Shock!

Tízdalos, kiadatlan dalokból összeállított gyűjteménnyel jelentkezett decemberben a Dangerous Toys. Jason McMaster énekes egy friss interjúban most megvilágította, miért csúszott ki a hasonszőrű zenekarok lába alól a talaj a ’90-es évek elején.

A Dangerous Toys neve sokaknak talán csak onnan rémlik, hogy itt folytatta karrierjét a Watchtower után Jason McMaster énekes. A zenekar a '80-as évek végén és a '90-es évek elején a hard rock színtér stabil játékosának számított, de a grunge-hullámmal ők is eltűntek. Mindazonáltal jelenleg is aktívak, és elvileg valamikor egy új lemez is várható tőlük, ami az első lesz a sorban az 1994-es Pissed óta. Addig azonban speciális kollekcióval kedveskedtek a rajongóknak: a december 12-én megjelent Demolitionre olyan kiadatlan dalok kerültek, amelyeket annak idején még az 1991-es Hellacious Acres és az említett Pissed között demózott fel a zenekar.

Jason most a Rock Interview Seriesnek adott interjújában a szóban forgó időszakot elevenítette fel, megvilágítva, miért tűntek el a Dangerous Toyshoz hasonló csapatok egycsapásra a nagyközönség szeme elől. „Rengeteg hozzánk hasonló zenekar működött akkoriban – mondta a frontember. – Én csak ’89-es évfolyamnak hívom ezeket a csapatokat, akik a Guns N’ Roses sikerei hátán kapaszkodtak fel, és azért szerződtették le őket a kiadók, mert az énekesüknek hosszú haja volt tetkókkal, meg magas hangja. És ezzel el is jutottunk ahhoz a következtetéshez, amit az utóbbi időben rendszeresen hangoztattam: hogy a hajmetált valójában nem a grunge, hanem a hajmetál végezte ki. Nem akarok feltétlenül elkezdeni okoskodni erről, de ugyanezért a grunge is saját magát ölte meg. A hajmetál végezte ki a hajmetált, és a grunge végezte ki a grunge-ot. Egyszerűen túltelítődött a piac, aztán megváltozott a klíma, mert valaki azt mondta: tök mindegy, milyen ruhát viselsz vagy milyen a zenéd hangzása. Ha jó a zene, hallgasd, vedd meg, támogasd!″ 

Mindehhez persze az is kellett, hogy sokkal központosítottabb csatornák mentén működjön a zeneipar. „Akkoriban még elsősorban az MTV döntötte el, melyik stílus vagy előadó számít divatosnak – idézte fel McMaster. – Úgy tűnt, minden azon áll vagy bukik, ki adja el a legtöbb lemezt, ki tudja behozni a legtöbb nézőt a koncertekre. A Hellacious Acres és a Pissed közötti őrült időszakról beszélünk. Akkoriban bárki, akinek tolla volt és újságírónak nevezte magát a Rolling Stone-nál vagy bárhol, kényszeresen véleményt formált a seattle-i hangzásról, és mindenáron szembeállította az MTV-n futó többi menő zenével. És egy idő után már épp azoknak nem volt esélyük semmit elérni, akik a Guns N’ Rosesra emlékeztettek. Az MTV is azt mondta: oké, a Gunsot továbbra is játsszuk, mert rengeteg lemezt adnak el, de aki utánuk jött, azoknak annyi. Egészen elképesztő, hogy ezt így kimondhatták, és végül érvényesíthették is.”

A Demolition gyűjtemény alább meghallgatható.