Shock!

május 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Crazy Lixx: Street Lethal

crazylixx_cA napnál világosabb, hogy a Frontiers kiadó elévülhetetlen érdemeket szerzett a dallamos rock 2000-es évekbeli újjáélesztésében, ugyanakkor azt sem kell különösen ecsetelnem, hogy idővel ráálltak egy olyan üzleti koncepcióra, ami már nem feltétlenül a minőséget tartotta szem előtt. Házi dalszerző-producerek bevonásával futószalagon gyártott, teljességgel felesleges és valódi tartalmat nélkülöző sorozatkiadványaik felfogásban a mai napig az olcsó popzenéket idézik és sajnos kvalitásban szintúgy oda konvergálnak. A nem éppen pozitív folyamat az elmúlt hat-hét évben hágott a tetőfokára, de már akkoriban is éreztette hatását, amikor a svéd Crazy Lixx felbukkant náluk. A malmöi ötös 2010-es New Religion albuma mindazonáltal elég gyorsan világossá tette, hogy nem mindenki óhajtja követni a receptet: Danny Rexonéknak eszük ágában sem volt felugrani a nápolyiak vonatára, inkább a saját fejük után mentek, és a konokság ebben az esetben kifizetődött.

megjelenés:
2021
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Pedig simán megtehették volna, hogy a többi kortárshoz hasonlóan, morális aggályok nélkül fénymásoló-üzemmódra kapcsolnak, és legyártják az azóta kultikussá nemesedett New Religion egyre halványabb kópiáit. Ők azonban a régivágású rock & roll-hagyományokat követve tartották magukat a kacskaringósabb út bejárásához, amivel leginkább a hallgatóság járt jól. A következő lemezen, a Riot Avenue-n rögtön elhagyták a New Religion habos/vattacukros megközelítését, aminek egy erkölcsileg kellően feslett és vagány street rock attitűd lett az eredménye. Nagyjából akkorát váltottak, mint a Shotgun Messiah húsz évvel korábban, és nem véletlen hozom fel az általam imádott Cody/Skold-riffgyárat, mert a párhuzam tagadhatatlanul érezhető volt zeneileg a Second Cominggal. Mindkét világ baromira passzolt hozzájuk, amit ők is érezhettek, mert azóta minden egyes anyagukon igyekeztek kellő egyensúlyt teremteni a laza, nyegle refréncentrikusság és a riffesebb, mondhatni sleaze-es oldal között, amivel akaratlanul is kijelöltek egy szép nagy játszóteret maguknak. Mindeközben pedig – mintegy mellékesen – minden korongjukon elszórtak pár felejthetetlen himnuszt, legalábbis nekem a Whiskey Tango Foxtrot, a Girls Of The '80s, a Walk The Wire vagy a Hell Raising Women mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik.

A Crazy Lixx legnagyobb erénye ugyanis mindig a dalokban rejlett. Szó se róla, Rexonéknak is megvannak a maguk bevált fogásai, ez nyilvánvaló, mégis olyan színvonalú zeneszerzés folyik náluk, ami párját ritkítja a mai mezőnyben, és ez az, ami jó ideje a kortársak fölé emeli a svéd ötöst. Emiatt is tartom a 2010-es évek egyik legfontosabb underground dallamos csapatának őket. Ennyi emlékezetes témát és ilyen hosszú távon kiegyensúlyozott teljesítményt másoknál nem nagyon lehetett tapasztalni az elmúlt tíz évben, arról nem is beszélve, hogy manapság aztán tényleg alig-alig jelenik meg a fiatal csapatoknál az a fajta ágyékot bizsergető hús-vér rock & roll-érzésvilág és üdítően kreatív leleményesség, ami őket a kezdetektől fogva jellemzi. Talán csak a Wildness legutóbbi, Ultimate Demise albumán lehetett hallani hasonlóan izgalmas skandináv hard rockot (a debüttel ellentétben jól nem írtunk róla), illetve az új Nestor tör ilyesmi babérokra (bár utóbbinál azért rendesen érezni az áthallásokat, de erről majd egy másik kritikában szólunk bővebben).

