Shock!

Nyilván mindannyiunkkal megesett már, hogy ugyan egy csapat felkeltette az érdeklődésünket, mert mondjuk alapbandaként tartják őket számon a tudorok, vagy csak szimplán sok jót csicseregtek a madarak az adott brigádról, ám a szokásos napi teendők, valamint az arcunkba ömlő, embertelen mennyiségű zenei anyag miatt csak évek múltán jutottunk el oda, hogy végre bepótoljuk a lemaradást.

Na, valahogy így voltam én a Wyrd zenekarral is, akikkel már régóta terveztem a megismerkedést a számos pozitív kritika után, ám a dologból csak pár hete lett valami, amikor Szilvitől megkaptam parancsba az új Wyrd lemez tesztelését. Bár jó ideje már nem nagyon hallgatok a Wyrdre is jellemző pogány black metalt, mivel véleményem szerint mára ez a színtér is jócskán felhígult, mégis érdeklődve közeledtem a feladatomhoz.

A Wyrdről annyit érdemes tudni, hogy egy 1998-ban alakult finn pogány black együttes, akik idén már a nyolcadik lemezükkel jelentkeznek. Teljes életművüket ugyan nem ismerem, de előző albumukig sikerült visszaásnom, amelynek fényében kijelenthető, hogy a srácok a Kammen útján haladnak tovább, talán itt most kevesebb a rockos/doomos hatás. Varg Vikernes szintetizátor lemezeire jellemző billentyűtónussal nyit a Verisurma, s már itt feltűnik, hogy a hangzás mennyire hajaz a svéd Entombedre, talán innen is a koszosan rockos él. A címadó tétel a lemezre jellemző lomha tempóban vánszorog előre, a szintetizátor itt középkori hangulatot árasztó hangszínnel festi alá a zord, monoton riffre épülő szerzeményt. Bár JL Nokturnal személyében ütős is szerepel a tagok között, a lemezen hallható dob nagyon gépgyanús. Kellemes akusztikus pengetéssel kezd a Visor Um Slutet albumos Finntrollt idéző Hämärän Soutajat, hangulatteremtés terén tehát igen erősek a finnek. Itt egyébként tiszta férfiének is hallható, amely jól is esik a hangszálgyilkos, tipikusan északias hörgés után.

Mivel ez egy északi folklóron alapuló, pogány lemez, így innen se hiányozhat a heroikus melldöngetés. Ezt a szerepet tölti be a Loitsulaulu, amelyben a vokalista Narquath néhol már-már Vikernes elmebeteg rikácsolásait idézi. Az album leghosszabb szerzeménye a Talviyö tíz és fél percével, s ha kéne csúcspontot választanom a lemezről, akkor ez lenne az. Lágy akusztikus részt követ egy mesmerizáló riff folyam, s az egész tétel szokatlan nyugalmat és békét áraszt, furcsa egy efféle együttestől ilyesmit hallani. A záró Kaikki Metsän Kaiut érdekes módon egy gyorsabb darab, de mindenképp jó ötlet így a végére hagyni.

Korrekt anyaggal jelentkezett a finn pogány horda, a stílus szerelmeseit valószínűleg nem, másokat azonban zavarhat majd a demósan nyers, mondhatni old school hangzás, ám enélkül talán nem is volna az igazi.