Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Reverend Bizarre: In The Rectory Of The Bizarre Reverend (újrakiadás)

Gyűrűk Ura rajongók figyelem! Az entek - a tolkieni mű jóindulatú, de végtelenül lelassult, körülményes és egymás közt dörmögve-kántálva kommunikáló fa-pásztorai - igenis léteznek! Finnországban laknak és zenekaruk is van, Reverend Bizarre néven!

megjelenés:
2005 / 2002
kiadó:
Spikefarm / HMP
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

A sötétlelkű trió vonszolósan lassú muzsikájával már egyszer meggyalázta hallójárataim kifinomult pálcikáit, így most a dupla lemezt látva szerváltam egy liter kávét (nyár lévén jegeset), mielőtt nekiálltam beleásni magam az debütalbum újrakiadásával megfejelt új anyagnak, ami címében mellesleg a King Crimson In the Court of the Crimson King lemezét figurázza ki.

Burn in Hell - mondja az első dalcím, és én kínok kínjára készülve kicsit meglepődöm, hogy jobban bírom a dolgot, mint régebben. A hipnotikusan ismételt minimálriffek és lassan elszenvedett mondókaszerű sorok helyenként a My Dying Bride munkásságát idézik, őket pedig általában szeretem. Persze itt semmi hegedű, szinti vagy egyéb színesítő eszköz nincs. De pl. az ének korrekt. Vagy a Bizarre-os srácok változtak legutóbbi találkánk óta, vagy én.

A 13 perces, ultralassú kezdésű In the Rectory legkiemelkedőbb pillanata, mikor énekes szenvedősen elkántálja bandájuk nevét, majd a riffet befejezvén (azaz fél perc múlva) egy jókedvű "All right now!" kiáltás után húzós, tőlük fénysebességűnek tűnő (középtempós) riffbe váltanak. Aztán gitárszóló jön, olyan érdekes hangzással, hogy tényleg élveztem. Bő két perc partyzás után megint visszatér a dal csigagyilkos alaptémája (ezt hívtuk magyarórán keretes szerkezetnek), és ránk nehezedik a világfájdalom, mint kopórétegre az úthenger (ami mellesleg kerekes szerkezet, hehe). A szintén komor című Hour of Death sem tér el az alapkoncepciótól: lassú, mint a téeszbusz, csak a kis beszéd-bevágás (női- vagy gyerekhang) szolgálhat érdekességként.

A Sodoma Sunrise a meglepetések dala: ez is bír egy gyorsabb, stoneres középriffel, van benne mókás gitárszólam, az ének néha abszolút Geddy Lee-s (Rush) lesz, majd újabb, szinte már virga-orgiába torkolló gitárszóló. Aztán persze menetrendszerű leállás, most gregorián hangulatú vokalizálással. Néha üvöltés és hörgés is van, még köhögést is véltem hallani a háttérben, aztán a dal végén egy percig gerjed-sípol a gitár. A Doomsower a lemez slágere, nincs 6 perc és még Spiritual Beggars nótaként is elmenne akár, ha eltekintünk attól, hogy Amott bácsi hangszerkezelése abszolút virtuóz, míg a reverendások húrosai már egy fekvésváltástól is megszédülnek. Jó pont, hogy a dal utolsó percében a lábdob, bár kimérten, de dupláz.

Aztán, erősítvén a Tolkien vonalat, jön a Banyapók Odúja - a Cirith Ungol című dal. 21 perces, az elején másfél percig dörgő éggel és cintányérral. Aztán egy akkord. Sokszor. Sokáig. A gitárhangzásról beugrik az Entombed. Azaz "Ent on bed", mivel simán bealvós a téma. Sikerült is bevágnom a szunyát rá, de tényleg. Arra ébredtem, ahogy valaki gollamhangon szavalja az Egy Gyűrű versét. Gratula, nyelvészetből újabb pont a Reverendnek. Múltkor a némettudásuk nyűgözött le, most mordoriból vizsgáztak jelesre a Sötét Úr szavainak akcentusmentes recitációjával. A dalt újrahallgatva nem éreztem úgy, hogy sokat veszítettem volna, ha inkább eltekintek tőle. 15 percnél harmonizálnak egy kicsit, a végén meg szinti is van, bánatosan telt, vajúdó hangzatokat kapunk, a "fáradt Frodó lépcsőt mászik"-hangulat megvan. Aztán a már említett gyűrűlidérc-monológ, ami szinte feloldozásként hat. Jaj.

