A halfordi örökség legfőbb germán letéteményese nem sokat kockáztat ezzel az albummal – egyszerre hibája és erőssége e tény ennek a tucatnyi dalt felvonultató opusznak. A jó Ralf (ex-Tyran’ Pace, ex-Gamma Ray, jelenleg Primal Fear) ugyanis épp azt nyútja itt is, amihez köztudottan a legjobban ért: erősen Priest-hatású, hasító metalt nyomat, szinte egy az egyben abban a szellemben, ahogy azt a Primal Fear albumain lassan másfél évtizede megszokhattuk tőle.
A dalokban ugyan felbukkannak vendégek (Kai Hansen, Mike Chlasciak és Victor Smolski szólózgatnak itt-ott, Snowy Shaw dobol , Tim „Ripper” Owensszel pedig egy kellemes duettet tol a mester), másfelől viszont itt van a Primal Fear további 60 százaléka (Alex Beyrodt, Magnus Karlsson, Mat Sinner), sőt, két dalt egyenesen a PF egyik korábbi gitárosa, Stefan Leibing jegyzett. Így aztán nem csoda, hogy a végeredmény voltaképpen simán kijöhetett volna az anyabanda logója alatt is.
A gyors tempójú, zúzós Locked In The Dungeon egyből egy ilyen típusdarab, akárcsak a Cyberfreak, vagy a komótosan málházós, szövegileg erősen paneles Dynasty. Különösebb gondom nincs ezekkel a szerzeményekkel, de jobban tetszenek az olyan, kissé azért atipikusabb zöngemények, mint pl. a Ripperrel közösen elővezetett Remission Of Sin (olyan Acceptes headbanger riffeléssel, ami a Blood Of The Nations lemezen sem vallana szégyent), vagy az epikusan építkező, érdekes (kissé John Archos) énektémákat felvonultató The Pain Of The Accused. Szintén az erősebb momentumok közé tartozik a „belemotorozunk a naplementébe”-feelinggel megáldott Play With Fire, ami meg tök kompatibilis a tavalyi Halford lemez világával.
A Priesttől – szerencsére kellő alázattal - feldolgozott gyönyörű ballada, a Before The Dawn néhány Smolski által elkövetett gitársziporkát leszámítva egy az egyben Ralf keze nyomát viseli, lévén hogy a hangszeres részeket is ő játszotta fel. A Saints Of Rock pedig nem más, mint az énekes réges-régi csapata, a pre-Helloween idők egyik sajnálatosan alulértékelt német formációja, a Tyran’ Pace dala, szolidan újragondolt formában. Érdekes tény, hogy ősmetal mivolta ellenére ez egy progresszívebb felépítésű, kissé pszichedelikus darab, itt-ott lebegősre vett hangszerelési megoldásokkal, ellenpontozva mindezt a Metal Gods refrénje alól kicsórt súlyos riffel. A CD-t záró Compassion az a tétel, ami leginkább kilóg a képből: félakusztikus-félballadisztikus hangvételével, dallamvilágával, kissé naivan optimista szövegvilágával (szeretet, világbéke, stb.) ez akár Scorpions is lehetne, ha az énektémák is Schenkeréket idéznék a Priest helyett. Ja, és ebben a dalban bendzsó és harmonika is hallhatók, hoppá.
A pontszámmal gondban vagyok frankón. Pro: alapvetően szórakoztató, magát jól hallgattató anyag a cucc, klassz dalokkal, kellemesen zúzós hangzással, kiváló hangszeres és énekteljesítménnyel. Kontra: a Primal Fear mellett ezt voltaképpen felesleges volt megcsinálni. Ha feloszlott volna a banda, akkor pont ilyet, pont ezt várnám Ralftól - mivel azonban a csapat él és virul, ennek így túl sok teteje nincsen, a lemez összes erényeit figyelembe véve sem… Osztottam, szoroztam, legyen most ez hét és fél pont.
