Shock!

Ez is májusi megjelenés, de jó lesz hallgatni még novemberben is, főleg a zene hangulata miatt, mely nem kevéssé szomorkás, érzelmes, sírós. A fura intro után ahogy elkezdődött az első dal, sejtettem, hogy ezt szeretni fogom. Mert ebbe szorultak érzelmek, ellentétben a Rain Painttel.

Ráadásul finoman hangszerelt zene ez, lágy dallamokkal, törékenyen szép énekhanggal, mely hang tulajdonosa Marco Soellner, aki egyben az egyik gitárosa is a zenekarnak. Marco testvére pedig a dobos, úgy látszik családi vállalkozásban nyomják. Itt is tetten érhető az Anathema, Opeth, Katatonia vagy akár a Novembre világa. Két Novembre tag a stúdióban segített a zenekarnak: a nagyzenekari részek Massimiliano Pagliuso munkáját dicsérik, Giuseppe Orlando pedig vokálozott négy dalban. Az andalító részektől kezdve a kétlábdobos, lendületesebb témákon át az akusztikus finomságokig nagyjából mindent fel lehet a Klimt 1918-ben fedezni. Tipikus álmodozós, elmerülős muzsika, tudjátok; elsötítétett szoba, gyertyafény, borongós gondolatok, vagy akár csak merengés a semmin.

Meglepő, hogy olaszul is énekelnek néhány sort a lemezen, ráadásul ez valahogy olyan popzenés hangulatú (nem a nyelv, hanem a hangszerelés miatt), de csak picit, jönnek a gitárok azért, összességében akár rádiós sláger is lehetne. We Don't Need No Music a címe, ami elég kontrasztos lenne egy rádióműsorban, akárhogy is nézzük. Mint ahogy egy Opeth lemezen sem, itt sem lehet kiemelni dalokat, olyan szép, csendes, érzelemgazdag egységfolyam az egész. Néha halkan meg-megszakad a szív a zene hallgatása közben, de ez már csak ilyen. A végén az utolsó dallal aztán be is súlyosodnak még, meglepő az eddigiek után, ám kellemes ez a meglepetés.

Csak a borítóképet van szerencsém ismerni sajnos - amúgy digipakként jelent meg a korong, egy 12 oldalas füzetkével - de az a maga hangulatos egyszerűségében tökéletesen illik a zenéhez. Fent említett zenekarok kedvelőinek nagyon ajánlott lemez. Jaj, már megint ólomsúlyúnak érzem a szívemet, kellett ez nekem?