Shock!

Bizonyára létezik olyan koordinátarendszer, amiben kockázatkerülőnek és kiszámíthatónak is nevezhetjük az Unleashed hozzáállását, én azonban már a legutóbbi No Sign Of Life kapcsán is inkább azt pedzegettem, mennyire tiszteletre méltó Johnny Hedlundék öntörvényűsége. Mert ez bizony ebben a formában az: trendek jönnek és mennek, irányzatok tűnnek fel és sorvadnak el, de ez a csapat a '90-es évek eleje óta csakis a saját útját járja, csökönyösen és eltántoríthatatlanul, minden egyes újabb lemezzel tovább építve az Unleashed mitológiáját. Ha létezik zenekar, akik tényleg csak és kizárólag a saját világukban léteznek, hát ők azok.

Ez a még tavaly megjelent tizenötödik album már a hatodik a sorban, ami Johnny barátunk kiadatlan mitologikus-történelmi fantasysztoriját boncolgatja, és igazából nyílegyenesen viszi tovább az összes stílusjegyet, amiről az Unleashed megismerszik. Ez az alapjait tekintve talán old school módon fapados, ám szépen kiszínezett death metal ebben a formában csakis rájuk jellemző. Fagyos, mogorva és agresszív, de közben gitárfronton kellő harmóniamennyiséget adagol ahhoz, hogy ne kizárólag a műfaj puristái találják meg benne a számításukat. Durva és kíméletlen, de a sztorizós-mesélős-epikus jellegnek köszönhetően olyan atmoszférával rendelkezik, hogy nem lehet egy legyintéssel leírni. Vagyis, ma is benne van a szükséges plusz, amitől a hallgató érzelmi szinten kötődni tud hozzá, és nem lehet odasorolni a tucattermékek közé.

Túlelemezni ennek ellenére persze nem igazán tudom: ha egy zenekar lassan a negyvenedik születésnapja felé közelít, és ilyen rengeteg albumon át nyüstölik az ipart, ott sok újdonságot aligha lehet elmondani. Így inkább ismét azt hangsúlyoznám, hogy az Unleashed szerintem rengeteg olyan hallgatóhoz nem jutott el, akiknek amúgy potenciálisan nagyon is tetszenének a hallottak. Zúzós, brutál riffek? Pipa. Fülbe ülő gitármelódiák? Pipa. Nordikus-vikinges atmoszféra a hozzá illő szövegi és vizuális tartalommal? Pipa. Jó dalok? Pipa. Mintha lenne egy másik, némileg fiatalabb honfitárs csapat, ami lassan már az arénás-fesztiválheadlineres szintet közelíti Európában, egészen hasonló megközelítéssel... Nem akarok én semmit elvenni az Amon Amarthtól, bírom őket, bőven megérdemlik a sikereket, de akinek az a svédasztal bejön, ennél is találna magának kedvére valót.

A Fire Upon Your Lands tehát menetrendszerűen mogorva, erőszakos, horzsolóan megdörrenő Unleashed-mű a banda kohójából: újabb szépen kerekre formált, rövid, de velős dalokkal teli anyag a sorban. Johnny jól artikulált bömbölésének és a rengeteg gitárharmóniának köszönhetően kellően ragadósak is a témák, illetve kiemelném még a számos kiválóan kidolgozott, melodikus gitárszólót is, amik szintén sokat dobnak a lemezen. Az olyan dalok hallatán, mint a Left For Dead, a The Road To Haifa Pier, a címadó, a Midjardarhaf, netán a záró Unknown Flag, egyetlen Unleashed-kedvelőnek sem lehet oka panaszra.