Shock!

Nagy az öröm mostanában a thrasherek között, hiszen az utóbbi időben olyan szinten felerősödött kedvenc zenei irányzatuk, hogy az talán le is pipálja a dicső '80-as évekbeli vonalat, már ami a mennyiséget illeti. A minőség már egészen más lapra tartozik.

Mert amíg itt vannak újra a vagy feloszlott, vagy épp pihenőre vonult nagy nevek, addig érkeztek új, fiatal zajgyárosok is, hogy friss vért pumpáljanak a thrash intenzíven verő szívébe. Ám ez a vér valójában nem is annyira friss, inkább csak a szív más már, amelybe áramlik. Nyilvánvaló, hogy aki ma még a tinédzseréveit tapossa, vagy épp elérte a felnőtté válásnak kikiáltott életkort, az nemigen headbangelhetett mondjuk 1988-ban Testamentre vagy Metallicára. Az igény részükről azonban ugyanúgy megvan az ilyesmire, mint volt annak idején az első thrasherek számára is, így az olyan vadiúj csapatok, mint a Fueled By Fire vagy a Bonded By Blood épp ezeknek a fiataloknak szólnak, nem ritkán olyan zenészek interpretálásával, kik maguk is vastagon benne vannak még a gimis korban.

Ezzel nincs is gond, hiszen a ma már nagy öregekként becézgetett legendák se voltak többek ennyinél, mikor kiadták első, mára klasszikusokká érett lemezeiket. Ami a gond, legalábbis engem igencsak zavar, az a már-már kínos respekt a bálványok irányába, amit ezek a fiatal csapatok tanúsítanak. Mert a thrash a vérükben van, efelől kétségem sincs, ám nagy igyekezetükben nem csinálnak mást, mint előkapják a stílusirányzat alapköveit és mai hangzással megszólaltatva adják ki megint. Persze, megvariálják azért a klasszikus témákat, szó se róla, ám szerintem egy igényes zenerajongónak ennyi kevés.

Na, valahogy így vagyok a - természetesen - amerikai Warbringer legénységével is. Második lemezük elejétől a végéig egy erőteljesen megdörrenő atombomba, ami nem is csoda, hisz producerként sikerült az egyik példaképüket, Gary Holtot megnyerniük. Ami azonban zavaró, az az igazi saját ötletek hiánya. Van itt Exodus meg Testament, sőt, még Kreator is felbukkan, legfőképp John Kevill énekes hangjának köszönhetően, ám a végeredmény egy arctalan riffhalmaz. Persze, ez thrash, elég, ha élőben szétzúzzák a színpadot a srácok, ennél több nem kell, vagy ha otthon orrvérzésig verhetjük a fejünket a sörösládába az intenzív riffelés ütemére, de akkor meg már minek hallgassam őket, ha ott van egy The Legacy vagy egy Bonded By Blood (lemez). Arról már nem is beszélve, hogy ezeket a bandákat manapság már nem is oly' nehéz élőben elcsípni. Szóval a kérdés részemről továbbra is az, hogy mi értelme ennyi kópiabandának? És vajon ki az, aki inkább egy Warbringer lemezt vesz meg, mint mondjuk egy Exodust?

Ez a kritika kissé rendhagyóra sikeredett, mert magáról a lemezről nemigen szóltam, konkrétan mondjuk a dalokról, de ez felesleges is. Aki thrasher vagy szimplán csípi az ilyesféle muzsikát, az itt újdonságot nem talál, maximum folytathatja a tombolást egy Fabulous Disaster és egy Extreme Aggression között, másra úgyse jó a Waking Into Nightmares. Akik meg most ismerkednének ezzel a rendkívül maszkulin irányzattal, azok ne itt, hanem valahol 1983 körül kezdjék el a kutakodást. Higgyétek el, megéri!