Shock!

A Voivod jól csinálja. Kultzenekarként másodvirágzásukat élik, talán jobban is megy most a szekér, mint annak idején, mikor mindenki rájuk hivatkozott hatásként, de valamiért a szekerük nem indult be annyira, mint illett volna – megmaradtak klubzenekar-szinten. Tény, hogy sosem voltak igazán sztáralkatok – tekintsünk csak a nonstop idétlen fejeket vágó Snake-re vagy a mániákusan doboló, de meghajláskor tétova, hogy-kerültem-én-ide attitűddel rendelkező Michel Langevinre, szóval pont jól is áll nekik ez a kultzenekarosdi, klubokkal, olykor fesztiválfellépésekkel. Azt is tökéletesen csinálták, hogy öt évet vártak a legutóbbi, Target Earth óta, amin akkor először szerepelt Daniel Mongrain, aki a túl korán elhunyt Piggy helyére került.

Meg kell cáfolnom Snake azon kijelentését, amit a vele készült interjúnkban is említett, hogy nem hat elsőre az új lemez, hiszen (bár már egy ideje hallgatom) az első alkalommal rögtön éreztem, hogy mennyire jók a dalok, lelkesedtem, pedig ez már annyira nem evidens mostanában, még a kedvenceknél sem. Aztán újra és újra meghallgattam a The Wake-et, és most így, jó pár hét elteltével csak ismételni tudom az első hallgatás után kialakult véleményemet: ez a lemez kiemelkedően sikerült a Voivod történetében. A rajongók elégedetten hátradőlhetnek, van még kraft a zenekarban, hiszen a saját, voivodosan kitekert kis világukban olyan dalokat írtak, amire méltán lehetnek büszkék, és a koncertprogram szerves részét képezhetik. Sőt, ezt követelem is, hiszen izgalmasak a friss témák, bár ebből szerencsére néhányat a koncerten élőben is hallhattunk már.

Tíz év telt már el azóta, hogy Daniel Mongrain a Voivod része lett, és itt a része szót fontosnak érzem, hiszen tényleg szervesen összekapcsolódott a zenekarral, illetve a zenével, minden ízében érzi azt a világot, amit annak idején Piggyék létrehoztak a '80-as évek elején. Természetesen a csapat továbbra is a science-fiction szürreálisabb részeit formálja meg a szövegekben is, és náluk a zene meg a szöveg tökéletesen összehangolt formában érkezik: a fura effektek, kitekert riffek és szólók mellett Michel Langevin jellegzetes, azonnal felismerhető, zakatoló dobolása és Snake kántálós énekstílusa mind a voivodizmus szerves része. Ne feledjük, hogy basszusgitárosi poszton is fontos csere történt, az alaptag Jeany-Yves „Blacky" Thériault helyére Dominique „Rocky" Laroche érkezett, akinek játéka először hallható a zenekar nagylemezén.

A lemezen található nyolc dal többnyire 5-7 perces utazásra visz, kedvencet nehéz kiemelni, hiszen rengeteg minden történik egy-egy dalon belül is, de talán a záró, tizenkét és fél perces (!) Sonic Mycelium az egyik csúcspont, a vonszolós The End Of Dormancy mellett, a Spherical Perspective-ben pedig Snake egyik legklasszabb, már-már szívbemarkolóan érzelmes (tényleg) refrénjét hallhatjuk. Szeretem az Always Moving zaklatottságát, az Obsolete Beings emlékezetes riffjeit és szólóját is érdemes kielmelni, de a nyolc dal közül nem érzem egyiket sem tölteléknek (jó volt valamire az az öt év, ugye), tehát méltán lehet büszke a zenekar a The Wake-re.

Bízom benne, hogy lesz még pár turnékör a lemezzel és jönnek újra hozzánk, ha már az utóbbi pár év koncertjeiről (az idei kivételével) sikerült lecsúsznom, addig is a The Wake gyakori vendég lesz a hallgatottsági listáimon.