Shock!

április 22.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

John West: Long Time... No Sing

Kicsit csalóka John West új lemezének címe, hiszen igaz, hogy szólóalbumot 2002-ben csinált utoljára, de azóta 5 albumon is hallhattuk egyéni hangját: két Royal Hunt és két Artension között még egy Feinstein anyag feléneklésére is futotta idejéből és energiájából. Ez utóbbi amúgy Ronnie Dio unokatestvérének, David Feinstein gitárosnak – akivel Ronnie anno az Elf-ben nyomta – kompromisszummentes metal projektje.

megjelenés:
2006
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

De ne beszéljünk most billentyűs tirannoszokról, idézzük inkább vissza az Earth Maker anyagot, amelyről sajnos nem emlékezett meg magazinunk, pedig remekbe szabott munka. John ekkortájt fedezte fel újra indián gyökereit, és egy zeneileg rendkívül súlyos, gondolatiságában pedig szívhez-szóló lemezt készített olyan haverokkal, mint Metal Mike Claschiak, Bobby Jarzombek vagy Chris Caffery. Kulcsfigura még Lonnie Park gitáros is, aki – bár neve semmiképpen sem annyira ismert, mint a fent említettek (sőt) –, szintén nagy spanja Johnnak, oroszlánrészt vállalt az Earth Maker elkészítésében is és itt is ő John egyik legfontosabb partnere.

Jómagam a három korábbi West szólólemez közül kettőt ismerek: 1997-ben neoklasszikus prog metal mű született, amely 100%-osan rokonítható volt az Artensionnel, az Earth Makerről pedig ugye fentebb beszéltünk.
Az új dalok egy harmadik stílust képviselnek (kíváncsi lennék, milyen lehet a 98-as Permanent Mark, talán barátunk egy negyedik arcát mutatja?): a Long Time... No Sing finom, visszafogott, rendkívül melodikus és kicsit talán merengős anyag. Egyben sajnos kicsit harmatosabb is, mint a zseniálisan jónak is nyugodt szívvel nevezhető Earth Maker – persze könnyen lehet, hogy az a lemez sokaknak túl metalos volt, egyediségéhez viszont kétség nem férhet, hiszen az indiános koncepció és a hozzá tartozó horzsoló, őserejű metal nagyon jó kombinációnak bizonyult. Indián motívumok most is vannak ugyan a borítón, de a zene tulajdonképpen semmi igazán különleges meglepetéssel nem kecsegtet: AOR-hard rock-dallamos metal, egyszerű, szépen felépített és nagy műgonddal összerakott dalcsokor az, amit a lemezen hallhatunk. Igényes, ízléses munka és felettébb kellemes hallgatnivaló, már csak John szenzációs hangja miatt is. John vérbeli rockénekes, a legfinomabb AOR dallamoktól a velőtrázó metal sikolyokig mindenre képes.

Nem véletlenül hozta össze a sors anno a Badlands-szel, a Lynch Mobbal, valamint magával Malmsteen mesterrel (vajon készült bármilyen felvétel ezekről az együttműködésekről??) – sőt (bár nem akarok butaságot írni, de) úgy rémlik, hogy a Halford-Ripper közötti átmeneti időszakban még a Priest management is kóstolgatta barátunk képességeit. Ilyen háttérrel és jelenlegi munkássága ismeretében nevezhetjük akár énekes-kurvának is (miként Soto-t, Mats Levént, Göran Edmant stb. szokás), mindazonáltal az is világos, hogy ilyen torkok esetében a sok felkérés elsősorban kvalitásaiknak szól, értsd: jelenlétük általában a produkció fényét emeli.

Saját lemezen viszont némiképp más a helyzet, hiszen itt adja az ember leginkább önmagát. Johnnak tehát melodikus anyagot szottyant kedve készíteni ezúttal, a dalok pedig egytől egyig a minőségi munka jegyében születtek, szinte mindegyik más szerzőtárssal, akik között ismét ott találjuk Lonnie Parkot, Chris Cafferyt és egy újabb gitáros cimborát, Kevin Hamptont is. A bombabiztos dobalapot pedig a Savatage dobosa, Jeff Plate szolgáltatja mindehhez. Jó dolog, hogy a srác most már a Metal Church-ben is játszik, mert ha valaki nem láthatta élőben a Sava-t, az utóbbi 10 év lemezei alapján nemigen alkothat képet arról, milyen jó ütős is Jeff, hiszen a lélektelen dobsound sajnos védjeggyé vált a bandánál azóta. Itt bizony élnek, lüktetnek a ritmusok, ami elengedhetetlen az ízes hard rock muzsika maradéktalan élvezetéhez.

Kellenek persze emlékezetes pillanatok is, ezeknek sincs híján az anyag: a lendületes The One That Got Away; a húzós középtempójú Falling Down; a nyitó, rendkívül harapós Fade; a talán legfülbemászóbb refrénnel bíró Over My Head pl. egytől egyig remek dalok. Jó a Highway To Roppongi is, kár, hogy tulajdonképpen az Ain't No Love In The Heart Of The City reinkarnációjaként értelmezhető. Valahogy mégis más: kísértetiesen emlékeztet a Whitesnake által népszerűvé tett szerzeményre (ha valaki nem tudná: eredetileg sem Coviék írták), de nem egy az egyben az (szemet hunyhatunk tehát felette). A teljes lemez azonban nem tarol, nem gyilkos, nem olyan típusú album, ami háromszor-négyszer végigmegy és észre sem vesszük, mert annyira jó. Kissé ugyanis – mondjuk ki – ellaposodik a végére. Mivel azonban az igényességbe és a minőségbe nemigen köthet bele senki emberfia, semmiféle rossz szájízt nem fogok érezni attól, hogy kissé felfelé kerekítek, objektíven ugyanis John West idei műve megér egy nyolcast. (A hamarosan megjelenő Royal Hunt koncertanyag viszont sokkal nagyobbat fog ütni.)

 

Hozzászólások 

 
#1 Gábor 2016-01-29 21:55
A Permanent Mark egy kiba...ott jó lemez, érdemes meghallgatni. Egy magyar nyelvű kritikát olvastam róla - minden szava igaz...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.