Shock!

Glenn Danzig óriási mestere annak, hogy hogyan lehet többször is belelépni ugyanabba a szarba. Illetve néha már olyan, mintha nem is csak véletlenül lépne bele, hanem nekifutna, és páros lábbal elrugaszkodva ugrana bele pont a közepébe. Mert minek ide producer, mikor a négyes lemeztől kezdve (akkor engedett oda idegent utoljára a kormányrúdhoz, mondjuk az még éppen Rick Rubin volt) milyen jól szólt már mindegyik anyag! Meg igazi zenekar is hót fölösleges, amikor itt egy jól bevált, könnyen kezelhető bérgitáros-haver, aki úgysem pofázik bele semmibe (a prongos Tommy Victor), ráadásul tud basszusgitározni is, meg arra itt van maga a főhős is. Sőt, értek én a doboláshoz is, már megmutattam a szép emlékű Deth Red Sabaothon meg a Skeletonson is (jajjjjj), aztán ha mégsem menne flottul, próbáljunk ki még három, vagy inkább négy másik dobost, az összhatás úgysem lényeges. Valahogy így gondolhatta a jó Glenn bátyó a dolgokat, de ha mégsem, akkor is ez lett a vége. Felemás öröm, félig-torz vigyor.

Az utolsó Gdańsk-sorlemez óta eltelt hét szűk esztendő után ez a produkció akkor tűnik igazán karcsúnak, ha összehasonlítjuk azzal a How The Gods Kill-lel, aminek most amúgy is jubileuma van, és amelyet a csapat a közeljövőben meg is kíván turnéztatni. Amelyre egyébként talán a leginkább meg is próbál hasonlítani a meglehetősen puruttya borítóba csomagolt Black Laden Crown. És bár én is azt vallom, hogy Evil Elvisnek tényleg ez a fülledt éjben sötét bársonyba tekert, halált lihegő világ áll a legjobban, csak éppen ezzel a körítéssel már nem tud igazán érvényesülni. Amikor az éneket túlzottan is előrekeverik, a gitárok meg vagy valahol hátul maszatolnak, vagy túlzottan is élesek, a dob unott monotonitással puffog, a basszus meg néha tán hallatszik is. Pedig ezek a dalok (oké, talán nem mind, de nagyrészük azért biztosan) egy jó producer bábáskodása mellett akár kilenc pontot is megérhetnének.

A Devil On Hwy 9 volt az első útjára engedett nóta, és hát mi tagadás – sokakhoz hasonlóan – én is csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy ez most akkor tényleg komoly-e, vagy hősünk csak kiadott egy demófelvételt, most pedig röhög a markába. Pedig zeneileg nem volt itt gond (még ha kicsit elcsépelt is volt a téma), Joey Castillo dobjátéka például kifejezetten tetszetős, csak hát az éne. Az mintha egy külön világban létezett volna a zenei alapoktól, ráadásul eléggé hamis is volt. Danzig végleg megvénült – legyintettek sokan, habár ebből a fásultságból azért már a másodikként megismert, jóval pofásabb Last Ride is kiránthatta az embert. Pedig tempójában, megoldásaiban ez sem annyira jellemzi az egész lemezt, mint mondjuk a nyitó címadó sírkerti hangulata, amely amúgy kapásból hatperces, és Victor gitárja is egész precízen idézi John Christot.

De igazából ugyanezen az úton jár a nevéhez méltón valóban igen boszorkányos The Witching Hour, a szívünkre sziklákat görgető Blackness Falls, vagy épp a záró Pull The Sun is, amely utóbbi talán kicsit fakóbban adja elő magát, de a fülledt hangulat azért hasonló. És ezek mindegyike majd' hat perc hosszúságú, így hiába szerepel mindössze kilenc dal az anyagon, igazából még csak rövidnek sem mondható. És ha ez a móka elsőre nem is tűnik túl változatosnak, azért az Eyes Ripping Fire tempósabb betonozása, vagy a But A Nightmare agresszívebb megközelítése csempész némi színt a történetbe. Úgy istenigazából én is csak egy dalt untam, a Skulls & Daisies színtelen-szagtalan rocker melankóliáját, amiből végérvényesen azt szűrtem le, hogy a dobolást azért már tényleg nem kéne erőltetnie hősünknek.

Történjen bármi, én már örökre Danzig-rajongónak vallom magam (az első négy lemez mindegyike a legnagyobb kedvenceim között tanyázik, de sokra tartom a Satan's Childot vagy épp az utolsó stúdiólemezt is), ám éppen ezért: külön producer, állandó zenekar és Victort hagyni, hadd szóljon bele jobban a zeneszerzésbe! Tudom, hogy egyik sem fog belátható időn belül megtörténni, pedig mindez csak jót tenne a végeredménynek. Mert így a mocskos fekete nyár mind gyorsabban fog koszos szürke melegfronttá fakulni.