Az Impureza tele van meglepetésekkel. Első blikkre, ha spanyol címeket látok, az anyaországon kívül Latin-Amerikára asszociálok, ám a Tisztátalanság egy orléans-i, úgymond „francia″ csapat, bár a tagok nevei közül több is spanyolos hangzású. Nevüket nem is hazudtolják meg, mivel a csapat spanyol szövegeket ír, ráadásul hispán történelmi témához nyúlnak ezen az albumon. Az Alcázares a spanyol reconquista több évszázadon átívelő történelmi eseménysorozatát zenésíti meg: a középkori Ibériát felszabadító, 722 és 1492 között dúló harcokat, amelynek során kiszorították a félszigetről az Al-Ándalus nevű, arab fennhatóságú államot. Az egyik legismertebb spanyol tartomány nevét e régi állam kölcsönözte, és az arab múltról elnevezett Andalúzia adta a világnak a flamencót.
Nem mindig érdemes a könyvet a borító alapján megítélni, mert az album sokkal jobb zenét rejt a meglehetősen fapados borítónál. Minket pedig leginkább a zene érdekel. A zenekar által terjesztett bemutatkozásban a brutális death metal viszont félrevezető lehet. Inkább úgy használják a szót, hogy a death metal zabolatlanságát a flamenco elemek eleganciája és dallamossága (lendülete?) oldja, de maga a death metal rész egyáltalán nem brutális, inkább harmóniákkal és dallamokkal dúsított. Flamenco ügyben amúgy a legjobbaktól tanultak: az előző lemezen a nem sokkal korábban, 2014-ben elhunyt Paco de Lucíának is ajánlottak egy instrumentálist, ilyen elődök nevével pedig nem szokás viccelni.
Lionel Cano Muñoz gitáros és Esteban Martin énekes spanyol szülőkkel (és kettős állampolgársággal is) rendelkezik, a dobos Guilhem Auge és a basszusgitáros Florian Saillard közül csak utóbbi tűnik echte franciának, de a lényegen a származás nem sokat változtat. A banda szereti kihangsúlyozni kettős, ibériai-francia identitását, és „hispanic metalként″ hivatkoznak saját magukra, aminek nagyon is sok realitása van egyébként. A lemezt emellett a francia Season Of Mist adta ki, így a minőséget akár adottnak is vehetjük. A koncepcióról még annyit, hogy a reconquista a spanyolok egyik kedvenc történelmi témája, kábé mint nálunk a honfoglalás és államalapítás kora. Az ilyesmi sokféle vallási összeesküvést és templomos lovagokra hasonlító mellékszálat is megenged, a lovagok és mitikus küldetéseik a szövevényes konceptalbum sztorijának szerves részét képezik. Megjelenik a gonosz, a szent büntetések fogalma és az inkvizíció brutalitása is – az egyház kettős rendeltetéséről, a szent hatalom és az erőszakos elnyomás kettősségéről szintén sok szó esik, de ezt is vártuk, nem? Ugyanakkor a felszabadító harc hősiessége is végigvonul minden számon – ennél metálabbat nehéz elképzelni. Ha már Spanyolország történelme a téma, a lemez egy sor kikacsintást is megenged, ilyen a banda fő megkülönböztető eleme, épp a már említett, andalúz gyökerű flamenco gitározás is. Ez a jellegzetesen temperamentumos, dél-spanyol stílus nagyon vérpezsdítő, főleg a melo-death témák kiegészítéseként, mivel az akusztikus, táncos dallamok jól oldják a feszültséget. De emiatt eleve különleges a banda dallamvilága – ráadásul énekfronton is.
A nyitó Verdialesszel rögtön meg is kapjuk a fő fűszert, rövid instrumentális flamenco intró a címét is az andalúz gyökereiről kapta, ez egy Málaga környéki népzene, és az egyik legrégebbi európai folklór is egyben, jól rímel a lemez történelmi témájára. A Bajo las tizonas de Toledo (Tizona „égő vasai″ alatt) bemutatja a hallgatónak a kulcsfontosságú kasztíliai város sötét oldalát is: a fegyverkovácsok és aranyművesek városában ugyanis csúcsra járatják az emberkínzást, a tizona a kovácsoltvas értelmében itt a vasra vert és elnyomott embereket is jelenti, nemcsak a kardot, páncélt és pajzsot, amelyről szintén híres a város. Az inkvizíció ural mindent, de ugyanakkor a fegyvergyártást is nagy intenzitással űzik. „El hierro baila con el fuego″, vas táncol a tűzzel – mindenféle értelemben. Zeneileg is, mivel bömböléssel ellátott gyors melo-death ez, markáns gitározással, ritmusügyileg blastbeat is akad benne bőven – megadják a módját. A dallamos ének kórusokra szorítkozik, a kettős vokálozás pedig hibátlanul kiegészíti egymást. Ez még nem egészen része a sztorinak, csak egy bevezető inkább. A történet északon kezdődik, Asztúriában, az Atlanti-óceán partján, mivel a nyolcadik században Covadonga közeléből indult a reconquista. Történelmi jelentőségű város ez, a dal pedig háborús himnusz afféle korai In Flames-jelleggel, keleties groove-okkal, a sebességmániások elégedetten csettintenek majd, de ezt sem verik szét.
