Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steven Wilson: To The Bone

stevenwilson_cAz utóbbi időben elég sokszor érzek késztetést arra, hogy felpattanjak a monitor mellől és tiszta erőből nekirohanjak kopaszra borotvált fejjel a falnak. E roppant idegnyugtató hatású gondolatfoszlányok persze mindig csak akkor jelentkeznek a legintenzívebben amikor elkezdem görgetni egyes – itt meg nem nevezett – magyar zenei oldalak „értékeléseit" azokról a lemezekről, amelyek igazából még meg sem jelentek. Steven Wilson szövevényes, hosszú ismerkedést, érlelést és maximális odafigyelést igénylő műveivel kapcsolatban egy ilyen idő előtti kritika pedig, amellett, hogy a művészt és alkotását köpi arcon, még ráadásul szerzőjének célját is minősíti: recenzió végre letudva, én vagyok a király, hogy elsőnek írtam róla baromságokat... Ez pontosan ugyanaz a színvonal, amikor valakiről csupán egy fotó alapján ítélkezünk, és egyből tudunk róla mindent elsőre, de idézhetném akár a legokosabbak első gondolatát is a „botrányosan szar" borító láttán: ki a faszom ez a pápaszemes ürge?

megjelenés:
2017
kiadó:
Caroline
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

Mondom ezt úgy, hogy sokadik ismerkedés után sem sorolom a To The Bone-t Wilson legkiemelkedőbb pillanatai közé. Mégis, talán ez az első olyan dalcsokor a mestertől, amely első körben sem annyira emészthetetlen, mint mondjuk a korábbi, nagyobb lélegzetű anyagok, vagy a már-már klasszikusnak számító Porcupine Tree-lemezek. S valószínűleg az sem lesz különösebben meglepő, ha ezek után a progresszív rock címkét egy laza ecsetvonással mondjuk progresszív popra színezzük át, hiszen a The Raven That Refused To Singet követően az utóbbi szerzemények egyre inkább letisztultak, szellősebbé váltak, urambocsá' könnyebben befogadhatóbbak lettek. A szerző többi zenekara és projektjei (Storm Corrosion, Blackfield) is ebbe az irányba haladnak, s bár egyetlen hallgatás után még így ebben a formában sem voltam képes ítélkezni az új dalok felett, az mindenesetre egyből lejött, hogy nem kell tizenhétszer nekifutni a lemeznek, hogy jóra hallgassam. Tévedtem.

Wilsonnak ugyanis még az egyszerű dalaihoz is átszellemülten, koncentrálva érdemes közelíteni, és ebben a popos közegben is ugyanúgy időre van szükségük a beéréshez, mint ahogyan az eddig is jellemző volt. Ráadásul megint csak olyan arcok támogatják őt a muzsikálásban, akik önmagukban is külön kategóriák: Adam Holzman jazzbillentyűs például, akit nem csupán Miles Davis vagy Marcus Miller mellől ismerhetünk, hanem még a Rush 2112 lemezéről is. A mindenkori segítő, Nick Beggs basszusgitáron is jelen van, valamint a Hand. Cannot. Erase.-en is hallható izraeli énekesnő, Ninet Tayeb is jó pár dalban szerepel ismét. Az elsőnek kiemelt, szívszorító Pariah-ban még főszerepet is kapott Wilson mellett, ami egyébként is a lemez egyik legdrámaibb pillanata, bár közel sem annyira hatásos, mint amilyen mondjuk a Happy Returns volt két évvel ezelőttről. Persze elvétve azért akadnak még Porcupine Tree-t és korai szólólemezeket idéző, merengősebb tételek is: ilyen például a fincsi, jazzes impró-szólóval (David Kollar) végződő Detonation, a nagyzenekarral aláfestett Song Of I, vagy a nem túl érdekfeszítő Refuge.

Igazából a hagyományos értelemben vett progrock jelzőt is talán csak az érdekes hangszínekkel operáló People Who Eat Darkness című szerzeményre lehet ráragasztani (esetleg még a Pink Floyd-ízű, kétperces Blank Tapesre), hiszen Wilsont saját bevallása szerint is leginkább a '80-as évek, gondolatiságot is magukban hordozó popzenéi (Peter Gabriel, Kate Bush, Talk Talk) inspirálták ezúttal dalírásra. Ezt az állítást pedig egyértelműen alá is támasztják az olyan nóták, mint a Tears For Fears vagy a Simple Minds kellemesebb pillanatait is felidéző The Same Asylum As Before, vagy akár a lemezt indító, két lendületesebb dalocska (To The Bone, Nowhere Now). A legnagyobb meglepetést pedig talán a '70-es évek diszkózenéi szellemében fogant Permanating okozhatja egyeseknek, ami akár még a friss The Night Flight Orchestra-lemezen is szerepelhetne. Bár azt gyorsan hozzá is teszem, hogy a svédeknek egy árnyalatnyival azért erősebb dalokat sikerült most összekalapálnia ebben a stílusban.

Szóval nincs itt túlságosan nagy baj, könnyfakasztó csalódásról ismét nem tudok beszámolni, Steven Wilson és zenéje egyszerűen csak változik, átalakul, letisztul, harmóniát és igazságot keres... mint ahogyan jobb esetben mindenki más.

 

Hozzászólások 

 
-1 #7 csak 2019-10-30 23:44
Én a lemeznél nehezebben birkózom meg afféle sommásan egyszerűcske megállapításokk al, hogy ez egy "szétfolyós popzene". Mert sem nem pop sem nem szétfolyós. Itt ott retrospektív, reflektív, vállaltan könnyebb fajsúlyú is néhol, de összetéveszthet etlenül Wilsoni zene. Az pedig tudjuk mi.
Idézet
 
 
+1 #6 Batwing 2017-08-23 16:51
Az előző kritikák megjelenéséhez képest volt rövid az idő, nem számítottam ilyen hamar rá. ) Engem úgy igazán a Refuge és a Song of Unborn fogott meg, de azt fontosnak tartom leírni, hogy a Pink Floyd csecsén nevelkedtem, tehát Wilson számomra a prog.rock miatt szerethető! (+ Storm Corrosion)
Idézet
 
 
+2 #5 Cseke Feri 2017-08-22 15:23
Idézet - Batwing:
Ahhoz képest, hogy Steven Wilson hosszabb ismerkedést igényel, elég hamar elkészült eme kritika is! :DDD

Attól függ, mihez képest?:) Ez még az egészséges/aktuális zónába pont belepasszol...:) Nem lenne még most sem megírva egyébként, ha nem éreztem volna rá késztetést. De gyakorlatilag rommá hallgattam már. :)
Idézet
 
 
+4 #4 nihil41 2017-08-22 11:41
A magam részéről visszasírom a PT zúzósabb pillanatait. Sajnos úgy tűnik, hogy olyan nem lesz többé.
Idézet
 
 
+3 #3 Batwing 2017-08-22 07:31
Ahhoz képest, hogy Steven Wilson hosszabb ismerkedést igényel, elég hamar elkészült eme kritika is! :DDD
Idézet
 
 
+4 #2 drughi 2017-08-21 16:28
A nyilvánvaló respekt ellenére én úgy gondolom hogy maximum a Steven Wilson rajngók tartanak már csak vele. Aki a fasza (mit fasza, überzseni) progrock miatt hallgatta az maximum az előző anyagig birta. Ez a popos szétfolyás is biztos megtalálja a közönségét...
Idézet
 
 
+1 #1 torta 2017-08-21 14:07
Brühühü, a kritikusok nem értik az Év Lemezét :P
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.