Shock!

november 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Opeth: In Cauda Venenum

opeth_c„Ki itt belépsz, hagyj fel minden hétköznapi beidegződéssel!" Valami ehhez hasonló gondolatokat sugall a svéd Opeth, friss lemezének hipnotikus kezdő hangjaival, melyet mintha egy álomszerű, lassított képkockán feltáruló ódon kertkapu, berozsdásodott csapszegeinek nyikorgása követne, hogy valami nem evilági időbe és térbe vezesse a földi örömök kertjébe látogatót (Garden Of Earthly Delights). Egy olyan helyre ahol egyszerre van jelen a múlt és a jövő. Ahol megáll az idő és megszűnik a valóság, hogy valami még igazabb realitásnak adjon helyet. Ahol rálelhetsz a magadban eltemetett igazságra, melynek megismerésekor egyszerre válsz semmivé és mindenné.

Ugyan nem szokásom túlzásokba esni a magvas gondolatokkal, de ez az óriási zenei örökséggel rendelkező svéd zenekar egyszerűen felszínre hozza a mélyen lapuló, intellektuálisnak ható eszmefuttatásokat. Utóbbiaknak ezúton sem én fogok itt eleget tenni, csupán teszek egy próbát arra, hogyan lehetne szavakba önteni mindazt, amit az In Cauda Venenumon hallunk. Nyilván nem nehéz észrevenni azt sem, hogy roppant elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, hiszen számomra ez a muzsika annyira egyedi és különleges, amit felesleges bárki előtt is eltitkolnom. Mégis megpróbálom az objektivitás lencséin keresztül megosztani a tapasztalataimat és valamennyire motiválni a neadjisten, frissen idetévedt olvasót/hallgatót, hogy ha hosszútávon nem is, de legalább egy órára próbáljon meg leugrani a mindennapi mókuskerékről, hogy megismerkedjen e kivételes csapattal. És e mutatvány gyakorlására talán a minden eddiginél szerteágazóbb muzsikát tartalmazó friss korong tökéletesen alkalmas is lehet.

megjelenés:
2019
kiadó:
Moderbolaget / Nuclear Blast
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

Három esztendővel ezelőtt, az ugyancsak nagyszerűen sikerült Sorceress kapcsán még írtam olyanokat is, hogy az elmémben lerakódott kellemes emlékfoszlányoknak köszönhetően el tudnék viselni egy kis jól időzített hörgést is a dalokban. Nos, az új lemez kivesézésének időszakában ehhez hasonló vágyak már abszolút nem ütötték fel a fejüket, hiszen amit itt hallunk, megint kicsit az a más jellegű, finomabb húrokat is mesterien megpengető zenét játszó alakulat, és amelyet megint csak ugyanúgy lehet szeretni, ahogyan az eddigieket is. Tegyük is gyorsan hozzá: talán soha ezelőtt nem kívánt még egyetlen Opeth-lemez sem annyi törődést és ismerkedést, mint amit ez a legfrissebb remekmű megkövetel a hallgatótól. Egyrészt a szerzemények átlagosan hét perc felettiek, ami önmagában is komoly kihívást jelent a több mint egy órásra hizlalt anyagon, azonban a jelenkori Opeth-muzsika formája az igazán figyelemre méltó, amelyből Mikael Åkerfeldték szinte minden hagyományosnak nevezhető kapaszkodót száműztek.

A dalok a kizárólag tudatosan megkomponált részletek helyett, inkább ösztönösen és folytatólagosan örvénylenek az egyik érzelemből a másikba, ezáltal szabályosan magába szippantják az embert, és megadják az esélyt arra, hogy számos alkalommal alámerüljön e különleges atmoszférában. Utóbbit így csakis ez a csapat képes megteremteni. Ez alól talán csak egyetlen dal, a félelmetes melódiákból összehegesztett Universal Truth jelent kivételt, amelyben ott rejlik a kellő potenciál ahhoz, hogy már a második ismerkedést követően se legyél képes kitörölni az emlékezetedből. A svéd és angol nyelvre is egyaránt felfűzött zenei utazás (maradjunk a továbbiakban is az angol dalcímeknél) nagy része viszont direkt a speciális hangulatteremtésről szól, a hátborzongatóan szép, költeményekbe illő kis minieposzokról, amelyek egy-egy dalon belül is külön életre kelnek.