Történészek szerint a háború során nem is harcban esnek el a legtöbben, hanem a sebesülteket nincs, ki ápolja, különféle betegségek és járványok terjednek, és válsághelyzetben minden betegség fatális lehet. Ezt a tömeges pusztítást örökíti meg a Pestilencia, a temetetlen halottakkal, és a rothadás bűzével („siente el olor de la muerte") – a fifikás flamenco-alapra érkezik a fretless basszusgitár majd jellegzetes latin ritmusok. Zeneileg marcona hörgéssel támadó melo-death tétel ez is, bár inkább a dallamérzék kiemelkedő, mint a riffek önmagukban. A dallamos flamenco-gyökerű ének jól megjegyezhető dallamai mindenhol élményszámba mennek. Hasonló stílusban fogant a Reconquistar Al-Ándalus (Al-Ándalus visszahódítása) is, a honvisszafoglaló harci kiáltás egy keresztyén hittétel is, a kereszt királya és Krisztus követői is épp olyan vérszomjasak, mint az arab betolakodók. Változott valami a világban azóta? Úgy tűnik, nem. A leggyorsabb szám közepén megint érkezik a flamenco betét, nagyon meglepő, hogy milyen szervesen illeszkednek ezek a részek. A Murallas (Falak) flamencós gitáros átkötő, amelyet a lemez legmetálabb tétele követ: a La orden del yelmo negro (A fekete sisak rendje) egy kétes eredetű lovagrendről is említést tesz, amely részt vesz a visszahódításban is, de minimum kétértelmű szerepet játszik, ha nem is egyenesen negatívat. Ugyanakkor a visszahódítás szabadságharc is („Defensores de la libertad / De camino de la Tierra Santa") – ez szinte kánonban énekelt részeket is tartalmaz, tiszta és hörgős vokállal keverve. Zeneileg simán lehetne gyorsabb heavy metal is, az éneket leszámítva. Mindenesetre az album legfogósabb refrénjét is elsütik.
A kétértelműség végigvonul a lemezen, nem foglal állást jó és rossz kérdésben, ahogy a királyságot sem kiáltja ki sem hősnek, sem vérontásért felelős bűnbaknak. Az egyház túlhatalma ellen viszont felszólal többször. Ilyen a Castigos eclesiásticos (Egyházi fenyítések/büntetések) is, akusztikus intrója alatt ismét a szépen doromboló fretless basszusgitár követel figyelmet, szövegileg pedig a kiátkozás, kínzás és a vallási fegyelmezettség a fő téma, ahogy az inkvizíciós korrupcióról is lerántja a leplet. Baromi jól szól a lemez, ez a monumentális, méltóságteljesen építkező téma főleg a gitárok és a fretless basszus ideális keverése miatt szólal meg ilyen vaskosan. Az El ejército de los fallecidos de Alarcos (Az alarcosi elesettek serege) is vaskos történelmi köntösbe ágyazott szürrealista téma, ugyanis az 1195-ös harcokban elesettekről szól, akik elátkozott és halhatatlan sereget alkotnak. Zeneileg itt ér csúcspontjára a káosz, a történelmi vereség hatására a kasztíliai erők visszavonulnak Toledóig, amint az almohavidák újabb városokat foglalnak vissza. Nem véletlenül tartott több mint hétszáz évig az ország visszahódítása... Ugyanakkor a harcban elesetteket a fekete mágia feltámasztja és félelmetes sereg kovácsolódik belőlük – többször emlegettem már, mennyire metál a felfogás.
A Ruina del Alcázar (A várpalota romjai) ismét rövid flamenco átkötő a Santa inquisición (Szent inkvizíció) előtt. A zárás a győzelem mámora helyett inkább nyugtalanító hangulatú: a diadal ellenére lesz mi ellen harcolni a jövőben is, ugyanis az országot vallásos terror, koncepciós perek és égetések tartják sakkban innentől – a hallgatót pedig egy jó kis cséplős, tempós death metal tétel köti le, technikás szólógitárral. A hírhedt inkvizitor, Torquemada kölcsönzi nevét a lemez legfogósabb, egyébként egészen jó tónusú tiszta éneket rejtő refrénjéhez: „Hermano Torquemada / Buscando la marca del diablo″, nyers fordításban „Torquemada testvér keresi az ördög jelét″ – olyasmi téma ez, mint az angoloknak a hasonlóan hírhedt Hopkins, a közismert Witchfinder General, ő is sok metálbandát ihletett meg az évek során. Esteban Martinnak orgánuma egészen kellemes, de egy végig tiszta éneket alkalmazó bandához azért vélhetően kevés lenne. Viszont színesítésnek ideális, amit csinál.
Elsőre nem is esik le, milyen izgalmas ez a spanyolos melo-death lemez, maximum feltűnik a különleges dallamvilág, de megéri belefektetni az energiát. Nem csak akkor, ha vonz a latin és/vagy mediterrán kultúra, de ha esetleg igen, akkor biztosan. Garantáltan nem sok hasonló csapat szaladgál a világon, mint az orléans-i Impureza.