Minőség tekintetében nem voltak kétségeim afelől, hogy Danny Rexon ezen a hetedik anyagon is hozza majd a szintet. Egyébként nem véletlenül emelem ki minduntalan az énekest, mert az idők folyamán azért kiderült: jöhetnek és mehetnek itt a jó kezű zenészek, ez a banda azért elsősorban róla szól, ő az agy, aki a karizmát és a sajátos stílust adja. Arra viszont kíváncsi voltam, hogy a lassan kicsúcsosodó és a dallamos rockban is egyre nagyobb teret nyerő synthwave-hullám milyen mértékben érezteti majd a hatását náluk. Már az előző anyagon is volt némi előjele, hogy kacérkodnak vele, elég csak a Silent Thunderre és a klipjére gondolni, ezúttal pedig még erősebb az érzet. Már a kezdő szintis intró is olyan, hogy nem nehéz elképzelni mondjuk a Karate Kid filmzeneanyagon, de a Top Gun-témát idéző instrumentális Final Fury is echte synthwave-cucc, ugyanakkor elsődlegesen nem erről a lemez, hanem arról az energikus hajmetálról és annak számos asszociációjáról, ami eddig is a fő vonzerőt jelentette a csapat esetében.

Amolyan esszenciális Crazy Lixx ez az anyag, amiben ott vannak az igáslóként húzó rockerek, mint a Sykes/Wylde-módra megfogalmazott Rise Above és a különleges címadó tétel, ami egyenesen a Blessed By A Broken Heart nevű egykori kultikus kanadai proto-hajmetál/synthwave/metalcore/satöbbi alakulat dolgaival vállal közösséget, aztán a svéd hagyományokat kiválóan ápoló Thief In The Night, no meg azok a bődületes slágertémák. A glam/sleaze-himnusz Anthem For America már-már nevetségesen fogós, refrénjét ezredszerre sem tudom megunni, de a kimérten riffelő The Power is majdnem ekkorát üt, itt Danger Danger/Warrant-kaliberű refrénorgia jön szembe, míg a One Fire – One Goalban egyszerűen minden benne van, amiért imádni lehet a hajmetált. Mindezt a kavalkádot pedig totál eredetivé varázsolja Rexon, aki persze nem a világ legjobb énekese, de jellegzetes dallamérzékével és előadásmódjával tényleg sajátos arculattal képes felruházni a dalait. Érdemes meghallgatni a Midnight Danger új lemezén is (kritika szintén napokon belül), ahol Kane Robertsszel szerepel egy dalban, mert idegen közegben szintúgy 100 százalékos a produkciója.

Tömören összefoglalva: a Crazy Lixx újfent leszállított egy a maga nemében közel hibátlan anyagot, és ezzel nálam végleg felkerült arra a polcra, ahol a régi skandináv kultfavoritok, az Alien, a Skagarack, a Masquerade vagy a Stage Dolls található.

 

Hozzászólások 

 
-2 #3 Simon Zoltán 2022-01-22 11:10
Az előző két lemez nálam valamiért félrement, de ezzel visszaadták a hitem!
Idézet
 
 
-2 #2 Bólogató kutya 2022-01-22 10:44
Nagyon jó lemez, tisztán 80-as évek érzet, a minőségi fajtából.
Idézet
 
 
-2 #1 ma 2022-01-22 09:28
Ez egy nagyon jól sikerült kritika. Nem csak a lenezről, egyébként is.
Még pár bekezdés és mehetne a Klasszikushock-ba is. Végre, amikor mindenről tudom, hogy miről van szó.
Frontiers ámokfutás, Shotgun Messiah királyság. stb.
Tehát nem csak nekem tűnt fel, hogy a Wildness mennyire jó a mezőnyben, az a két album szuper.
A "régi skandináv kultfavoritok" azok bizony, az az első Masquerade pedig, csúcs. (Sajnos utána megtalálták az igazi önmagukat)
Blessed By A Broken Heart - de jó volt.
+ Crazy Lixx. Szóval amit itt van azt mindent érdemes hallgatni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.