Elég csak a már említett Pink Floyd-ízű bevezető után berobbanó Dignityre odafigyelni: mintha valami szürreális filmbe cseppennénk bele, annyira sokrétű, különböző stílusokból táplálkozó muzsika jön velünk szembe. Martin Axenrot nem evilági ütemei vagy a lekevert, szimplán zseniális éteri hangok egészen más világba kalauzolnak, hasonlóan, mint ahogyan az egy drámaian befejeződő mozi stáblistája alatt is lenni szokott. Nem tehetek róla, de már csak utóbbi, pár másodperces kis szösszenettel is egyből levettek a lábamról, hiszen ilyen és ehhez hasonló ízes, finom és egyedi zenei csemegéket szó szerint csak három esztendővel ezelőtt hallottam a legutóbbi sorlemezen. Azóta sem, senki mástól... A filmzene-szerű koncepció egyébként is fokozottan jelen van, hiszen a több helyen fellelhető hangfoszlányok, dialógusok, de legfőképpen a csodás szimfonikus zenei motívumok mind-mind ez utóbbit támasztják alá. Mindezt úgy, hogy ez alkalommal is változatlanul a '70-es évekből táplálkozó pszichedelia és progresszív rock adja a szerzemények vázát. A Heritage óta jelen lévő Joakim Svalberg billentyűs vintage hangszínekre tekert elektromos orgonái és Hammondjai ezúttal is kiemelt szerepet kaptak, de amikor kell, a súly ettől még nagyon is jelen van, hiszen érezhetően most mintha kissé koszosabbra vették volna az összképet az előzményekhez képest. Martin Méndez sötét tónusú, változatos hangszínű mélyei is kellemes arányban, telten szólnak. Már csak emiatt is érdemes beleásni magunkat a dalokba, hisz a basszer a hagyományos sound mellett sokszor alkalmazza a Geezer Butler védjegyévé váló torzabb színeket is, valamint néha átvált fretless bőgőre is, ha valamelyik nóta éppen utóbbit igényli.

A Travis Smith festményébe csomagolt anyag minden egyes szerzeménye kifinomult, nemesi ízekre érlelt külön kis világ, amelyek idővel felfedik apró, ínyenceknek való csemegéiket, s amelyekhez szinte semmi más nem kell, csak türelem, nyitottság és a figyelem megszentelése. Kizárólag ebben az esetben hálálja csak meg a törődést mind a nyolc perc fölé kiterjesztett, Mikael ragyogó énekével és az ős-Hawkwindre emlékeztető, vad, space-es jammelésekkel fűszerezett Heart In Hand, vagy a hasonló terjedelemmel büszkélkedő, és csúcspontokban egyaránt bővelkedő All Things Will Past. A Next Of Kin vonósokra komponált felépítése és szerkezete pedig csak önmagában megérne egy külön tanórát. Ahogy befejezik, az tulajdonképpen maga a csupa nagybetűs KATARZIS. Ami ugyanígy elmondható az ezt követő, zongorás, floydos Lovelorn Crime-ról is, amelyben Fredrik Åkesson a lehető legízesebben idézi fel David Gilmour egyedi stílusát, hogy aztán felkészítse a terepet a szigorúan építkező Charlatanhoz, ahol a végkifejletben még szerzetesek gregorián kórusát is sikerült olyan váratlanul beékelni, hogy ismét elmondhassuk: ilyet sem hallottunk még soha Opeth-lemezen. A hasonlóan friss elemekkel operáló, már említett Universal Truth után persze megint szokatlan megoldásokat hallhatunk a sötét, ördögi hangulatú, swinges The Garroterben, ami tökéletes aláfestés (lenne) egy bizarr David Lynch-filmhez – amivel talán el is mondtam mindent nagyszerűségéről. Ha pedig épp arra lenne szükséged, hogy kitárt karokkal, behunyt szemmel és tiszta elmével lebegj a semmiben, akkor a Continuum tripes, utaztató melódiái erre kifogástalanul alkalmasak lesznek.

