Shock!

február 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tony MacAlpine: Concrete Gardens

0401tonycLehet mondani, hogy a '80-as évek rockzenéjében mindent túltoltak, a hajaktól és a flitterektől kezdve a hangmennyiségen át egészen a produkciós tennivalókig, ugyanakkor ez a felfogás a teljes műfaj evolúciójára felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, soha azelőtt, és soha azóta nem szofisztikálódott annyit a gitáralapú, kemény könnyűzene, mint abban a tíz évben. A korszellemnek és az akkori aranygenerációnak hála az elektromos gitárjáték egyetlen dekád alatt ősrobbanás-szerű fejlődésen ment keresztül, új aspektusaival, korábban nem ismert játékmódjaival, valamint technológiai újításaival odáig jutott, ahonnan már nem igazán lehetett feljebb lépni.

Tony MacAlpine egyike volt azoknak, akik tevékeny részt vállaltak az instrumentum felvirágoztatásában, hiszen amellett, hogy a legelsők között jelentetett meg szólógitárra épülő instrumentális rockalbumot, a komolyzene és a rock fuzionálásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. A klasszikus zongorista szerepében is előszeretettel domborító MacAlpine korai albumai, az 1986-os Edge Of Insanity és az egy évvel későbbi Maximum Security megkerülhetetlenek, ha virtuóz gitározásról esik szó, ám a későbbiekben elkövetett munkái sem tévesztettek célt. A kiemelkedő zeneszerzői vénával megáldott muzsikus mindig jó érzékkel ismerte fel, mikor kell változtatni a formulán ahhoz, hogy – Malmsteen példáján okulva - ne váljon önmaga karikatúrájává, ezért időről-időre friss elemek bevonásával szélesítette önnön zenei spektrumát, a legszebb az egészben pedig az, hogy mindezt saját integritásának maradéktalan megőrzésével abszolválta.

megjelenés:
2015
kiadó:
Sun Dog
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Arról persze lehet és kell is vitázni, hogy kinek melyik MacAlpine-korszak áll közelebb a szívéhez, a korai neoklasszikus metalos, az azt követő klasszik rockos kacérkodás, az ezredforduló-környéki progos-jazzes asszimilálódás, netán az újkori, sokhúros, modern metalos elcsábulás? Ami engem illet, egy-két kivételtől eltekintve meglehetősen jó viszonyt ápolok a gitáros teljes életművével, de azt is be kell látnom, hogy a mostanában preferált irány nem az enyém, persze, ettől függetlenül hallgatom ezt az új lemezt is. Noha többször bebizonyosodott már, hogy MacAlpine egyedi dallamvilága, valamint sajátos karakterű, ízes játéka bármilyen közegben képes utat törni magának, a legutóbbi albumok nem éppen szokványos, pattanásig feszített világa mindenképpen nyomasztóbb képet fest, mint eddig bármi, amit tőle hallhattunk. Hogy jó-e, ha Tony aktuális elképzelései egy modern metalos, urambocsá' kvázi-djentes közegben realizálódnak, nos, mindenki döntse el saját belátása szerint, engem mindenesetre elgondolkodtat. Téved, aki ez alapján úgy véli, hogy negatívan ítélem meg a korongot, erről szó sincs. Kiválóan összerakott anyagról van szó, amiben zeneileg teljes mértékben védhető. Mindössze a pincemélyen kavargó riffmassza töménysége telít el, illetve az ezekre felépített motívumok ridegségével, gépiességével megy nehezebben a barátkozás.

Tulajdonképpen a feloldásokat hiányolom a nagy súlyozásokból. Egészen a negyedik dalig kell várni, hogy ilyesmi történjen, hogy a szellősebb struktúrájú Poison Cookies hagyományosabb (paradoxon, de némileg Vai-jellegű) dallamai hangulatilag kizökkentsék a lemezt a techno-metal bűvkörből. A kitérőt követően persze konzekvensen folytatódik a kíméletlen betonozás, és habár akadnak meglepő fordulatok (ilyen például a Napoleon's Puppet váratlan középrésze, az Epic vezérmotívuma, és a Square Circles gyönyörűen felvezetett szóló-szekciója Jeff Loomis-szal), a tradicionálisabb felhangokkal barátunk az anyag végéig adós marad. A Confessions Of A Medieval Monument neoklasszikus kezdésből azonnal progos epikusságba váltó majdnem 6 perce elképesztő muzikalitásba torkollik, tanítani való, ahogy MacAlpine összefogta ezt a komplex monstrumot. A címadó Concrete Gardens ezzel szemben egyenesebb mivoltával hozza az ismerős érzetet, a szaggatott ritmikára védjegyszerű frázisokat illesztett a mester. Úgyszintén örömteli, hogy Tony ezúttal sem vetette sutba a hagyományokat, és utolsóként csak odabiggyesztett egy Chopin-etűdöt: ezúttal a Leányábránd (Maiden's Wish) került terítékre a romantikus zsenitől. Nem mondom, hogy az érzékeny zongoramű nem lóg ki ebből a közegből, de mindenképpen üdítő a mindent maga alá temető riff-cunami után.

Úgy gondolom, méltányolandó az a – mindenképpen szigorúan monoton növekedő függvénnyel modellezhető - progresszió (bocsánat a megfogalmazásért), ami MacAlpine majd' harminc éves pályája felett ível, és aminek legújabb állomása a Concrete Gardens lemez. Hősünk igényessége továbbra sem kérdéses, erőfeszítéseinek legutóbbi gyümölcsét pedig gyanítom, mindenki a saját ízlése és tolerancia-küszöbe alapján fogja megítélni – én is így teszem.

 

Hozzászólások 

 
+6 #2 Aldor 2015-05-18 09:31
Helyenként nehezebben emészthető, ám mégis kiválóan összerakott számokból álló lemez. Nyilván többszöri hallgatás kell hozzá, hogy beérjen. Kiváló kritika!
Idézet
 
 
+7 #1 deniro2 2015-05-17 17:36
Nekem nagyon bejön az új lemez (is). A kritikában említett feszültséget és modern irányvonalat pedig kifejezetten díjazom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.