Shock!

szeptember 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Yngwie J. Malmsteen's Rising Force: Unleash The Fury

Tisztázzuk rögtön az elején: Yngwie az Isten! Úgyhogy ezek után senki ne várja azt, hogy a vele kapcsolatos szokásos fikkantásokat nyomjam ebben a cikkben: nem képes megújulni, szétszólózza a számokat, elnyomja a többi tagot, ugyanolyanok a lemezek stb. Egyrészt ezek a kritikák mind-mind igazak, de talán azért kissé jobban árnyalhatóak lehetnének.

megjelenés:
2005
kiadó:
Universal Japan
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

Az, hogy esetleg diktatórikus módszerekkel irányítja mindenkori bandáját, visszatetszést kelthet, de tekintve, hogy a zenekar Yngwie nevét viseli, és hogy ő maga ír gyakorlatilag minden zenét és szöveget, miért is ne tenné? Lehet, hogy elsőre kissé erősnek hat a Maestro azon állítása, hogy teljesen mindegy, ki énekel (zenél) mellette, mert az emberek Yngwie Malmsteen lemezt vesznek. Azonban ha egy kicsit jobban belegondolunk, ez teljesen így van. Iszonyú magas a mérce, úgyhogy a minőség mindig garantált: ha Yngwie valakit méltónak talál arra, hogy együtt dolgozzon vele, bízhatunk az ítéletében - gondoljunk csak bele, hány nagyágyú vált ismertté szárnyai alatt: Jeff Scott Soto, Mark Boals, Mike Terrana, a Johansson fivérek, Mats Olausson stb. Az ismertebb arcok pedig nyilván jó pénzért hajlottak az együttműködésre, de nemigen hinném, hogy olyan kaliberű emberek, mint Joe Lynn Turner, Cozy Powell (RIP) vagy éppen Derek Sherinian vállalnák a közreműködést olyan produkcióban, amelyet nem éreznek magukénak. Aztán persze ki tovább bírja a bandában, ki kevésbé, a közönség csak jól jár azzal, ha minél több tehetséges énekest/zenészt hallhat a Malmsteen lemezeken, koncerteken; nem is beszélve arról, hogy nekik maguknak micsoda kiváló ajánlólevél ez!

Az okoskodók másik kedvenc érve az, hogy ez a svéd méregzsák dacosan nem hajlandó megújulni. Mégis milyen irányba újuljon meg? Kreáltasson magának mélyre hangolt Roy Z hangzást? Hagyja el a szólókat? Változtasson kilométerekről felismerhető játékstílusán? Lássuk be, ezeknek semmi értelme nem lenne. Kísérletezzen? Erre ott voltak a szimfonikus projektek - csak leborulni lehet a Concerto Suite album előtt... Az pedig, hogy összehasonlítsuk Yngwie-t valóban sokkal többet kísérletező kollégáival, Satrianival és Vai-jel, egyenesen butaság, hiszen mindhárman teljesen más stílusban utaznak; ráadásul nincs is köztük rivalizálás, máskülönben hogyan is vonhatta volna be a két gitárművész az összeférhetetlen egoistát a G3 turnéba? De ha mindenáron az összehasonlítgatás a célunk, én két, Malmsteen, illetve Vai által feljátszott Alcatrazz lemez meghallgatását ajánlom (No Parole From Rock'N'Roll és Disturbing The Peace), hadd ne ecseteljem, melyik klasszikus és melyik felejthető. Modernizált Malmsteen-játékot pedig eleget hallhatunk a követőktől, Michael Romeo-tól, Alexi Laiho-tól és a többiektől...