Biztosan lesznek most is olyan ősrajongók, akiket ugyanúgy untatni fog az In Cauda Venenum minden egyes hangja, mint ahogyan gyakorlatilag minden, ami a Heritage – rosszabb esetben a Blackwater Park – óta történik a zenekar háza tájékán, de ők talán képesek lesznek majd ezt meggyőző érvekkel is alátámasztani a kommentszekcióban. Ettől függetlenül engem még mindig el tud varázsolni ez a csapat, anélkül, hogy elvakult rajongóként viselkednék, hiszen Åkerfeldték továbbra is képesek olyan pluszt adni, ami egyre ritkább jelenség a mai mezőnyben, és képesek még az intuícióval megáldottakat is fogékonyabbá tenni a zenehallgatás művészete iránt. Hányingert okozó szenttehén-effektus ide vagy oda, nekem ez most ugyanúgy tízpertíz, mint ahogyan az életmű kábé 80-90 százalékából bármi.

 

Hozzászólások 

 
#25 Montsegur 2019-10-23 09:07
Nekem már a "hetvenes évekbeli progresszív rockzene" is unalmas volt, és sajnos számomra az unalmas dolgok retrója (pl. jelenlegi Opeth) is unalmas... Nem vitatom a tudásukat, de sajnos elalszom rajta.

Nekem a valódi progressziót a hetvenes években a punk jelentette, nem ez. Ez egy zsákutca. Szép, színes, kiválóan hangszerelt zsákutca. Attól még örülök, ha valakinek ez jön be, nem vagyunk egyformák.
Idézet
 
 
#24 Gábor 2019-10-21 08:57
Idézet - Bjorn:
Mindenki a Blackwater Parkot emlegeti az Opethtel kapcsolatban, pedig szerintem az már gyengébb lemez volt mint a Still Life. Utána a Damnation és a Deliverance is erősebb, és szerintem a Watershed is. A Sorceress tetszett egyedül az "új stílusú" lemezek közül. Ez párszor lement, de csak hömpölyög hömpölyög és nem jut sehova... csalódás.


Nálam a Still Life egyáltalán nem favorit. Már a hangzása is idegesít. A hármas lemezt sokkal jobban csípem ennél és a Blackwaternél is. Viszont a Watersheddel nem tudom mi a baja sokaknak, az egy csúcs lemez.
Idézet
 
 
#23 Padányi-Gulyás Gergely 2019-10-21 07:53
Idézet - Equinox:
...Régen is voltak prog hatások az Opethben, de mióta a fűszerből lett a krumpli meg a hús, valahogy nincs meg az a különleges íze...


Ennél frappánsabban megfogalmazva még sehol sem hallottam, mit gondolok én is az újvonalas Opethről :) Köszi, lopom! :D
Idézet
 
 
#22 janomano 2019-10-19 15:01
Idézet - Gereblye Géza:
[quote name="Darren"] Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni!



Ez az egy mondat megragadta a figyelmemet, (es a kommentelöi kepzelöerömet :) ) a tema nem tartozik az uj Opeth lemezhez, de leirom. Ami az alkotoi szabadasagot illeti, napjainkban - is - sok bandanak meg kell dölnie a kiadoi akarat es kontroll fele, "Nem olyan zenet csinalsz ami nekünk tetszik, nem eladhato, nem lesz több lemezre szolo szerzödes, szeva."
A Jasta egyik podcastjeben is elökerült nemreg ez a tema, es a beszelgetes politikailag korrekt szinten zajlott, nevek nelkül, de a Napalmot mint komoly kontrollt gyakorlo ceget peldakent valahogy megemlitettek.
A Nuclear Blast a csimborasszoja ennek, telistele vannak egyenlemezeket szallito bandakkal. Szomoru azt latni/hallani, hogy Overkillek, Exodusok mennek ala a kivanalmaknak. (Az Opeth esete talan picit mas, a kiadas maga sajat, ha jol latom a felallast.)
Manapsag, abban az esetben ha a zenekarod nem piaci tenyezökent, termekkent akar jelen lenni, akkor marad a DIY, vagy a kiskiados megoldas, ami anyagi sikerrel nem kecsegtet, viszont azt csinalsz amit akarsz. Trottel, Alternaive Tentacles, Web of Mimicry, Neurot, Ipecac, hogy csak az ismertebbeket emlitsem, ezeknel deklaralva van hogy nem dumalnak bele semmibe :)
A Ricskeszt legutobbi adasaban is van egy ide felhozhato reszlet, a P. Mobil es a Hammer fele, majdnem tetö ala hozott, de aztan megsem konkretizalt megallapodassal , valami ott sem smakkolt. Es akkor meg a közönseg altal felallitott elvarasokrol ( az elsö lemez jo a többi szar, nincsenek dalok stb.) meg nem is beszeltünk
Idézet
 
