Shock!

május 10.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Critical Mess: Human Præy

criticalmess_cRégi adósságomat törlesztem ezzel a lemezismertetővel a hannoveri Critical Mess zenekarral szemben. Noha a debütalbumuk március végén jelent meg, és már a megjelenés napján rákattantam, készre is hallgattam, aztán különböző okok miatt a cikk megírása mégis elhúzódott.

Amikor Britta Görtz énekesnő thrash zenekara, a Cripper kiadta utolsó sorlemezét, a Follow Me: Kill!-t 2017 szeptemberében, még nem tudhattuk, hogy az album valóban az utolsó lesz, hiszen csak idén januárjában jelentették be a honlapon, a zenekar tizenhárom év után befejezi működését. A hangszeresek sorsáról azóta sem tudni semmit, de az már akkor ismert volt, hogy Britta és a basszer Lommer (aki mindössze az utolsó évet töltötte a zenekarban), a Critical Messben folytatja tovább. A stílus ezúttal nem thrash, hanem death metal. Ami Brittát ismerve nem volt meglepő, a Cripper is merített ebből a stílusból, a thrash dominanciája mellett ennek a hatása érződött a bandán mindig is. Az első lemezelőzetes dal, a Feasting mindjárt klip formájában adta hírül a debütalbum közeledtét, és a banda egyáltalán nem árult zsákbamacskát az irányvonalat tekintve. Nagybetűs, brutális, oldschool death ez, kissé modernebb köntösben tálalva.

megjelenés:
2018
kiadó:
Metalville
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

A lemez első dala, a Bringer of All End első pár másodperce kétséget nem hagy afelől, mire számíthatunk: kíméletlen aprítást, horzsoló gitárokat, sűrű váltásokat, elmaradhatatlan blastbeat-tengert. A banda megfelelő arányérzékkel vegyíti a dallamokat és a brutalitást, az előző soha nem megy az utóbbi rovására, pont annyi van belőle, amennyi feltétlenül szükséges. A szólók és a riffek remekül kimunkáltak, profin előadottak, a Marco/Elmo gitárduó összeszokottan teszi a dolgát, mélyrehangolt gitárok vegyülnek a színesítő magasabb szólamokkal, a blastbeatek alatti tekerések végig magukkal ragadóak. Szólóból lehetne esetleg több is, de ezek relative hiányát megfelelően ellenpontozzák a gitártémák igényes díszítései.

Britta hangjának alsó regiszterei uralják az albumot, mély, öblös hörgése elüt a Cripperben megszokottól, de a magasabb hangfekvéseket sem hanyagolja. Tulajdonképpen nem egy fantáziadús énekes, de a hangja és a durva énekstílusa (és persze a lehengerlő vehemenciája, amint a szavakat köpködi) nekem mindig is bejött, a hangszíne egyből felismerhető. Lommer remekül ellenpontoz a mélyebb orgánumával mind a refrénekben, mind a verzék alatt hallható háttérvokálban, színesítve ezzel az albumot és az éneksávokat.

Az azonnal tapadó riffek ellenére az album baromi tömény, súlyos masszaként fortyog. A gyűlölet, a harag, az agresszió végig uralja az albumot, egyetlen szusszanásnyi másodpercet sem engedélyezve a hallgatónak. De ne higgyük azt, hogy végigdarálják az egészet, a középtempós részek súlya ugyanúgy agyonnyom, mint az elsöprő blastbeat-támadásoké. Egyetlen dal van az albumon, ahol pár pillanat kivételével egyáltalán nincs megállás. Ez a második klippesített nóta, a Pansperm. Egyetlen, kíméletlen gyomros hipergyorsan tálalva, kis átvezető részekkel. Az album egyik legjobbja, és nem a szünet nélküli brutalitás miatt. Egyszerűen az itt hallható éneket és a riffeket érzem a legtökéletesebbnek az albumon.

A lemez alig 40 perc, ideális lemezhossz, kiküszöbölve a dalok túljátszásának és a töltelékdalok csapdáját, ami egy elsőlemezes bandától minimum megsüvegelendő teljesítmény. Bár a hangszeresek totál ismeretlenek, mindjárt hallatszik, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, de ha játszottak is eddig zenekarban, a kiadásig nem juthattak el. Mindössze egyetlen demó ismert tőlük, még az előző, Brittát megelőző énekessel.

A lemez két legeltaláltabb, a Bringer of All End, illetve a On Rotten Grounds szólóját nem kisebb név, mint Jeff Waters szolgáltatja az Annihilátorból. Bár a többi szólóval sincs gond, sodróak, kíméletlenek, precízen kidolgozottak, Jeff hiányában lehet, fel sem tűnne a kontraszt. A Paradoxal Paradigm Of Perception végén hallható több mint kétperces narráció viszont zavar, és nem értem a miértjét sem. Lehet, hogy a dal szövegéhez illik, de szerintem megtöri a lemez addig egységes ívét, ráadásul a nóta enélkül is megállná a helyét. A lemezt lezáró Repent szerencsére helyrebillenti a mérleg serpenyőit, a dal kíméletlensége megfelelő lezárás az album végére.

A Critical Mess nem találja fel újra a kereket, de nem is ez a cél. Egy őszinte, brutális, nagy gonddal és aprólékossággal kidolgozott lemezt kapunk sodró hangulattal, remekül eltalált dalokkal és pillanatokkal. A zenekar Facebook-oldalán a posztokból tudni lehet, hogy a zenekar máris a második albumán dolgozik, a dalok zöme már kész. Ez elsőre elhamarkodottnak tűnik, de ha azt veszem, hogy a zenekar 2012 óta létezik, túl egy 2015-ben megjelent demón, már lehet, nincs is akkora gond. Azt nem tudni, az első lemez dalai mennyi idő alatt álltak össze, csak annyit, hogy az események Britta és Lommer csatlakozásával gyorsultak fel.

A hasonló színvonalú folytatásban reménykedve a magam részéről bizakodóan tekintek a Critical Mess jövőjébe, várom a második albumot.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.