Shock!

január 30.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Generation Radio: Generation Radio

generationradio_cTényleg csak kapkodjuk a fejünket a Frontiers kiadó ipari mennyiségben termelt projektalbumai láttán, ahogy lassan Deen Castronovo útja is követhetetlenné válik a nápolyiak kacskaringós dzsungelében. A Generation Radio nevű legfrissebb összeállítás azonban nem kizárólag a Journey dobosáról szól. Továbbmegyek, jóval kevésbé láttatja őt, mint a másik két főembert és ez a tény alapvetően határozza meg a lemez jellegét. A dalokért és a produkcióért ugyanis részben az a Jason Scheff felelt, aki 1985 és 2016 között a Chicago frontembereként tevékenykedett, részben pedig Jay DeMarcus basszusgitáros, a Rascal Flatts nevű, country popban utazó lemezmilliomos sikercsapat egykori oszlopa. Ők ketten a Chicago XXX lemezén már dolgoztak együtt 2006-ban, nemrég pedig kitalálták ezt az új platformot a folytatáshoz, amihez bevették a buliba Castronovót is.

megjelenés:
2022
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Mindezt azért hangsúlyozom, mert a kiadó olcsó marketingfogása, miszerint az anyagon a Journey találkozik a Chicagóval, erőteljes félremagyarázása a valóságnak, messze nem erről szól a Generation Radio. Eleve Castronovo dalokat nem író dobosként sosem volt letéteményese a Journey zeneiségének, ráadásul ezen a lemezen egy-két kivételtől eltekintve alig énekel, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy Steve Perry hangfekvésében előadott dallamokban tobzódnának a dalok. Egyedül az Angels kapcsán villan be Neal Schonék munkásságának Steve Augeri által fémjelzett időszaka, a gitárdallamok mögé kis fantáziával oda tudom képzelni Nealt, és a refrén is olyasmi, amilyenekkel az Arrivalon és a Generationsön lehetett találkozni. A másik ilyen formán kihegyezett szerzemény a Lights Go Out In Paradise, egy sztorizós, fülbemászó AOR-téma, hallottunk ilyesmit Deen szájából az elmúlt években eleget, ez azonban jóval több azoknál, mint amiket Alessandro Del Vecchio kalapált össze neki. Ezzel viszont ki is merült a komolyabb összehasonlítás lehetősége a Journey-vel.

A másik oldalt tekintve azért nem tűnik helyénvalónak a narratíva, mert innen pont az a gazdag, fúvósokkal is ellátott pop/rock/dzsessz/funk hangszerelés hiányzik, ami mindig is a Chicago legfőbb jellemvonásának számított. Ugyanakkor a zenekar 1986 és 1991 közötti AOR-korszakának hatása azért fel-felsejlik bizonyos dalokban. Scheff hangjára persze lehet kapcsolódási pontként tekinteni, hiszen anno meghatározóvá tette az általa felénekelt Chicago-témákat, de ezen túl nem kifejezetten reflektál a zene a legendás amerikai bandára. Kivétel azért akad, a Why Are You Calling Me Now? fenomenális dallamos rocktémáját akár a Chicago 19-en is el lehetne képzelni közvetlen a Heart In Pieces mögött, szóval nem véletlen, hogy ezzel vezették fel a lemezt, de tényleg ez az egyetlen olyan tétel, amit első szándékból Illinois állam legnépesebb városához lehet kötni. Épeszű ember nyilván nem bánja, hogy elmaradnak a direkt módon megfogalmazott áthallások, hiszen miért is kellene mindenáron visszacsatolni a két alapbanda munkásságához, ha vannak friss ötletek is a tarsolyban? A Castronovót megdolgoztató Time To Let It Go fényesen bizonyítja ezt, a sodró lendület és a Scheff által dominált, zseniálisan kiagyalt refrén mellbevágóan hat. A másik ilyen a nehezen kategorizálható és üdítő Waiting On Your Sunshine, amiben még némi Cheap Trick és Enuff Z'Nuff is bujkál.

Ugyanakkor van egy olyan jellemvonása is a lemeznek, amivel bevallom, nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom. Jay DeMarcus ugyanis számos olyan elemmel ruházta fel az általa hozott szerzeményeket, amit nem kedvelek a tengerentúl zenei kultúrájában. Az All Night To Get There például ugyanaz a végtelenül kiszámított amerikai mainstream pop-rock az ezredforduló környékéről, amiért a Bon Jovit is elátkoztam már ezerszer, míg az I Hope You Find It vonósokkal támogatott patetikus ömlengés leheletnyi country-színezettel, amit még Scheff jelenléte sem tud megmenteni. Aztán ott az Anything But Us ballada, ami ugyanígy beindítja a nem megfelelő testnedvek képződését: mindig szerettem a popzenét, de ez a nyáltömeg azért minden képzeletet felülmúl. A legtöményebb koncentrációban mégis a Don't Go kvázi-R&B-ből, '90-es évekbeli popból és adult contemporary-elemekből összegyúrt percei mutatják meg DeMarcus elképzeléseit: ezzel a borzasztóan kommersz témával harminc éve egy valag pénzt kerestek volna, mert olyan, mint Elton John Can You Feel The Love Tonight betétdala Az oroszlánkirályból, de esküszöm, hogy még a Boyz II Men is beugrott róla, ha ez a név 2022 év végén egyáltalán mond még valakinek valamit.

