Shock!

A Goad-ed (vagy Goaded, mindig másképp írják) annak a Tracy G-nek a bandája, aki annak idején Dio mellett pengetett jó pár évig. Ha máshonnan nem, innen azonnal ismerős lehet a dallamos zenék híveinek a neve. A srác gyakorlatilag gyerekfejjel kezdett gitározni: amikor más még javában matchboxokat tologat, ő már szorgalmasan gyakorolt, és ennek meg is lett az eredménye, ízes, tipikusan tengerentúli gitározása könnyen megszerethető sokak számára.

A zenekar torka egy totálisan ismeretlen név, Jason Witte, aki helyenként olyan, mint egy Layne Staley-be öltött karcosabb Sebastian Bach, tipikusan amerikai hang, hasonlót Európában képtelenség találni, Amerikában meg minden második bokor egy ilyen énekest köp ki. Seb Bach miatt ráadásul helyenként az is ott fészkelődött a gondolataimban, hogy egyes témák mintha egy modern Skid Rowt mutatnának (nem, nem a most működőét), főleg a tökös, groove-os Watch The Empire Falls című dalban érezni ezt, amelyik egyben az egyik kedvencem is az albumról. Aztán van itt olyan is, ami sokak számára hajmeresztő lehet: a cd végefelé hallható Dead Inside tipikusan egy mai hajmetal szerzemény: laza, feelinges, benne van a „bugi". Mellette a Traped Alive, a grunge-os Bury Me, és a lüktetős refrént hozó In Greed You Trust tetszettek a legjobban.

A vicces az, hogy hiába amerikai szőrös torok, hiába tök korrekt az egész, ha hazai produkció lenne, simán megkapná, hogy olyan „magyaros". Miért? Mert „vonalasan" énekel a srác, nulla kifejezőkészséggel, mondjuk ki: Jason Witte roppant unalmas. Az egy dolog, hogy a hangok a helyükön vannak és kijön egy viszonylag erős hang a torkán, de mivel nem csak riffközpontú, hanem énekközpontú a lemez, ennek el kellene vinnie a zenét hátán. Az ének(es) középszerűsége miatt egészen biztosan el fog tűnni a süllyesztőben ez az anyag, különösebb sikerek nélkül. Korrekt ugyan, de semmi extra, nem borzongatja meg az embert, tartós libabőrt meg a legközelebbi baromfitelepen előbb találhatunk, mint a lemezen. Kár, mert amúgy a zene tényleg rendben van, eleve bírom ezt a fajta vastag, valahol dzsunka, de azért mégis sok finomságot rejtő zenét. Az érzelmek totális hiánya leginkább a lemez líraijában, a Your Strength-ben ütközik ki igazán, fáj a dal, de leginkább azért, mert simán hallani, hogy milyen lehetett volna, ha.

Bizonyos szempontból egy hangyányit rokonnak érzem a formációt a Hellyeah-vel, ott is hiába jók a zenészek, az alapok, valamiért mégsem áll össze az egész. Az viszont már most tény, hogy a Goaded-ot sokkal szívesebben hallgatom, mint a Hellyeah-t.

Tracy G klasszikusát, a WWIII-t nyomokban fel lehet fedezni a gitártémákban (pl. a Broken Man kezdése), de úgy, hogy az időközben felbukkanó összes stílus átment rajta: gyakorlatilag olyan a zene, mintha a nyugati-parti összes stílust, a hajmetaltól kezdve a grunge-ig összemixelnéd Dél-Texas mocsarával. A furcsa az, hogy mikor megkaptam a lemezt, egy ideig szinte ki sem lehetett robbantani a lejátszóból. Tény, hogy elsőre hatásos, de a kezdeti felindulás csillapodásával sorra bukkantak elő azok a „hibák", amelyek sokadik hallgatás alkalmával egyre inkább (szemet) fület szúrnak.

Tracy G mellett Larry „Bones" Dennison bőgőzik (szintén ex-Dio), illetve Ray Luzier dobol a lemezen, akinek nevét a Korn miatt lehetett mostanság hallani. Az ultraronda, leginkább valami alsó-középkategóriás death metal csapatot idéző borító riasztó lehet (bár ahogy elnézem, Tracy G valamiért a kezdetek óta ragaszkodik az ocsmány borítókhoz, az átlaghoz képest ez még elfogadható). A cd leginkább azoknak ajánlható, akik szeretik a mai ízű, de azért dallamos bandákat, ám nem igazán várnak nagy megfejtéseket egy lemeztől. Háttérnek, autózáshoz kellemes, sőt, szerethető, de túlértékelni felesleges.