Shock!

április 15.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

George Lynch: Guitars At The End Of The World

georgelynch_cSzomorúan és nem is olyan enyhe rosszallással figyelem évek óta, ahogy George Lynch aprópénzre váltja hírnevét egymásra halmozott és egyre jelentéktelenebb projektalbumaival. Persze értem én, hogy ezek java – például a botrányosan szar és tök felesleges Heavy Hitters lemezek vagy a hiteltelenségük okán alig egy fokkal jobb Sweet/Lynch-anyagok – lemeztársasági megrendelésre készített szakmunkák, amiket az egykori Dokken-gitárhős bevallottan kizárólag megélhetési szempontok figyelembe vételével vállal el és kábé olyan gyorsan felejti el őket, ahogy a vízvezeték-szerelő ugrik egyik melóról a másikra. Ez azonban finoman szólva sem használ a karrierjének.

Nem kerülgetem, mint macska a forró kását, inkább kimondom: George, aki harmincöt évvel ezelőtt Amerika egyik legnagyobb gitáros sztárja volt és szinte kibérelte magának a Guitar World és a Guitar For The Practicing Musician magazinok címlapját, e feltűnést csak rossz értelemben keltő zsengéknek köszönhetően az utóbbi időben elkerülhetetlenül visszacsúszott a B-kategóriába, nagyjából az olasz bérzenészekkel Európában haknizó Vinnie Moore és Gus G., valamint a legfelső ligában saját jogán sosem járt Joel Hoekstra mellé.

megjelenés:
2023
kiadó:
Rat Pak
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Nyilvánvaló, hogy a szükség törvényt bont, a covid-járvány okozta turnés bevételkiesések máig érezhető negatív hatásai Satriani és Vai szintjén is komoly károkat okoztak, a náluk jóval korlátozottabb lehetőségek birtokában lévő - és hírhedten önsorsrontó - Lynch pedig abból főz, amiből tud, azt csinálja, ami szükséges megszokott életszínvonala fenntartásához, ez egyfelől érthető. Ebben az évben például legalább öt album jelenik meg a neve alatt, a The Banishment anyaga, a kettes Heavy Hitters és a harmadik Sweet & Lynch mellé ugyanis jövő hónapban érkezik a visszatérő Lynch Mob-opusz, és akkor még itt van ez az új instrumentális szólóalbum is, ami pár napja látott napvilágot. Szerencsére azt azért némi előképzettséggel sejteni lehet, hogy általában mit érdemes komolyan venni a dömpingből és mit nem, magyarán mi az, ami mélyebb mondanivalót és ihletett zeneiséget rejthet.

George szólóanyagai eddig majdnem mindig ilyenek voltak, kifizetődő volt rájuk odafigyelni, és csak azért mondom, hogy majdnem, mert pont az első igazi instrumentális anyaga, az általam nagyon várt 2021-es Seamless okozott csalódást. Az a korong annyira nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet, hogy írni sem volt kedvem róla, de még az interjú-lehetőséget sem hajszoltam vele kapcsolatban. Akkor azt éreztem, hogy tényleg igaz a vélekedés, miszerint az instrumentális műfaj nem feltétlenül való mindenkinek, bármekkora egyéniség és legenda is egy zenész a hangszerén. Aztán lehet, hogy csak én támasztottam túl nagy elvárásokat felé azzal, hogy a maga idejében döbbenetesen előremutató Mr. Scaryhez és az 1993-as Sacred Groove máig briliánsan üde hangszeres darabjaihoz fogható témákat vártam tőle. Persze joggal tettem, lévén George a Seamless felvezetésében még arról értekezett bőszen, hogy vérbeli dalokat írt, nem csupán vázakat, melyekre aztán az agyát is szétgitározta. A lemezanyag ezzel szemben pont az előre beharangozott nagy műgonddal megkomponált, emlékezetes szerzeményekkel maradt adós, mindehhez pedig még olcsó sufnituning-hangzás is társult.

Abszolút nem tűnt Lynch örökségéhez méltónak az összhatás, és ezt utólag ő maga is érezhette, mert az új cucc, a Guitars At The End Of The World összehasonlíthatatlanul koherensebb lett, mint elődje, továbbá ezen az anyagon sokkal inkább megvalósulni látszik az azóta is hajtogatott dalközpontú koncepciózusság. Szintén előnyére vált a mostani eresztésnek, hogy otthoni barkácsolás helyett/mellett Lynch ezúttal részben az egyik legendás hollywoodi topstúdióban, a Hensonban (korábban A&M) dolgozott, mégpedig olyan csúcsmuzsikusok társaságában, mint Curt Bisquera session-dobos (Elton John, Mick Jagger, Seal, Tom Petty, Celine Dion satöbbi) és Tony Franklin basszer (The Firm, Blue Murder, Kate Bush, Whitesnake), akik nagyban hozzájárultak a végeredmény kiváló dinamikájához.

Ha a bónuszdalokat is számolom – és miért ne számolnám, hiszen kiváló mind –, akkor majdnem kerek egyórás játékidőt tesz ki az anyag, ami papíron riasztóan soknak tűnhet egy gitárlemez esetében, George azonban olyan jó érzékkel szerkesztette meg és helyezte kontextusba megannyi maradandó dallammal ellátott témáit, hogy az ember nem tud besokallni a hangmennyiségtől. Már az albumot nyitó, tipikus Lynch-melódiákat leheletnyi világzenével ötvöző The Knowing nyugodt és hangulatos bevezetője jóleső érzéssel tölt el (Tony Franklin zseniális fretless basszusjátékát is tessék figyelni!), ami csak fokozódik a Psycho Beta direkten rockos középtempója hallatán, ahogy a tipikusan sötét megfogalmazású alaptémára elképesztően fogós wah-pedálos dallamokat hoz a gitáros. A folytatás a klasszikmetálos The Crucible ortodox felépítésével, majd a számos különféle gitárhangzást egybeolvasztó, oktáverrel súlyossá tett The Passage kísérleti jellegével egyre erősebbé teszi az eklektikusság érzését, ami az anyag végéig domináns marad. Az experimentális megközelítés ellenére a gitáros azért ügyelt arra, hogy a nagy kedvvel véghezvitt kalandozások közepette a keze nyoma mindvégig eltéveszthetetlen legyen és meghatározó maradjon, ez szintén nagy erénye a korongnak. Legyen az négy sarkából kifordított blues (The Wolf), lüktetően modern gitársláger (Contraflow), Robin Trowert idéző bluesos ősrock (Tone Bender), alaposan felkokszolt texasi boogie (Borracho Boogie Delux) americanás-folkos akusztikus finomság (Brilliant Lion From The 2nd Mountain) vagy éppen szuperszexi '70-es évekbeli funk a'la Nile Rodgers (Bitches Be Trippin'), Lynch jellegzetesen borotvaélen táncoló, kiszámíthatatlan stílusa csont nélkül átjön minden egyes nótán.

Eddig kizárólag a digitális platformokon hallgattam az anyagot, tehát messzemenő következtetéseket talán nem lenne okos dolog levonni a megszólalást illetően, mégis azt érzem, hogy a hangzás tekintetében éppúgy sikerült George-nak előrébb lépnie, mint a dalokkal. Nem bánnám, ha ez a jó tendencia megmaradna a mindjárt érkező Lynch Mob-lemezre, valamint az erőforrásait a nagyüzemi termelés helyett mondjuk a második Ultraphonix-anyagra összpontosítaná a gitáros. Előbbire minden esély megvan, utóbbiban már nem vagyok ennyire biztos, de majd meglátjuk.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.