Shock!

Úgy nagyjából azóta teljesen nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy az Ulver mindenféle kategórián felül áll, amikor képesek voltak a világtörténelem egyik legkaotikusabb, legelvetemültebb lemeze, a Nattens Madrigal után mindössze egy évvel előrukkolni a Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell ambientes hangulataival. Nem állítom, hogy kívülről fújom a zeneileg mindent és mindennek a lehetséges ellenpontját keretbe fogó pályafutás összes mozzanatát, de természetesen nekem is megvan a magam története Kristoffer Ryggékkel. A Bergtatt albumhoz például egész életem egyik legbrutálisabb, szó szerint zsigerforgatóan elementáris zenei élménye kötődik (amit most csak azért sem fogok elmesélni), akkor tanultam meg igazán tisztelni ezt a bizarr formációt és főnökét. Minden elismerésem és főhajtásom dacára ugyanakkor sokkal inkább a csapat letisztultabb, dallamosabb, kommerszebb oldalában lelek élvezetet a mindennapokban, ha épp úgy hozza a kedvem.

A Flowers Of Evil esetében garantáltan sokszor úgy hozza majd, ezzel az anyaggal ugyanis most abszolút telibe kaptak Garmék. Nem tértek le a legutóbbi, amúgy szintén kiváló The Assassination Of Julius Caesar anyag csapásvonaláról, inkább csak továbbhaladtak azon. Nyilván elkezdhetünk egyrésztmásrésztezni, hogy de ez mégsem szintipop, meg de ez mégis több, mint ez meg az, satöbbi, de nem látom ennek sok értelmét, nyugodtan nevezhetjük nevén a gyereket, semmit sem von le az értékéből. Főleg, hogy aki ilyesmin kiakadna, szerintem már az említett '98-as dupla mű idején lekoccolt az Ulver táborából, a többieket meg úgysem érdekli a kategorizálgatás.

Ha nevekkel kell körbelőnöm a mai – helyesebben: mostani – Ulvert, a Depeche Mode vagy a Talk Talk nyilván megkerülhetetlen, mint ahogy kortárs rokonként egy sor aktuális synthwave, darkwave, outrun és hasonló előadó neve is felrémlik (nyilván nem véletlenül vendégénekelt Kristoffer a zseniális legutóbbi Carpenter Brut egyik legjobb dalában sem). De az ebben az egészben a legőrületesebb, hogy a hangulat és a dallamvilág ebben a köntösben is beazonosítható. Elég nehéz lenne kibogozni, hogy mennyi szerepe van a jelenlegi zenei irányvonalban a Killing Joke-os Martin Glover újonnani produceri közreműködésének – én hajlok rá, hogy Rygg kizárólag azt csinálja, amit akar, és maximum ehhez hajtja fel a legmegfelelőbb embereket, de érdemi külső befolyásról aligha beszélhetünk.

Szó se róla, hallatszik persze, hogy egy – még ha a maga bizarr módján is, de – metálszíntérről érkezett csapatot hallunk: a Machine Guns And Peacock Feathersben például masszás, súlyos riffek lenyomatai csúsznak a melankolikus dallamok alá, a végeredmény pedig helyből az egyik legjobb nóta. És persze a felszín alatt, a hangulatokban, netán az egyes konkrét hangszerelési megoldások között azért felbukkannak olyasmik is, amik másnak ebben a formában aligha jutnának eszébe (halld például a Little Boy szimfo-hatású, kakofón középrészét, majd levezetését). Ugyanakkor, ha az ember elindít egy olyan dalt, mint például a Nostalgia, még a stílusokon felüliség fényében is óhatatlanul felrémlik a kérdés: tényleg, hogy a jó életbe jutott el ez a faszi az Éj Madrigáljától odáig, hogy ilyen tökéletesen kerek, pazar hangszerelésű, bárki által befogadható és érett popnótákat írjon? Ebben a konkrét esetben – bizony! – még a klasszikus Toto is egyértelműen ott kísért a dobritmusokban, a zongorafutamokban, a női vokálokkal alácsicsergetett refrénben. Ez azért valahol még mindig döbbenetes, de pozitív értelemben. Ha kedvencet kell választanom, alighanem ez a szám lenne az – a legelitebb, furcsán mikroméretű kék és zöld fogásokat kémcsőben felszolgáló fine dining étteremben is simán megélne soundtrackként, mégsem mondhatja rá senki, hogy testidegen vagy erőltetett. Azért ilyen attrakciót tényleg kevesen vittek véghez teljesen organikus módon a műfaj öt évtizedes története során... De kiemelt favoritom a csont '80-as évekbeli szintipittyogásra épülő, megarefrénes Apocalypse 1993 is.

Nincs sok értelme ideologizálgatni, mitől jó a Flowers Of Evil: nyolc gyönyörűen felépített, parádésan meghangszerelt, fogós dalt kaptunk a Farkasoktól. Szívük-lelkük és intellektuális tartalmuk egyaránt van ezeknek a szerzeményeknek, így aztán itt és most, 2020 furcsa évének furcsa őszén engem totálisan lenyűgöztek ezzel az anyaggal. Garm pedig végig egészen pofátlanul zseniálisan énekel, ha még nem mondtam volna.