Shock!

február 26.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Gus G.: I Am The Fire

0123gusgcMindenekelőtt oszlassuk el a felhőket a művésznév felett: Gus G. nem más, mint Kostas Karamitroudis, egy Szalonikiben született fiatalember, bár ennek a lemezt tekintve egyáltalán semmilyen jelentősége nincs, pusztán az információ kedvéért vetettem ide. A görög gitáros azóta tett szert nagyobb léptékű ismertségre, mióta az elpusztíthatatlan, időről időre új tehetségeket felfedező Ozzy Osbourne beillesztette őt zenekarába, a kissé túlzottan ellazult életmódot folytató Zakk Wylde helyére. Előtte Gus több ismert bandában is szerepelt kisegítőként (Arch Enemy, Dream Evil), ám főállásának a Firewind nevű csapat számított, amellyel az elmúlt tizenkét évben hét lemezt is legyártott.

A mostani szólóalbumot annak is köszönhetjük, hogy Ozzy relatív alkotói tétlensége mellett Gusnak volt alkalma összedobni ezt a gyűjteményt. Ehhez megkaparintotta Mats Levént, aki amolyan jolly joker énekes, bármikor képes tisztességgel elénekelni akármit, nagyot nem lehet vele tévedni (ha szabad megjegyeznem, Yngwie Malmsteen is Levénnel készített utoljára igazán jó lemezt), illetve csatlakoztak hozzá korábbi barátai, zenészek, akikkel már találkozott karrierje során (JSS vagy Michael Starr a Steel Pantherből), most hadd ne soroljam fel az összes nevet, bár David Ellefson vagy Billy Sheehan megemlítése azért így is kötelező.

megjelenés:
2014
kiadó:
Century Media
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Alapvetően jól indul a korong: lendületes, eléggé tradicionális hard rockot vezet elő a főszereplő, Levén rekedtes hangja valahogy úgy hat, mintha ezt a dalt már hallottuk volna korábban. Vicces vagy sem, de Gus lábán szinte látható Zakk Wylde bakancsa, a díszítések, apró figurák mind a zord külsejű Les Paul-mestert juttatják eszembe. A szólóban is hasonló figurák bukkannak fel, jószerével lehetne Zakk-vendégjáték is a dolog, de nem bántó, nem bosszantó, sőt, szinte magától értetődő is. A Blame It On Me refrénje eléggé ragadós, az egész dal felépítése jó, ugyanakkor sehol nincs nyoma megdöbbentő eredetiségnek, ami eddig rendben is volna. Viszont a folytatásban már elfogy a vonzerő, a Devour The Dayjel közös címadó szám többszöri meghallgatás után is léptetésre késztetett: amolyan lapos riffözön, semmi kiemelkedőt vagy fogódzót nem találtam benne, tehát csak töltelék, vagy ahogy mondani szokták, amiben nincs hús, az nem lehet főétel, hanem csak köret.

Ekkorra elérünk az album első instrumentális dalához, a Vengeance-hez, amiben a fentebb említett Ellefson doromboltatja a basszust, erre virgázik Gus G., sajnos különösebb fantázia nélkül. Nincsenek fülnek kedves harmóniák, és bár a tempót meg-megtördelik a srácok, ez sem menti meg az unalomtól. Olyan, mintha a próbateremben melegítésképp összecsiszolnák magukat, és ezt rögzítették volna. Alexia Rodrigez a lemez csaja, és sajnos több kiemelkedőt nem nagyon lehet elmondani róla. Egy meglehetősen Evanescence utánérzésű nótát bízott rá Gus, a végeredmény egy szomorkás-szerelmes hangulatú produkció lett, tényleg tizenkettő egy tucat. Ráadásul az ezt követő Just Can't Let Go ugyenez pepitában, ahol egy Jacob Bunton nevű áltinédzser fickó (lásd még Steven Adler nemrégi keletű csapata) kesereg pont négy percben. Számomra ez sem hozott megváltást, egyszerűen azért nem, mert itt is ugyanazt a szót keresem, mint az előbbi esetben: dal. Hiányzik belőle a szikra, ha úgy tetszik, a lélek, ami megtöltené az egészet.