 
#21 Gereblye Géza 2019-10-19 12:52
Idézet - Darren:
Nagyon sokan emlegetik az előző albumok miatt felépített elvárásokat és skatulyákat.
Nekem az Opeth-életműben eddig egyetlen album van, ami nem 10/10, a Watershed. A váltás volt a legjobb, amit az emberünk tehetett, nagyon rossz lett volna végignézni az Opethet ellaposodni. Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni! A Heritage egy hirtelen váltás volt, de azóta is abból építkeznek, ebben az albumban pedig tökéletesen beért. Sokszor meghallgattam már, talán 100x is (többnyire svédül, mert jobban tetszik), és most már kimondom: ez az egyik legjobb Opeth album! (Ezek a szavak egy olyan embertől jönnek, akinek az abszolút kedvence a Morningrise, de semmilyen elvárása nincs arra nézve, hogy a későbbi albumoknak hogy kellene kinéznie az etalon Morningrise-hoz képest! Ha azt akarom hallani, bármikor visszatehetem a lejátszóba...)


P.O.N.T.O.S.A.N.
Idézet
 
 
#20 Darren 2019-10-19 10:44
Nagyon sokan emlegetik az előző albumok miatt felépített elvárásokat és skatulyákat.
Nekem az Opeth-életműben eddig egyetlen album van, ami nem 10/10, a Watershed. A váltás volt a legjobb, amit az emberünk tehetett, nagyon rossz lett volna végignézni az Opethet ellaposodni. Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni! A Heritage egy hirtelen váltás volt, de azóta is abból építkeznek, ebben az albumban pedig tökéletesen beért. Sokszor meghallgattam már, talán 100x is (többnyire svédül, mert jobban tetszik), és most már kimondom: ez az egyik legjobb Opeth album! (Ezek a szavak egy olyan embertől jönnek, akinek az abszolút kedvence a Morningrise, de semmilyen elvárása nincs arra nézve, hogy a későbbi albumoknak hogy kellene kinéznie az etalon Morningrise-hoz képest! Ha azt akarom hallani, bármikor visszatehetem a lejátszóba...)
Idézet
 
 
#19 Tehid 2019-10-18 22:08
Kb egy hónapja elővettem és végighallgattam az Opeth életművét. Meggyőződésem volt, hogy a Stil life a csúcs és ami a a Blackwater Park után jött az a szépen levezényelt hattyúhalál. De mondom biztos én vagyok a begyöpösödött, hát nézzük vét. Nem, nem hiszem, hogy velem van a baj. Nem az Opeth az, itt a Vízválasztó után hallottam. És most itt nem a hörgés elhagyását hiányolom. A hangulat, az ősz hiánya, az elmetülés hiányzott, kiütesedés. Ez az album viszont visszahozta az első találkozás hangulatát. Szeretem és köszönöm. Visszatért egy régi nagy szerelem.
Idézet
 
 
#18 Gereblye Géza 2019-10-18 20:13
Idézet - JR:
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.


Nem a stílusra értettem, hanem arra, hogy öregségükre elfelejtettek DALOKAT írni, inkább ilyen sehova sem vezető technikai hokizásból állnak a lemezeik. Ebben a stílusban ezernyi jobb banda van, és volt 30 évvel ezelőtt is, ebben semmi újdonság nincsen. Régen legalább újítók voltak, most inkább csak követők. (Persze "a csecsemőnek minden vicc új"-alapon a rajongótábor fele elhiszi nekik, hogy ez milyen kurva nagy progresszió.)


Szerintem te nem hallgattad meg ezt a lemezt, ha sehova sem vezető technikai hokizásról beszélsz. Az oké, hogy nem neked szól, de attól még nem lesz szar automatikusan.
Idézet
 
 
#17 éhenkórász 2019-10-18 19:07
A Blakwater parkig hibátlan az életmű aztán rájött a művészúr, hogy a metal neki már eléggé ciki,bezzeg a 70-es évek, az igen. Azóta nem az igaziak.
Idézet
 
 
#16 saszi 2019-10-18 19:02
Csodálatos alkotás. Minden hangja kincs
Idézet
 
 
#15 JR 2019-10-18 18:29
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.