Amikor egy napfényes tavaszi délutánon ezeket a sorokat kopogom, még csak Japánban jelent meg Yngwie új albuma, de annak kapcsán, hogy idén nyáron újra ellátogat hozzánk a Mester, úgy hiszem, érdemes szót ejteni az Unleash The Fury-ről. Annál is inkább, mert ahogy az innen-onnan összevadászott bootlegekből és a 2003-as koncerten kiderült, minden Malmsteen turnén kiemelt szerepet kap az épp aktuális lemez: ahogy legutóbb az Attack!! nagyrésze elhangzott, úgy most is várható, hogy nem kevés új dalt fognak majd nyomni. Igaz, bőven van miből válogatni, hiszen ezúttal is 70 perc fölé kúszik a játékidő. És, bár természetesen szinte semmi változás nincs az előző anyaghoz képest, nem állíthatnám, hogy túlkínálat mutatkozna gyenge nótákból: ez egy menetrendszerinti Rising Force album, amely abszolút hozza az elvárható minőséget és a megszokott stílusú dalokat. Pont. Az Attack!! pedig nemcsak a lemezhossz, de a hangzás és a felépítés szempontjából is irányadó: az instrumentális szösszenetek kábé ugyanott találhatóak, mint legutóbb; de az Yngwie által énekelt téma is kísértetiesen hasonló helyre került. Ráadásul tök ugyanolyan, mint legutóbb: bluesos, baromi feelinges nóta a Cherokee Warrior, akárcsak a Freedom Isn't Free volt. Ha Yngwie egója még nagyobb lenne, valószínűleg teljes lemezeket énekelne fel, hiszen hangja nem rosszabb, mint mondjuk John Norumé (vagy akár Hendrixé, a nagy példaképé), de nyilván maga is tisztában van azzal, hogy még így is ég és föld a különbség közte és egy igazi énekes között.

Ja tényleg, hát még nem is említettük, hogy ezúttal is Dougie White-ra hárult az énekesi feladat, tehát tartja magát a gyors utánaszámítást követően nagyjából kihozható "két lemez per énekes" átlag. Dougie stílusa finomabb, mint közvetlen elődeié, inkább Joe Lynn Turnerhez áll közelebb, bár lehet, hogy erre csak a "közös" Rainbow-múlt miatt asszociálok. Azt viszont éppen Dougie szereplése miatt mondhatjuk el, hogy mára már minden Rainbow-énekes "megvolt" Malmsteennek valamilyen formában, gratulálunk hozzá! Biztos mind véletlenül, hehe...

A zenészek amúgy ugyanazok, akikkel legutóbb turnézott barátunk és akikkel most is fog. Azt mondjuk nagyon sajnálom, hogy amióta Jens Johansson kiszállt, szinte teljesen megszűntek a váltott gitár-billentyű szólók, legalábbis lemezen (reméltem, hogy legalább Derek Sherinian vendégszereplése az Attack!!-on változtat ezen a tendencián, de nem így történt). Ugyanakkor annak ellenére, hogy pontosan lehet tudni, hol következne a szintiszóló az adott nótában, végső soron túl lehet élni a hiányukat: majd szólózik Joakim Svalberg a PeCsában eleget! Dalokat kiemelni pedig csak azért lehet érdekes, hogy lássuk, mennyire egyezik az én véleményem a többi rajongóéval, mert egyébiránt, mint azt már említettem, a stílus nem változott. Szóval, számomra a két abszolút kedvenc a röfögő bőgővel induló Bogeyman és a Let The Good Times Roll, előbbi súlyos középtempó, utóbbi egy lendületesebb téma, szintén a keményebb vonalról és mindkettőben nagyon tuti, fogós White-dallamok vannak. Biztosan bekerülnek majd a koncertprogramba, mint ahogy a nyitó, ellenállhatatlan sodrású Locked And Loaded és a slágeresebb (már a szó malmsteeni értelmezésében) Revolution is. Döngölésből is jut bőven: a tipikusan északi monumentális téma ezúttal a Winds Of War (Invasion) és a Revelation (Drinking With The Devil) képében érkezik - imádom az ilyen dúsan alábillentyűzött, súlyos nótákat, azt hiszem Yngwie ebben is stílusteremtő volt. A gyors dalokat mondjuk nem érzem annyira erősnek, de csak a korábbi produktumokhoz képest - más bandák egész működésük alatt nem tudnának ilyeneket sem összehozni. Szóval, akárhogy is, de van itt minden, amivel a műfaj kedvelőinek kellemes perceket lehet okozni. Még az eddigi összes Rising Force borítót is sikerült alulmúlni!

Én pedig a magam részéről nagyon készülök már a koncertre és nagyon drukkolok Dougie White-nak, hogy nyugdíjas legyen ez a mostani állása. Ugyanakkor bármikor szívesen hallok újabb és újabb zseniális énekeseket Yngwie következő albumain - akár többet is egyszerre (lenne is egy pár tippem a maiak közül, de inkább csendben maradok). Az "értelmetlen tekerésből" pedig nem elég sohasem - hadd szóljanak azok a virgácsok!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.