Következzék tehát egy thrashes tempójú szerzemény, a Terrified, ami ki tudja, hányadik alkalommal igazolja, hogy attól nem lesz jobb egy szám, ha úgymond jónevű zenész vezeti elő. Billy Sheehan játszik benne, de nem igazán ad hozzá sokat a műhöz. Akárcsak korábban, itt sem beszélhetünk sok tartalomról, csak virtuóz módon előadott szólórészekről, azok egymás után történő pakolgatásáról. Egy ponton mintha John 5-ot hallanám, persze nem ő az, csak rá emlékeztet a szólórész. Jó, kipipálva ez is, hallgassuk tovább.

Az ütemmutató ismét alacsonyabban, újra Mats Levénnél a mikrofon az Eyes Wide Openben. Morcos témájú szám, az átkötő rész és a refrén meglehetős grunge hatásokat mutat, elnyújtott ének jellemzi, ugyanakkor a szóló egészen tisztességes virga lett, sikerült elkapni a hangulatot: érdekes, hogy az alaptéma elszállósságához képest ez nagyon is rockos, jó a két üzemmód közti kontraszt. A Redemptionben végre visszatér a hard rock, itt Michael Starr nyomja hasonló modorban, mint Mats, és pár rekedt sikolyt is hallhatunk a verzékben, ez klassz. Csipetnyi Malmsteen is vegyül a szóló első részébe, a második felében pedig jönnek a pentaton figurák, kész, semmi nagy megfejtés, az előzmények tükrében már ez is felüdülés.

És akkor... leheletnyi felszabadultság, apró fellélegzés: színre lép Jeff Scott Soto. Aki olvassa ismertetőimet, az talán tudja, mennyire odáig vagyok meg vissza is JSS-től, és hát itt sem tud melléfogni a brooklyni pasas, szívdöglesztő szenvedéllyel tölti meg az akusztikusan felvezett Summer Dayst. Kár, hogy csak egy dal erejéig tűnik fel, de kétségtelenül volt értelme, mert ha közepes is az alaptéma, Soto dallamai elvarázsolnak. Az ezt követő Dreamkeeper folytatja az előbbi vonalat, ami a lírai megszólalást illeti. Az Evergrey vokalistája, Tom S. Englund adja elő az énekdallamokat, túl nagy izgalmat viszont sajnos ő sem tud beletenni az előadásba. Itt viszont épp a gitármelódia menti meg a dalt. Gus szépen hajlítgatja a hangokat, és talán a levezetésben talál igazán magára, remek kis előadást pakol a szám hosszan elnyúló, elcsendesedő részébe. A lemez zárótétele az End Of The Line, ahol ismét Levén viszi a prímet. Némileg tábortűzi hangulatban fogant darabról van szó, finom melankólia hatja át a dallamokat, a finisre így aztán teljesen odalesz a tempó.

„Én vagyok a tűz" – hirdeti a cím, de a láng nem csap elég magasra. Ez az album számomra egy olyan ziccer, amelynél Gus G. a földbe rúgott, és a labda hajszállal ugyan, de mellément. Kár, mert Kostas minden elemében hordozza a lehetőséget, hogy kiemelkedő, de legalábbis frappáns gyűjteményt állítson ki szólólemezként: tehetség, remek hangszerkezelés, kapcsolati háló, ismertség, minden adott. Ugyanakkor a dalszerzői képesség hiányosságai erős nyomot hagynak az anyagon. Viszont ez tanulható, ha másként nem, hát másolással, amiért nem is lehetne követ vetni rá. Marad a kihagyott helyzet. Hallgatnivalónak ugyanakkor nem rossz ez a lemez – élelmiszeripari hasonlattal élve csemegének kevés, marad csupán a diszkont rágcsálnivaló.

Gus G. az idei FEZEN-en is fellép.

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 tamassap 2014-04-07 11:32
Egy fokkal én is jobbat vártam, de ebben is van elég kakaó!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.