír. Stúdióba 2011 januárjában megyünk. Egyelőre ezek a tervek.

Mi az élet értelme?

A lehető legtöbb módon kimutatni és átadni a szeretetet azoknak, akik fontosak számodra. (nevet)

A tavaly novemberi Joe Satriani koncertről itt írtunk, a galériát pedig itt tekintheted meg.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.