Az osztrák Last Warning 1998 óta létezik, és ez majd tíz esztendőt jelent - ennek ellenére valamiért zenélni nem tudtak megtanulni e néhány év alatt, mivel a hozzánk eljuttatott tavalyi albumuk még egy demós, kezdő zenekar képét mutatja minden tekintetben. Jó, hát az osztrákoknál bizonyára annyira nem dúl a metal underground, legalábbis a valamennyire ismertebb csapataik alapján ezt a következtetést lehet leszűrni.
A srácok a metal és a hardcore elemeit ötvözték, egyfajta acsarkodós, kapkodós zenében, de nem metalcore ez, mielőtt bárki is sikítva ellapozna innen. A riffek butácskák, kb. pár hónap gitározás után el lehet jutni erre a szintre, a dalok tétovák: amikor haragosak, akkor értelem nélkül kapkodók, a tempó meg kábé annyira hullámzik, mint az óceán a Hoorn-foknál. Az ordítás még elviselhető, ám néha dalra fakad a vokalista, ami nagy hiba, mivel nincs énekhangja egy szál sem.
Nem is ragozom tovább: minden hiba itt tolakszik a lemezen, amit egy kezdő zenekar elkövethet. Amíg nincs bármiféle tartalom a hangok mögött, teljesen felesleges rögzíteni és terjeszteni a védtelen hallgatóságnak. A hangzás doboz, se erő, se húzás, semmi nincs benne, csörögnek a magasak, a gitárok soundja valami rettenetesen gagyi.
Az első két nóta után még parányit bizakodtam, de bevallom, ezt az ötvenkét percet (14 dal!) kínszenvedésnek éreztem mellettük. Óva intek minden zenehallgatót tőlük, ez még ahhoz is kevés, hogy röhögjön egy jót az ember. Még a nevük is Utolsó Figyelmeztetés. Ugye.
