Shock!

Akik szimpatizálnak a lengyel Riverside-dal, gondolom, hozzám hasonlóan többször is végigpörgették már az új albumot, ami már első és második nekifutásnál is úgy „viselkedett", hogy azt gondoltam róla: hosszú távon megint csak nem okoz majd túlságosan nagy csalódást. Pedig bizonyos tekintetben az ID.Entity is kicsit más, mint az előzőek. Értem ezt úgy, hogy a tartalom és a forma kettőssége közül utóbbi ismét új színekben bővelkedő köntösbe öltözött, ami változatlanul jól áll a csapatnak. Szabó Lőrinccel élve, „mintha csak rájuk szabták volna". Ám ne ugorjunk ennyire előre, és ami a legfontosabb: ne dőljünk be minden esetben az első benyomásoknak, hisz nagyon jól tudjuk, hogy a zene útjai kifürkészhetetlenek. (A főnév tetszés szerint kicserélhető).

Néhányan talán sejtik, hogy nálam az esetek döntő többségében a DAL jelenti a súlypontot, függetlenül attól, hogy milyen keretek közé helyezik. Ugyanez volt a helyzet a csapat agytrösztje, Mariusz Duda mellékprojektjeivel kapcsolatban is, amelyekre az utóbbi időkben elég jól rákattantam. A legutóbbi Lunatic Soul-anyagnál, illetve Duda tavalyelőtti szólólemezénél is pontosan így nézett ki az ábra. A szerzemények minősége és befogadhatósága felülírta azt, hogy alkotójuk milyen stílusban faragta meg hozzájuk a „keretet". Az anyabandánál ez a keret egyébként most minden eddiginél kompaktabbnak tűnik, kevesebb benne a bátorság és nagyobb szerepet kapott a billentyű, valamint a ritmusszekció is. Néhány tételt leszámítva szellősebb a hangszerelés, és az egykori Opeth-hasonlóságokat is szinte teljes mértékben levetkőzték, amelyek még az előző, kitűnően sikerült Wasteland egyes momentumaiban is jelen voltak.

Az ID.Entity elektronikával keveredő és letisztult kezdőlépései (Friend Or Foe?) is egyértelmű biztonsági játékra és kiegyensúlyozottságra törekvő csapatot mutatnak most, kevesebb drámával és sokkal több dallammal, mint korábban, de azért nem ez a fajta hozzáállás jellemző a továbbiakban. Az ezt követő Landmine Blastben például már eléggé nyilvánvalóak a Tool-ízű, hipnotikus alapokra felhúzott zenei megoldások, amelyek szerencsére folytatódnak a furcsa trombone hangszínekkel induló Big Tech Brotherben is. A zenei megfogalmazásba még ha akarnék, se tudnék belekötni ezúttal sem, tökéletes Riverside-ízeket hallhatunk továbbra is, de itt valahogy rendre elkalandozik a figyelmem, illetve az energikusan induló Post-Truth sem képes annyira mélyen berántani (most még), hogy belém ragadjon minden pillanata, hiába találták ki nagyon érzékien a refrént és azt a fincsi zongorás melódiát, amit a feszes alapozásokat követően sütnek el. A kritikai rész viszont kábé csak ennyi, a floydos, hammonddal megrecsegtetett és sokrétű The Place Where I Belong már komolyabb odafigyelést igénylő, tartalmas nóta, amelynek ha a végén kibontakozó szólóját kicsit jobban megzengetnék, akár azt is oda lehetne írni a bookletbe, hogy fícsöring David Gilmour. Elkövetője minden bizonnyal a most már hivatalos tagnak számító Maciej Meller volt.

A lemez végére került a két kedvencem. Az I'm Done With You alaptémájában jó szokásukhoz híven kellemesen elmerülnek, és szépen ki is bontogatják úgy, hogy végre kicsit hipnotikusan pulzáló lesz tőle a végeredmény. Mondanám, hogy ez a fajta varázserejű zenélgetés áll nekik a legjobban, de nem lenne teljes mértékben igaz. A befejezésben hallható, fülbe ülő témákkal és terjengős megoldásokkal vegyített Self-Aware is bőven léc felett van, sőt, itt még olyan érzésem is volt, mintha valami régi, retrós, MTV által rogyásig tolt szerzeményt hallanék mondjuk a Eurythmicstől, a New Ordertől, a Simple Mindstól vagy a gitárorientáltabb U2-tól, annyira elkapták vele azt a bizonyos hangulatot. Bónusznak pedig ismét ott van két elmaradhatatlan atmoszférikus-utaztatós téma, amelyek közül talán a hammondos, instru Together Again örömzenéje szippant be jobban, de a tizenegy perc feletti, lebegős Age Of Anger sem okoz csalódást. Azért arra persze figyeltek a srácok, hogy akik csupán most ismerkednének a csapattal, azoknak kitűnő belépési pont legyen az ID.Entity, ugyanakkor a régi rajongókkal sem babráltak ki nagyon, hiszen a könnyen fogyasztható tételek mellett megmaradtak a beletemetkezős, sok hallgatást igénylő momentumok is.

Az új daloknak ezúttal kissé kanyargós utakon kellett végigküzdeniük magukat ahhoz, hogy végül elérkezzenek hozzám, de a Riverside mindig is így működött. A kezdeti lelkesedés után általában jön némi érdektelenség, aztán a pihentetést követően végül elkezd felcsillanni a szem és a fül a bőr alá kúszó muzikalitás hallatán. Jól kezdődik az év a progresszív vonalon, egyelőre nem panaszkodom.