Félidő. Kávészünet. Két kör futás az asztal körül. Mély levegő.

És jöjjön a 2004-es anyag első dala: The March of the War Elephants - saját fordításomban a háborús veteránok tánca, egy 8 perces instru tétel. A kezdést nem hamarkodják el a srácok. Tamok, aztán lábdob. Aztán bőgő, majd gitár. És 3:18-kor megérkezik az első cinütés. És itt megint elkalandozom, mert eszembe jut, hogy Reverendék biztos úgy készíttetnek maguknak metronómot, mert a bolti standard cuccokon nem lehet 18 ütem/percet beállítani... Tény, az elefánt lomha állat, de ennyire? Ennél már csak a fagyott mammut megy lassabban, az is csak épphogy. Ha már ormányosok, akkor inkább Gidófalvi Gimli és a Karthago! Na de nézzük, talán tudnak szépíteni a finnek.

Nagy meglepetésként ér a második dal (The festival) eleje. Akusztikus gitáron szólal meg a bevezető, kis magas dallam is beköszönt, a cinek sziszegnek. Aztán jönnek a disszonáns, torzított húrosok és elrontják a kiskarácsony-hangulatot. Az ének pedig meglepően magas. És meglepően hamis is. Mindenesetre próbálnak változatosak lenni a fiúk.

A The Goddess of Doom veszett sebesen kezd, szinte örülök, csak sajna a dob úgy szól, mint egy Casio játékszinti, aminek csokipapírral tömték ki a hangszóróit. Aztán valószínűleg hatni kezdett a nyugtató, hisz hőseink visszatalálnak a megszokott mederbe, és gleccserként hömpölyögnek. Kedves poénként elhangzik Chistina Ricci neve (az első refrénben ő a "pusztítás istennője"), később többtucat hithű testvérbanda kerül megemlítésre. Ezután Aleister címen zengenek himnuszt az Ozzy által is megénekelt Mr. Crowley-ról. Szinte biográfiaként is felfogható a szöveg, kezdő okkultistáknak és középhaladó angolosoknak ajánlott. Érdekes, hogy a középtájon elhangzó félhangos bőgő-gitár lépegetés egy régi Black-Out riffet juttat eszembe. Az utolsó előtti Dark Sorceress a vége felé korrekt kis döngölős témával bír, jó megoldás, hogy a hősies doom-dallamok alatt végig ott egy másik hang, ami károgva nyomja ugyanazt a szöveget. A lemezt újra a harcedzett vastagbőrűek zárják, most már galoppban és szintivel. Az utolsó két dal messze a legjobb a kiadványon, a pontszámot is feljebb tornázták.

Mellékletként találunk egy videót is, Doom Over the World a címe, ilyen egyszerűen, Manowarosan. A próbateremben vették fel, semmi extra nincs, kivéve a bőgős-pacsirta esetleges hangszeremelgetését és záró hanyattesését ("szelíden dőlt el, mint a fák"). De nem is csoda, hogy kifeküdt egy ilyen lemez végére...

Nézzétek, senkit nem célom megbántani. Alapvetően szeretem, ha valaki zenél, mert az jó. Gyógyír a léleknek, emlék az utókornak, kreatív energiák felszabadítása. Viszont Reverendék ennek egy olyan formáját választották, amihez kötélidegek vagy iszonyatosan borult lelkivilág szükségeltetik. Nekem ilyenem nincs. Vagy ha mégis, akkor sem ebbe az irányba vonz a fülem. Több lendületet és változatosságot igénylek. És ahhoz Reverendéknek minimum a duplájára kéne kapcsolni ötletesség és sebesség terén is. És itt jön egy meglepő kísérlet. Íme egy dalrészlet eredetiben, majd dupla sebességen. Utóbbit hallva kézenfekvő a megoldás: kétszeres sebességgel hallgatva a cuccot kapunk egy kb. 60 perces, 13 számos rock and roll lemezt, kb. AC/DC, Motörhead módra! És ha már AC/DC és Motörhead: léteznek muzsikáló hobbitok és trollok is...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.