Persze ismerve DeMarcus világát, ez nem meglepő, hiszen a Rascal Flatts soraiban is hasonló stratégiára épített, de ettől még nem könnyebb elfogadni a hallottakat. Szigorúan csak a zene minőségét és a dalszerzést nézve kétségkívül nem lehet belekötni ezekbe sem, mert süt belőlük az iszonyatos professzionalizmus, ahogy az sem képezheti vita tárgyát, hogy a barnamoszatok szintjén vegetáló mai popzenei produkcióktól és az átlag Del Vecchio-féle Frontiers-cuccoktól bizonyosan sok fényévnyi távolságra vannak ezek a dalok. Arra is mérget lehet venni, hogy jó páran a seggünket a földhöz vernénk örömünkben, ha ilyesmit ontanának magukból a rádiók a '20-as években, tehát bárkinek szíve-joga elalélni a magas szintű muzikalitás eme megtestesülésétől, de értitek: hogyan vegye be a gyomrom az ilyesfajta borzasztó túlcukrozottságot, ha a teát is édesítőszerek nélkül iszom legalább tíz éve?

Egy lemez milyenségét általában a szerzők határozzák meg, ha a megrendelő nem ír felül mindent sajátos igényekkel, és ebből a szempontból tényleg jól áll a Generation Radio. Érezhető, hogy külső befolyásoló tényezőktől mentesen raktak össze egy saját maguknak tetsző anyagot. A baj az, hogy nem sikerült egységes képet kialakítaniuk, mert túl széles spektrumot fogtak át és ezzel olyan stílusokat érintettek, amelyek egyik vagy másik oldalról, de mindenképpen kívül esnek a hatósugáron. Még egyszer mondom: zeneileg simán 9 pont ez az album, de a szubjektivitástól nem tudok és nem is akarok eltekinteni.

 

Hozzászólások 

 
#5 queensryche999 2022-12-08 20:27
Idézet - frontiers:
azért nem maradnak meg az új zenék, mert maradi vagyok és ragaszkodok a régi nagy kedvencekhez, vagy, mert tényleg szarok az újak, de itt van a bizonyíték, hogy még jobban össze tudok magammal veszni emiatt. Lehet ma is jó zenét írni, ha akar még egyáltalán valaki.


Többtényezős dolog ez, a többségről szerintem elmondható, hogy nem úgy hatnak rájuk az új impulzusok - legyen az zene, film, könyv, egyéb művészeti ág - 35-40-45 + évesen, mint mondjuk 12 és 30 között. Utóbbit nyilván nem lehet patikamérlegre tenni; van akinél szélesebb ez az ablak, van akinél szűkebb. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lennének jó lemezek, de sok minden megváltozott objektív szempontból is a 30-35 évvel ezelőtti zenei világhoz képest.
Idézet
 
 
#4 queensryche999 2022-12-08 20:11
A jó öreg Alessandro megint kapott egy kis savat. Értem, értjük.
Idézet
 
 
#3 robidog1984! 2022-12-08 11:57
Milyen érdekes!
Ütöttem eleget a nápolyi kiadót idén, aztán ha úgy van van ott minőség.
Valószínűleg az lehet az egyik titok, hogy a digó gitáros gyereket nem szabad a közelbe engedni, és rögtön tud jó muzsika készülni!
Egyébként ez az idei év egyik legjobb AOR lemeze, nálam egy erős kilences!
Idézet
 
 
#2 frontiers 2022-12-08 10:08
Idézet - frontiers:
Nagyon-nagyon ritka ma, hogy egy új anyag többször is meghallgatódik, olyan, meg végképp, ami hónapokra megmaradna bennem. És itt is igazából a cucc nagyrésze tucat, de az Angels valami olyan nóta, ami egyszerűen nyár óta nem megy ki a lehurcolt agyamból. Valami földönkivülről jövő vokálok vannak benne és olyan dallamok, amiket igy még nem hallottam.

Nagyon sokszor vitatkozom meg saját magammal is ezzel kapcsolatban, hogy azért nem maradnak meg az új zenék, mert maradi vagyok és ragaszkodok a régi nagy kedvencekhez, vagy, mert tényleg szrok az újak, de itt van a bizonyiték, hogy még jobban össze tudok magammal veszni emiatt. Lehet ma is jó zenét irni, ha akar még egyáltalán valaki.
Idézet
 
 
#1 frontiers 2022-12-08 09:50
Nagyon-nagyon ritka ma, hogy egy új anyag többször is meghallgatódik, olyan, meg végképp, ami hónapokra megmaradna bennem. És itt is igazából a cucc nagyrésze tucat, de az Angels valami olyan nóta, ami egyszerűen nyár óta nem megy ki a lehurcolt agyamból. Valami földönkivülről jövő vokálok vannak benne és olyan dallamok, amiket igy még nem hallottam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.