Shock!

„No justice in the world...″ - idézhetném a kanadai dallammágusok egykori mega-giga nótáját a lemezismertető, egymondatos és lényegre törő epilógusaként. Aki képben van Harry Hesszékkel kapcsolatban, jól tudja, hogy elég nagy igazságtalanság, ami a Harem Scaremmel történik – vagy inkább NEM történik. Mert ugye csak egy dolog, hogy a melodikus rockzene és az AOR manapság már akkora népszerűségnek sem örvend, mint mondjuk Anettka a Budapest Tévében egykor, de arra azért kevés példa akad, hogy egy ilyen dalszerző géniuszokból álló, a szélesebb közönségrétegek által is könnyen befogadható zenét játszó csapat ennyire underground területeken mozogjon.

Sajnos ez már nem is nagyon fog változni a jövőben sem, hiszen Pete Lesperance-ék is bőven túl vannak a legtermékenyebb periódusukon, és már több mint egy évtizede is inkább „csak" hozzák a kötelezőt meg a kizárólag rájuk jellemző, egyből felismerhető Harem Scarem-mutatványokat. Lehetne azon vitatkozni, hogy megfáradtak-e már, hiszen valahol jogos, hogy egy ideje kábé ugyanazt a lemezt hozzák ki újra és újra, ugyanakkor nekem fekete öves rajongóként még e kiszámítható albumokon is akadnak olyan pillanatok, amelyeket nyugodt szívvel feltennék a legklasszikusabb anyagokra is. A közelmúltból ilyenek például a The Midnight Hours, a Live It, a Troubled Times vagy a United egyes tételei (No Regrets, Bite The Bullet, United, Sinking Ship), de az öt évvel korábbi Change The Worldöt is teleszórták irdatlan jó nótákkal: Aftershock, Fire & Gasoline, The Death Of Me, Searching For Meaning... csak hogy párat említsek. Némi helyben topogást én inkább a Big Bang Theory és a Hope környékén éreztem náluk, a Thirteentől előrefelé viszont újra megjelentek a bivalyerős szerzemények is. Ezeket az utóbbi időkben még többet is pörgettem, mint a régi kedvenceket, a Mood Swingset, a Voice Of Reasont vagy a Weight Of The Worldöt.

Valahogy úgy vagyok a csapat munkásságával, hogy vannak az elfogadhatatlanul piszok jó, giganótáik, vannak a simán csak kurva jó dalaik és persze ott vannak a kevésbé jól sikerült, izgalommentes momentumok. Utóbbi ritka, de akad ilyenekre is példa. No és akkor ott vannak még Pete Lesperance arcpirítóan elegáns, laza csuklóval elsodort, epigonok ujjait és mosolyait lefagyasztó szólói, amelyekből ugyanúgy rangsort lehetne felállítani, mint a nótákból. De most komolyan: hogy lehet az, hogy ennek az embernek a neve még mindig nincs azokba a kövekbe vésve, mint amelyekbe mondjuk Nuno Bettencourté? Párszor már leírtam, de ha kell ezredszer is megteszem: Pete stílusával, tónusával, egyedi tompításaival, vendéghang nélküli sweep picking technikájával és sziporkázó ötleteivel kábé ugyanazt az iskolát képviseli, mint az Extreme hathúrosa a Pornograffitti fémjelezte fénykorban. Szégyen vagy nem, de rá aztán tényleg áll, hogy többet érdemelne!

Az új lemezzel egyébként ugyanazon a csapásirányon menetelnek tovább, mint a korábbiakkal, drámai változásokra most sem kell számítani. A jellegzetes Harem Scarem-védjegyek és Hess ismerős dallamfordulatai szinte már a Karma Cleansing óta változatlanok. Értem én, hogy egyeseknek már túlcsordult ettől a pohara, de én – mivel imádom az egész Harem Scarem-jelenséget – úgy vagyok vele, mint a lasagnéval vagy a mákos gubával: tudom, milyen az ízük, de mindig befalom őket, ha elém kerülnek. Ha a fenti gondolatmenet alapján kellene most minősítenem a Chasing Euphoria dalait, akkor a saját értékítéletem szerint a statisztika valahogy így nézne ki: akad három darab piszok jó giganóta (Chasing Euphoria, Better The Devil You Know, A Falling Knife), amelyek már kibérelték a helyüket a szubjektív best ofon, és van mellettük egy rakat nagyon jó Harem Scarem-dal, melyek közé gyenge darab ezúttal egyetlen sem került. Érdekes, hogy a csapat régi ütőse, Darren Smith újra főszerepet kapott vokális fronton a Gotta Keep Your Head Up című nótában, de egyébként a dobokat Creighton Doane-nel rögzítették. Pete szólói közül nekem jelenleg az Understand It All, a Wasted Years és Slow Burn egyszerű, de nagyszerű kompozíciója a legnagyobb kedvencem.

A csapat idén áprilisban egy tíz nyugat-európai városban megrendezett miniturnét is levezényelt Cassidy Paris társaságában, de sajnos a németországi Aschaffenburg, illetve Milánó volt a hozzánk legközelebbi állomásuk. Vagyis az egykori keleti blokk országai felé valamiért továbbra sem nyitnak. Nekem most nyolc és fél az Eufória Hajszolásának pontszáma, ami nagyjából azt is jelenti, hogy a Higher, a Human Nature és az Overload társaságában érzi jól magát.