Shock!

Megoszlanak a vélemények arról, hogy a 2012-es Ugly Noise album kísérleti muzsikájával mennyire szaladt neki a kapufának a Flotsam And Jetsam, az viszont biztos, hogy a hívek zöme nem fogadta kitörő lelkesedéssel a kultikus arizonai power/thrash-brigád kirándulását a hagyományosabb rockzenék világába. Személy szerint úgy gondolom, hogy Eric A. Knutson énekesnek és csapatának nincs oka a szégyenkezésre az Ugly Noise miatt sem, mindazonáltal teljes mértékben érthető, hogy belátták, nekik nem azon a pályán kell focizniuk. A 2016-ban kijött, cím nélküli, és ezért minden bizonnyal definitívnek szánt anyaggal aztán annak rendje és módja szerint vissza is álltak a régi vonalra. Azon a lemezen mutatkozott be Steve Conley szólógitáros, aki anno David Ellefson poszt-Megadeth bandájában, az F5-ban pengetett jó ideig, valamint a Shadows Fall soraiból érkezett Jason Bittner dobos, a vérfrissítés pedig hallhatóan jót tett a brigádnak.

Változások a The End Of Chaos című legújabb Flotsam-produkciót megelőzően is történtek az arizonaiak felállásában: Bittner továbbállt az Overkillbe, helyére pedig az a Ken Mary került, aki elsősorban AOR-, progrock- és dallamosmetal-körökben örvend népszerűségnek, hiszen olyan arcokkal és zenekarokkal játszott az elmúlt harmincöt évben, mint Alice Cooper, Kip Winger, Jordan Rudess, Chris Impellitteri, a House Of Lords, a Fifth Angel, az Accept és a Bonfire. Azért tett nagyon kíváncsivá, hogy vajon mire jutott a csapat egy thrashben nem jártas, ugyanakkor a szakmában nagyon nagy névnek számító ütőssel, mert még élénken emlékszem arra, amikor a Suicidal Tendencies húzta elő a dallamrock műfaj cilinderéből a későbbi Megadeth-muzsikus Jimmy DeGrassót. Akkor azt éreztem, hogy Mike Muirék szintet ugrottak a vakmerő lépésnek köszönhetően, és nagyjából ugyanígy gondolom a Flotsam esetében is. Nyilván azelőtt sem fakezű amatőrök ütötték a bőröket a csapatban, Mary eltérő hátteréből és komplex, progrockos stílusából adódóan mégis új dimenziók nyíltak meg dinamika szempontjából ezen a korongon, ami valószínűleg extra inspirációt jelenthetett az Eric A.K. / Michael Gilbert tengelynek dalszerzéskor.

Ha zeneileg nézem a The End Of Chaost, akkor azt mondom, hogy közel tökéletesre csiszolták rajta azt, amihez a legutóbbi korongon megtértek. Tudom, hogy baromi röhejes, amikor úgy vezetnek fel egy lemezt, hogy „a súlyos részek súlyosabbak, a dallamosak pedig még dallamosabbak lettek", de ezúttal pontosan ez az eset áll fenn: a 2016-os eresztéshez képest ez a friss cucc harapósabb megszólalásúra és thrashesebb megközelítésűre sikeredett, ugyanakkor olyan mennyiségű dallamot pakoltak a zúzdák közé, hogy arra még pár AOR-hívő ismerősöm is felkapta a fejét. Mind Eric éneke, mint Conley gitározása dúskál a fogós melódiákban, és ennek köszönhetően baromi emlékezetes a teljes anyag.

Hihetetlenül jó érzékkel találták meg az egyensúlyokat ezen a lemezen, mindenből annyit adagolnak, amennyit kell. A nyitó Prisoner Of Time például irgalmatlan tempózással kezd, majd egy svédcsavarral ökör módra húzó középsebességre váltanak, de alig lehet felocsúdni a meglepetésből, mert már érkezik is az első hatalmas refrén, amelyet Conley boszorkányos arpeggiókkal hangsúlyoz. A másodiknak feltett Control tipikus thrash-fűrészelésre épül, amit Eric megint egy olyan kórussal ellenpontoz, amit garantáltan torkaszakadtából üvölt majd vele mindenki a hétfői koncerten a Barba Negrában. Nem csökken a sebesség az első single-ként közzétett Recover percei alatt sem: bár ez egy tördeltebb ritmusú, extránbonyolult darab, amiben Mary rendesen megvillantja kivételes tudását, a refrén itt is kolosszális, de igazán az azt felvezető „Nothing is beautiful and the colors all turn to grey / The sun doesn't shine behind the clouds of your dismay" átkötés gyilkol halomra. Ezután a Prepare For Chaos témájával inkább US poweres vizekre eveznek, a triolás riffelés, a kimért kétlábdobos tempó, és a kőkemény betonozás a verzében egy roppant okosan felépített énektémának ágyaz meg a refrénben, aminél kicsit bevillan az Anthrax neve is. Ez az első négy dal orbitális 10 pont, és a továbbiakban sem adják sokkal lejjebb Ericék.

Az ötödikként érkező, nyomasztó hangulatú Slowly Insane nyaktörése nem fogja hidegen hagyni az ősfanokat, a hozzám hasonlók viszont a dallamosabb Architects Of Hate/Demolition Man-kettőst fogják díjazni inkább, meg a szélvészgyors Unwelcome Surprise-t, amiben nagyon is kellemes meglepetésként bukkan fel a méregerős refrén. Ugyanez a recept a szenzációsan direkt US power-riffel induló, majd eszelős tempót diktáló Snake Eye esetében, a Survive című tételt pedig egy olyan énektémával fejelik meg, amibe én még a Queensryche munkásságát is belhallom. A végére két tétel maradt, az egész lemezen élvezetesen gitározó Steve Conley virgáit és a ritmusszekció éles váltásait egyaránt középpontba állító, poweres Good Or Bad, valamint a kört bezáró, kíméletlen The End.

Amikor először hallgattam végig ezt a korongot, kimondottan erősnek tűnt, most, tizenöt hallgatással később viszont már szinte hibátlanra taksálom. Ha a Slowly Insane nem lenne, kerek tíz pontot adnék erre az alattomosan begyűrűző cuccra, mert minőségben közvetlen oda lehet helyezni a hasonló cipőben járó Death Angel legutóbbi zseniális anyaga mellé. Nevetséges, hogy dallamrockerként a thrash/power-ládikában kell kotorásznom ahhoz, hogy normális dallamos metalt találjak, de ez legyen a legnagyobb bajom...