Shock!

július 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rise To Remain: City Of Vultures

Kezdhetném egy kis magyarázkodással a méltatást, mondhatnám, hogy azért szól kicsit megkésve a tavaly megjelent albumról a dicstelen himnusz, mert a jó bort érlelni kell, vagy mert új core hajnala virradt a műfajban, de sajnos én sokáig alszom, így lecsúsztam róla. Blabla helyett halljunk szót, valljunk színt: az album megjelenésekor szépen becsusszant a megfelelő mappába – hogy aztán néhány hallgatás után feledésem homályába és egy még megfelelőbb mappába merüljön, kerüljön. Szép számban jelentek meg minőségi anyagok is akkoriban, ha diplomatikusan akarok fogalmazni.

Bruce Dickinson fiának lenni nagy királyság lehet – ha mondjuk a kis lurkó tűzoltó lesz, katona, s nem vadakat éneklő zinger. Ha mégis így tesz, akkor a végzet elől lehetetlen menekülni: minden kritikában, minden lemezismertetőben, minden ajánlóban ott fog szerepelni a fél mondatos utalás a rokoni kapcsolatra, főleg akkor, ha meg kell magyarázni, miért is emeljük ki az adott produkciót a szürke egyenmasszából. (Az Osbourne-klán tündérkéjét ugyan mire használta volna egy producer a kávéfőzésen túl, ha nem az a papa, aki? A hasonlat durva, esetünkben nem ilyen vészes a helyzet.) A Maiden torkának Austin névre hallgató csemetéje sem kerülhette el a Dickinson név nyújtotta előnyöket és hátrányokat – az előbbivel élni, az utóbbival együtt élni kell tudni. Néhány jól időzített EP, egészen kiváló PR, Metal Hammer Golden God díj, Download feszt, turné az apabanda előzenekaraként, és a többi. Minden adva volt ahhoz, hogy az ifjú, mohón habzsoló generáció új csillagot véljen látni a lassan unalomba fulladó, egyre jobban popba hajló metalcore egén.

megjelenés:
2011
kiadó:
EMI
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Aztán megjelent a City Of Vultures – és ennyi. A csoda elmaradt. Az album megjelenését megelőző nyilatkozattengerből újra és újra felbukkant egy közhelymondat, amely arra vonatkozott, mennyire igyekeztek a metalcore kliséit kerülni az alkotási folyamat során, s hogy ez szerintük milyen faszán sikerült. (Talán nem kellett volna. Az előzetes nyilatkozatok marhaságai miatt a jónép mindig valami világmegváltó pusztításra számít, amikor először kattint a lejátszásra – aztán menet közben eszmél rá, hogy bizony beleszaladt egy zenei coitus interruptusba, s valahogy rosszul sült el a dolog. Emlékezhetünk Jesse Leech ömlengéseire a Times Of Grace megjelenése előtt, amely többet ártott az egyébként igen korrekt albumnak, mint használt.)

Nagyítóval próbáltam nyomára bukkanni az újításoknak, de nem sikerült. Az album ugyanazt a közhelysort vonultatja fel, amely miatt a „tizenkettő egy tucat" kifejezést kitalálták. A műfaj lágyabb vonalának összes előre legyártott paneleleme fellelhető az anyagon, nemhogy újdonságot, de még kicsit meglepő húzást sem találni a marha nagy eredetiségben. Sablonmunka - igaz, annak nem utolsó. A fiatalok szépen megtanulták a leckét, s kicsit felcicomázva korrekt módon számot adnak tudásukról. Egymás után sorjáznak a teljesen hagyományos építkezésű nóták, a teljesen hagyományos klisékkel egy teljesen hagyományos albumon, időnként némi szentimentális löttyel nyakon öntve, amitől a popfrász jön az emberre.

Két kiemelendő tulajdonsága mégis van a lemeznek. Az egyik Austin Dickinson éneke, amely bizony igen erős kívánnivalót hagy maga után. Az Illusionben vagy a Roadsban nyújtott produkciójára például még nem találtam megfelelő jelzőt az amatőrön kívül. Dolgozhatnak ezen producerguruk, akkor is lebukik a középmezőnyös izmozás és a képzetlenség. Üdítő teljesítményként értékelhetjük azonban Ben Tovey gitárnyúzását, amely gyakorlatilag megmenti az albumot a teljes érdektelenségtől, és jótékony illattal csitítja az agresszív izzadtságszagot. Játéka néhol kicsit oldszkúl, néhol maidenes (nahát!), néhol pedig a kevesebb több lenne, de annyi bizonyos, hogy a nóták unalmas alapozására ő épít valamit fantáziából, amibe érdemes belépni.

Lehetne sorolni a The Serpenttől (amely egészen a dallamos ének erőtlen megszólalásáig még mindig a legértékelhetőbb szerzemény) a Nothing Leftig a tracklistát, vagy randomszerűen kiválasztani egyet, s jól kivesézni, de nincs sok értelme. Gyakorlatilag olyan, mintha két alaptémát variálnának tizenegy számon keresztül (a teljesen felesleges Intro talán ne számítson bele a szervetlen egészbe), és ez a dobtól kezdve az éneken át mindenre érvényes, kivéve talán a már említett Tovey lendületes melójára nem – ő legalább nótánként átnyújt valami izgalmat, ami miatt érdemes jobban kinyitni a csipás füleket. Kár volt ennyi régi-új témát erőltetni, ennyi számot rázsúfolni a cuccra: a Talking In Whispers blöffhalmaza például csak rombolja az egyébként sem túl erős összhatást, a We Will Last Forever gimis bulizenekarra hajazó amatőr semmitmondásáról pedig külön tanulmányt lehetne írni „Hogyan ne csináljuk" címmel.

Mindezek ellenére első „nagy" albumnak nem lett volna rossz, ha elmaradnak előtte a jajdeeredetilemeztkészítünk mondatok, valamint ha nem kap az anyag megkülönböztetett figyelmet énekesének papája miatt, aki – ki ne tenne így? – mindent megtett, hogy segítsen a csemete első nagy lépésénél. Egyelőre a Rise To Remain egy a sok közül, de a masszából kiemelkedve lehetősége van egy nagy levegővételre, hogy a következő felbukkanásnál már stabilan felszínen tudjon maradni. A magam részéről szorítok nekik, mert munkakedvben – úgy látszik – nincs hiány, egyelőre az eredetiség az, amit nem látni sehol, minden előzetes híresztelés ellenére.

Vastag hatos, amelyből egy pont a papáé. Nagy szerepe van benne, hogy beszélünk erről a lemezről, így illik értékelni az ő teljesítményét is.

 

Hozzászólások 

 
+1 #2 Norbert 2013-06-30 11:04
Nekem a This day is mine határozottan tetszik, tegnap hallottam MTV Rocks-on. A többi még csak most kerül majd meghallgatásra, de ha hasonlóak, akkor nem lesz itt baj. Kicsit talán BFMV-s az egész (témák, ének, hangzás), de ez nem feltétlenül rossz.
Idézet
 
 
+2 #1 M 2012-01-25 15:12
Ez bizony tényleg 10/5-6 körüli. A fater előtt meg úgyis tízezreknek fognak játszani, ha sikeres lesz, ha nem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.