Shock!

Az utóbbi években egyre többször hallani, hogy a zeneipar és a zenészek jövőjét az on-demand szolgáltatások menthetik meg. Annak ellenére, hogy sok érintett osztja is ezt a véleményt, korántsem látja mindenki ilyen rózsásan a helyzetet – Steve Lukather például határozottan szkeptikusnak tűnik…

„Tudni szeretnék valamit”, írta Lukather egy Bob Lefsetz nevű újságírónak, aki a Spotify és további legális stream-szolgáltatások hatását boncolgatta egy blogbejegyzésben. „Megy ez az egész nagyképűsködés arról, hogy a Spotify meg a hozzá hasonló szolgáltatások jelentik a választ arra, hogy a zenészek is lássanak valami pénzt a munkájuk után. Mennyire? Tényleg? Ki számolt ennek utána? Lehet, hogy csak én nem tudok valamit, de az biztos, hogy nem látok pénzt ebből, pedig RENGETEG zeném forog közkézen, hiszen az elmúlt harmincöt évben folyamatosan lemezeket készítettem. Kiszámoltátok már valaha, mennyi pénzt kap egy művész dalonként az iTunes-on? Pitiáner összegekről beszélünk. Amennyiben kiadónál dolgozol, még rosszabb a helyzet, hiszen ennek komoly részét elviszi a cég. Ezek után tényleg csak fillérek maradnak.”

Lukather szerint a mai zenei szakma túlságosan felhígult. „Túl sok ember csinál manapság lemezeket, és kész. És napjainkban már nem születnek hosszabb távú előadók, egyslágeres csodák azonban annál nagyobb számban. Ez nagyon szomorú. A kiadók pedig nem biztosítanak olyan költségvetéseket, mint a régi szép időkben, amikor az igazán nagyszerű albumok készültek, az ilyesmi ugyanis pénzbe kerül. A semmiből akarnak pénzt teremteni, és örökre rád akarják tenni a kezüket, illetve mindenből részt akarnak, amit egy művész csinál. Simán lehet, hogy eladsz egymillió lemezt, és még mindig te tartozol nekik! A huszonöt éves fiamnak vannak olyan cimborái, akik platinalemezes előadók, mégis egy egyszobás lyukban élnek… Régen persze a kiadók is a ZENÉVEL foglalkoztak, és hosszabb távon akarták felépíteni az előadókat, ami hosszú távon is pénzt fialt nekik. Nyilván akkor is hozzájuk vándorolt a bevétel oroszlánrésze, de mindegy, így is pénzt fektettek a zenekarokba, hittek bennük, promotálták a kiadványokat, és ezáltal nekik is igazságot szolgáltattak. Most az számít, hány facebookos lájkot vagy YouTube találatot kapsz – csupa olyasmi, amiből egyáltalán nem származik bevétel, vagy ha igen, az olyan rövidtávú, és olyan szar, hogy komolyan nem is lehet számolni vele. Mi a fasz ez?”

Lukather szerint az is komoly probléma, hogy az emberek manapság elsősorban híresek akarnak lenni, nem pedig jók. „Napjainkban túl egyszerű játszani a popsztárt az összes kamutrükkel, az autotune-nal, az összevagdosós technikákkal… Bazmeg, a legtöbb fiatal arcnak fogalma sincs, hogyan játsszon el egy dalt elejétől végéig a stúdióban hibátlanul, pontosan és érzéssel. Az ilyesmi nagyon ritka. Folyamatosan stúdiókban töltöm az időmet, és hallom a sztorikat a producerektől, a hangmérnököktől X-ről és Y-ról, akik rengeteg lemezt adtak el – az más kérdés, hogy manapság mi számít rengetegnek... –, de egyáltalán nem tudnak énekelni vagy zenélni. Gyorsfogyasztásra gyártanak lemezeket olyan embereknek, akik nem is igazán figyelnek oda ezekre. Háttérzenék készülnek ahhoz, hogy valaki párt találjon vagy ringassa a fejét, miközben sms-ezik, skype-ol vagy valami mást csinál. Környezeti zaj azok számára, akik egyszerre millió dologgal foglalkoznak. Azok az idők elmúltak, amikor imádtál, felboncoltál egy lemezt, belemélyedtél a legbelső rétegeibe, csendben ültél, miközben szólt, olvasgattad a booklet sorait és nézegetted azt a pár stúdióban készült fotót. És elképzelted, micsoda varázslatos hely lehet az, ahol ilyen zenék születnek. Ennek vége. Kibaszott nagyítóra van szükséged ahhoz is, hogy egyáltalán elolvasd a bookletet, már ha bárkit is érdekel még az ilyesmi. A legtöbb embert baromira nem. Teljesen máshol tartanánk, ha nem bélyegeznék meg az olyan öreg, antik előadókat, akik ma is képesek lennének nagyszerű lemezt készíteni. Rajtuk viszont átnéznek. A média sokkal inkább azokkal foglalkozik, akik húst ragasztanak a testükhöz, illetve egyéb nevetséges hype-szarságokkal törődnek, hogy így keltsenek figyelmet.”

„Amikor én voltam kölyök – igen, idén már 108 éves leszek –, még csak egy maroknyi előadó működött, és mind nagyszerűek voltak, mert annak kellett lenniük”, írja Luke. „Lehet, hogy valamelyiküket nem szeretted, de a tinédzsertáplálékok körén túllépve a legtöbbjük megérdemelte a sikert, és SENKI sem szólt úgy közülük, mint a másik. Senki! Most egy McVilágban élünk, ami egyszerűen túl gyorsan pörög, és ebben a világban még a drogok is szarok. Amikor fiatal koromban benyomtam, sosem kezdett el habzani a szám, és nem próbáltam meg lezabálni valaki más arcát. Szóval itt az idő, hogy feltegyük a Dark Side Of The Moont, és egy kicsit lazítsunk. Legyen szép napotok, és reméljük, hogy hátha visszatér egyszer az igazi zene, és megtölti a füleinket. Jó, ma is születnek remek dolgok, de értitek, mire gondolok: IGAZI zene, amit IGAZI zenészek játszanak. Igenis létezik ilyen. Egyszerűen csak nem kap semmilyen nyilvánosságot.”