Shock!

május 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ken Hensley: Blood On The Highway

Ne áruljunk zsákbamacskát: Ken Hensley új szólólemeze az év egyik legnagyobb dobása. Dalok, megszólalás, vendégénekesek és főleg koncepció tekintetében (de ne feledjük a gyönyörű digipak csomagolást se) egy hibátlan alkotást tarthatunk kezünkben.

megjelenés:
2007
kiadó:
Politur
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Az állítólag végleg visszavonulni készülő Ken (nevezzük így, hiszen a dedikáláson külön megkért egy srácot arra, hogy így szólítsa, ne pedig Mr. Hensleynek, hehe, csak semmi sztárallűr) visszatekintett hullámvölgyekben gazdag pályájára és életére, releváns gondolatait/érzéseit pedig egy konceptlemez (és ha jól tudom, egy önéletrajzi kötet) keretein belül kívánta megosztani szimpatizánsaival. Azokkal, akik már a Uriah Heep indulásakor mögötte álltak és rocksztárt csináltak belőle, valamint társaiból; azokkal, akik a Heepből való kiválása, majd az eredeti énekes David Byron halála utáni válságosabb időszakban is kitartottak mellette; de mindazokkal is, akik koruknál fogva nem lehettek vele a Heep virágkorában. Ma már minden a helyére került: a fénykor elmúlt, de a hanyatlás is messze még; a Uriah Heep régóta más felállásban zenél, de tüske senkiben nem maradt; a rajongók hűségesek mindkét félhez, a felek pedig jóban vannak egymással – elvégre ideális esetben egy válás is emberi módon zajlik le és a közös gyermekek miatt megmarad a jó viszony. Ezek a közös gyermekek pedig a lemezek és dalok, az emlékek, valamint a rajongói tábor.

Bár Ken eddigi szólópályája minden volt, csak nem harsány, albumait azért érdeklődéssel szippantotta fel a Heep-közösség, de valljuk be, sok vizet nem zavart a mintegy 8 lemez. Az új anyag kapcsán magam is megismerkedtem az életművel, de – bár bevallom, nem szántam rá a kellő időt – nem hagyott túlságosan mély nyomot bennem Ken egyik korábbi munkája sem. Ennek oka talán abban keresendő, hogy az orgonista-multihangszeres kellemes hangja nem köti le a hallgatót teljes lemezeken keresztül: vokálhoz tökéletes, sőt, ahhoz is, hogy egy-egy dalt időnként elénekeljen, de valljuk be, full time szólóénekléshez mindez kevés. Nem tudom, hogy ennek felismerése vagy a reklámérték miatt hívott meg jól csengő neveket ezúttal, de az egyszer biztos, hogy a vendégénekesek csodát tettek a korábbi albumokról már ismerős és vadiúj dalokkal.

Vegyük rögtön Jorn Landét, akitől sokan már alapból rosszul vannak, elvégre manapság tényleg ő folyik a csapból is, de én azt mondom: amíg ilyen szintet hoz minden egyes projektben, addig tegye! A személyes hangvételű, gyakran melankolikus, lírai hangulatú zeneanyag remek lehetőséget biztosít arra, hogy érzelemdús hangjának ezer árnyalatát megmutassa. Biztos vagyok benne, hogy az itt énekelt dalokba szívét-lelkét beleadta – már csak a megtiszteltetés miatt is, amiért Ken rá gondolt. Hiszen nem kevesebb, mint 5 dalban hallhatjuk Jornt és ezek kivétel nélkül libabőrös csúcspontok. Persze nemcsak az énekhang miatt: a We're On Our Way finom heepes zenei utalásai (na meg a kitörölhetetlen refrén) miatt futkosott először a hideg a hátamon a lemezt hallgatva. De a többi 4 nóta is fantasztikusan jó és sokadik hallgatásra már az sem különösebben számít, hogy a (This Is) Just The Beginning merengős, lírai indítása nem feltétlenül a legjobban eltalált lemeznyitás – a lendületet felveszi az album magától.

A másik aduász a lemezen Glenn Hughes, ő különösen a lemezzáró Last Dance-ben alakít nagyot (a koncerten is ez volt az egyik kiemelkedő momentum, még Ken hangjával is), de a régi Heepes kolléga, John Lawton is király formában adja elő az It Won't Last c. tételt, amely az egyik leghangulatosabb mind közül. És, hogy ne egy hímsoviniszta rocksztár benyomását keltse, Ken egy különleges hangú hölgyet is meghívott a női mondanivalóval bíró Think Twice-hoz. Eve Gallagherről én speciel nem hallottam korábban, de ha jól értettem, Angliában ismert énekesnőnek számít – annak alapján, amit ebben a szaxofonnal színesített lírai dalban előad, szívesebben meghallgattam volna egy keményebb, rockosabb nótában is.

Magát Hensleyt három ízben hallhatjuk (a We're On Our Wayben Jorn mellett, valamint két számot teljesen egyedül énekel) és így adagolva jól is esik a fülnek. Persze amúgy folyamatosan halljuk a vokálokban, a legkülönfélébb gitárokon és természetesen a számtalan billentyűs hangszeren, melyek között persze a hátborzongatóan búgó, de nem hivalkodó Hammond a leghansúlyosabb. A Spanyolországban, helyi session zenészekkel felvett muzsika éppen ezért minden Hensley és klasszikus hard rock rajongó szívét meg kell dobogtassa, hiszen a személyes jellegű koncepció miatt a zene a műfaj igazi eszenciája: már említettem az ízlésesen elhelyezett diszkrét zenei utalásokat, de ezektől eltekintve is vérbeli Hensley stílusúak a dalok, a vendégek pedig ezekhez adják hozzá páratlan egyéniségüket. Jorn miatt is érdemes egy próbát tenni vele, hátha így vezet vissza az út a Uriah Heephez!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.