Nem a stílusra értettem, hanem arra, hogy öregségükre elfelejtettek DALOKAT írni, inkább ilyen sehova sem vezető technikai hokizásból állnak a lemezeik. Ebben a stílusban ezernyi jobb banda van, és volt 30 évvel ezelőtt is, ebben semmi újdonság nincsen. Régen legalább újítók voltak, most inkább csak követők. (Persze "a csecsemőnek minden vicc új"-alapon a rajongótábor fele elhiszi nekik, hogy ez milyen kurva nagy progresszió.)
Idézet
 
 
#14 Narada42 2019-10-18 18:26
Szerintem az elmúlt 10 év legjobb alkotása tőlük. Igazából az első olyan, amit végig is kívánok hallgatni újra meg újra. Nagyon homogén hangulat, nekem telitalálat őszi zene. Elemezni elemezze az, aki az akkordok miatt hallgatja, nekem a hangulat a fontos, és az nagyon rendben van. Kerek egész.

Elsőre feldobtam egy érmét, hogy svédül vagy angolul hallgassam-e meg. A svéd jött ki, és nagyon felszabadító érzés volt szövegre figyelés nélkül hallgatni, adott neki valahogy egy plusz dimenziót. Azóta se hallgattam angolul, nem is kívánom.

Sose lesz a kedvenc. Az egyedi hangulatban a Damnation mindörökké (no meg léleképítésre az egyik legnagyobb ajándék, amit csak zenében kaptam), zenei finomságok tekintetében a Ghost Reveries, egységesség és atmoszfératerem tésben meg a Blackwater Park (mint az első, amiben elvesztem, mint az erdőben, de hogy...). De az újabb érából a legszebb alkotás szerintem.

Én örülök a váltásnak. Inkább ez, a kötöttségmentes kifejezés, mint hogy kényszerből kitolt volna Mikael (aki már egyszemélyben az Opeth szellemi és kreatív irányítója, ez tény...) még egy-két izzadós-hörgős anyagot olyan zenével, amit már NEM akar csinálni. Úgy kiégett volna az ember, hogy csak na. És akkor az Opethnek is annyi. Ehelyett van, félig nosztalgiabanda , félig progrokk, de él és virul, köszöni szépen.

Így hiteles marad, még ha nem alkotnak már akkora monolitokat, mint régen. Szerintem szükségszerű és jó csere.

Csak jönnének ide is vele. Jó lenne újra találkozni 2005 után...
Idézet
 
 
#13 imi 2019-10-18 17:04
A Ghost Reveries volt az első lemez, amit hallottam tőlük. Aztán Deliverance és Damnation. Nagyon sokáig csak ezt a hármat nyomattam tőlük. Valamiért nem érdekeltek a korábbi lemezek. Az első kettőt pl. a mai napig nem ismerem. Aztán sokáig semmi Opethet nem hallgattam, egészen a Heritage-ig. Az meg aztán borítóstól, mindenestől elvarázsolt és azóta is az egyik kedvenc. És ugyanúgy szeretem a Still Life-ot, mint a Sorceress-t. Meg ezt a legutolsót is.
És az a furcsa az egészben, hogy nem érzékelem azt a hatalmas váltást, amit itt sokan emlegetnek. Nekem ez így kerek, és valószínű, hogy még kerekebb lesz, ha majd az első két lemezt is megismertem.
Idézet
 
 
#12 Equinox 2019-10-18 14:52
Régen is voltak prog hatások az Opethben, de mióta a fűszerből lett a krumpli meg a hús, valahogy nincs meg az a különleges íze (a Damnation zseniális, de az nem is prog rock, hanem blues folkos akusztikus rock). És ez így meg kb 10 éve, mert Watershed óta csak kellemeske mind, kisebb-nagyobb kilengésekkel, de zseniális egy sem volt. Ez sem közelíti meg a hőskort.

És én még szeretem is a klasszikus prog rockot.
Idézet
 
 
#11 BSND 2019-10-18 14:16
Szar volt ez a banda régen is, meg most is az.
Idézet
 
 
#10 janomano 2019-10-18 12:27
Idézet - Nemes Csaba:
Ez totál szubjektív, remélem az új vonal hívei tolerálják ezt.


