Ez az, amire nagyon kevesen számítottak: a Megadeth feltámadt poraiból, Dave Mustaine, mint egy főnixmadár, elégett és újjászületett, majd letett az asztalra egy olyan lemezt, amire méltán lehet büszke. Meg mi is. A zenészeket erre a lemezre verbuválta össze, akkor még nem lehetett tudni, ki megy vele turnézni (bár ez még most is változik folyamatosan, Nick Menza kérészéletű posztján már más ücsörög sajnos).
Visszacsalogatta azt a Chris Polandet, aki a Peace Sells... című lemezen játszott (bevallom sosem tartottam valami nagy gitárosnak, valahogy a szólójátéka se akkor, se most nem fogott meg túlságosan), a dobokon egy Vinnie Colaiuta nevű mágus játszott, akinek neve hallatán az avatott dobosok a földre borulnak, és aki Frank Zappától kezdve Barbra Streisandon át számos neves zenész lemezén dolgozott, nem igazán metal vonalon. Basszusgitáron Jimmie Lee Sloas játszott, a háttérvokálokba pedig Chris Rodriguez segített be.
Lássuk a zenét. Amikor először hallgattam, nem hittem a fülemnek, Mustaine ereiben mintha igazi vér csordogálna újra és nem csak és kizárólag valamiféle káros anyag, amitől sosem tud szabadulni és amitől szétnyesi a kezét egy szék karfáján. A riffelés a régi időket idézi (igen, a Rust In Peace-ről van szó!), egyes refrének meg a Youthanasia lemezt. Jobbnál-jobb, tipikus 'deth-es témákat írt vörös barátunk, és az énektémák is jobbak, mint az átlag lemezeken, Dave félrerakta denevérhangját, legalábbis effektezte picit, mikor a felsőbb régiókba tévedt. Szerencsére jó sokat használja a védjegyként is funkcionáló szövegköpködő stílusát, de a normál énektémákon is többet agyalhatott, illetve gyakorolhatta. Lassan rájön mi az, amit nem szabad erőltetnie torokilag, illetve mi az, ami igazán a sajátja.
Van néhány lájtosabb dal, pl. Tears In A Vial, ami szinte Maidenesen trappolós verzét rejt, mely hatás azért máshol is fellelhető, pl. a Back In The Day című dalban, ami egy jó gyors heavy metal dal (atyaég, hogy én ilyeneket írok...) A lemez csúcspontja számomra az Of Mice And Men, ami rögtön egy olyan énekdallammal nyit (Dave mintha megtanult volna énekelni végre valamennyire az elmúlt húsz év alatt), amitől leborultam és azt mantráztam, hogy: igen, igen, ez hiányzott már évek óta! Fülbemászó, mindamellett nagyon Mustaine-es, tele érzéssel, a legjobb régi pillanatokat idézi zeneileg is az egész dal, szövegileg is az egyik legjobb. Két átvezető tétel van a lemezen (I Know Jack, Shadow of Deth), a záró nóta meg egy jófajta zakatoló darab (billentyűket is lehet itt hallani a háttérben, bár nem csak itt, csak valahogy itt tűnt fel jobban az átvezetőkön kívül), és itt a vége. Sok dalban felfedezhető az a büszke fájdalom is, ami szintén a zenekar sajátja volt a kezdetek óta. A szövegek nagyrészt megint a társadalom randaságait boncolgatják, Mustaine-nek mindig is karakán véleménye volt a világról, amit sosem rejtett véka alá, ez most sincs másképp. A borító is a régi szép időket idézi, Mike Learn jó munkát végzett.
A Youthanasia után ezt az albumot kellett volna megírnia Mr. Mustaine-nek. (Tudom, tudom, az utána következő lemezeket kissé túlértékeltem, bár a The World... nem volt rossz azért.) Azért nem minden tökéletes persze, a hangzás érzésem szerint lehetne harapósabb, a gitárszólók egyikére sem dobtam le klaviatúrát az asztalról, nem érzem azt a feelinget, amit megjegyezhetőséggel keverne Mustaine, ami azért régen erősen a sajátja volt. Mindettől eltekintve nagyon tölteléknótát nem találtam, első hallgatásra is sokkal jobban tetszett, mint vártam volna, aztán ahogy belemélyedtem, mindig egy picit jobban a szívembe lopakodott.
Érdemes volt újra összeverbuválni a zenekart. Vagy magát. Vagy mit. Igaz ez után a lemez után minden rajongó arról álmodozik, hogy újra a Rust In Peace-es négyes fog egyszer színpadon állni, sajnos erre vajmi kevés esély van, a másik Dave-vel ugye pereskedik, Menza most repült ki újra, Friedman pedig még mindig popzenész. Kár. El kell fogadnunk véglegesen, hogy ez a "zenekar" mindig is (és most is) Dave Mustaine-ről szólt, az ő egója mellé kevéssé fér el bármilyen erős kisugárzású zenész.
Elégedett vagyok és bizakodó a következő lemezzel kapcsolatban (ha addig nem történik megint valami vitatható baleset hősünkkel).
Hozzászólások
Nekem valahogy mindig droidnak tűnt, minden zenekarban. Mindig mindent tökéletesen eljátszik, de egy gép. Bírom meg minden, csak más az ízlésem.