Nem fogjak toleralni, egy Morningrise cedekböl keszült szentsegtelen oltaron fognak felaldozni :)

Ez a lemez nalam is betalalt, nagyon egyben van, ugy konceptalbum,ho gy nem is akar az lenni. Nemi King Diamond hatast erzek e tekintetben, es a boritokep is erre erösit ra. A cikkben is emlitve van a filmzenes jelleg, nalam ez itt-ott, nem zenei ertelemben, hangulatilag, a Bernard Hermann dolgait juttatja az eszembe, ami azert nem rossz "ajanlolevel" :)

Persze Lukather mester ota tudjuk, manapsag senki nem hallgat vegig teljes albumokat, de ezzel szembe kell menjünk, mert ezzel nem lehet felületesen, ad hoc jelleggel ismerkedni, fülessel, az idöt raszanva, ahogy kell :)
Meg annyit, hogy a Fredrik Akesson tehetsege eddig is nyilvanvalo volt, bizonyitotta sokszor, hogy milyen jo gitaros, de itt olyan szolokat nyom, hogy baaazdmeg. Ha igy folytatja a Valhallaba fog jutni a szerencsetlen :)
Idézet
 
 
#9 Tulus 2019-10-18 11:52
Opeth? Utoljára pont 20 éve adtak ki jó lemezt, azóta semmit nem csinálnak.
Idézet
 
 
#8 Simple 2019-10-18 11:26
A Heritage-en még Per Wiberg játszott.
Amúgy én osztom a lelkesedést, de talán tudni kell, hogy én a Watersheddel ismertem meg a bandát, és vissza felé nem nagyon tekintgettem. Talán egyszer hallgattam meg a Blackwater Parkot, de nekem hiányzik a billentyű által hozzáadható varázs.
Idézet
 
 
#7 Bjorn 2019-10-18 10:34
Mindenki a Blackwater Parkot emlegeti az Opethtel kapcsolatban, pedig szerintem az már gyengébb lemez volt mint a Still Life. Utána a Damnation és a Deliverance is erősebb, és szerintem a Watershed is. A Sorceress tetszett egyedül az "új stílusú" lemezek közül. Ez párszor lement, de csak hömpölyög hömpölyög és nem jut sehova... csalódás.
Idézet
 
 
#6 Adam 2019-10-18 10:31
Mindig nekifutok az Opethnek, valahányszor kijonnek valamivel. A régi Opeth iránti lelkesedest egyáltalán nem értem, sokkal inkább értenem az új éra varázsát. Ez egy nagyon tisztességesen osszerakott, jóllehet túl hosszú prog-rock lemez, amibe nem igazán lehet belekotni. Bár a prog részét elvitatnam, mert ahhoz nagyon egysikuan épülnek fel a dalok, inkább azt mondanám, progot felidezo muzsikaval van dolgunk. A dalok hangulata ugyan az, ha egyet hallottál a lemezről hallottad az összeset. És ezzel együtt nem tudom azt mondani hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak unalomba fullad a felénél. Én azt mondanám, hogy a kevesebb néha több, azaz rövidebb, tömörebb lemez utosebb lett volna.
Idézet
 
 
#5 Nemes Csaba 2019-10-18 10:12
Meghallgattam Nem rossz (7-8/10 pont), de ez nekem már nem az az Opeth, mely elvarázsolt egy októberi napon, amikor először hallottam a őket, pontosabban a Blackwater Park c. mesterművüket.
Bocs, de ez nekem már tényleg nem jelent semmit. A Damnation albumnál még más volt a helyzet, az betalálta, de ez az új vonal számomra nem izgalmas. Másnak lehet, nekem nem. Ez totál szubjektív, remélem az új vonal hívei tolerálják ezt.
Idézet
 
 
#4 GTJV82 2019-10-18 09:48
Nehéz ügy, amit a Heritage óta csinálnak. Értem az indíttatást, és részben elfogadom a váltást, de lehet szerencsésebb lett volna nevet is váltani, mert azért ez így elég necces sztori... Korábban is voltak mesterművek, de egy April Ethereal, egy Black Rose Immortal, egy Dirge for November vagy egy The Moor után ezeket a tételeket hallgatni eléggé tudathasadásos állapot.
Szeretem én is a prog. rockot, félreértés ne essék, de ez nekem már csak egy "Tesco gazdaságos Opeth" így.
Idézet
 
 
#3 Gereblye Géza 2019-10-18 09:25
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.
Idézet
 
 
#2 JR 2019-10-18 08:34
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...
Idézet
 
 
#1 Carrast 2019-10-18 08:13
Mióta felvették ezt az "öltönyös" prog rock stílust nem hallgattam őket, próbálkoztam de nem ment. Ghost reveriesig persze minden tökéletes!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.