Rachel Bolan a Skid Row alapító basszere, egyben Dave „The Snake" Sabo mellett a csapat fő dalszerzője és főnöke, ha úgy tetszik, a brand tulajdonosa. Jobban belegondolva kissé furcsa is, miért telt aktív zenészi pályafutásának kezdetei óta közel negyven évbe, hogy előrukkoljon első önálló albumával, hiszen amolyan örökmozgó, híresen kreatív figuráról van szó. Ráadásul még jellegzetes, máig remek fazon is. Szóval, ha most mondjuk a '90-es évek első felét írnánk, még tök piacképes is lehetne ez a vállalkozás.
Emberünk éppúgy a banda punkjának számít a Skid Row-ban, mint a kortársak közül Duff McKagan a Gunsban, így aztán cseppet sem lepett meg, hogy zeneileg a Gargoyle Of The Garden State leginkább fésületlen, nyers, sallangmentes rock'n'rollt rejt, igen sok punkos felhanggal. Az viszont inkább, hogy atmoszféráját tekintve mennyire leplezetlenül idézi fel a fentebb említett érát a rövid, mindössze 36 perces, tizenegy számos anyag. A punk attitűd mellett is kissé kalandozósabb, ködösebb, alternatívabb lemezre számítottam, ehhez képest a menő borítójú album kifejezetten rockosan punkos, ha fogalmazhatok ilyen faramuci módon. Ami nekem mondjuk abszolút nem baj, és gyanítom, hogy aki Rachel múltja miatt hallgatja meg az albumot, szintén értékelni fogja ezt. (És most őszintén, él ember ezen a bolygón, aki nem Rachel múltja miatt indítja el ezeket a dalokat? Na ugye...)
Kellemesen hallgatható, jó hangzású, pörgős, húzós cucc tehát ez, ehhez nem fér kétség. Bolannek szerzőként a Skid Row összes régi nagy nótájában benne volt a keze, önállóan pedig olyan über darabokat jegyzett, mint a Piece Of Me meg a Psycho Love, szóval nyilván tudja, hogyan kell összerakni egy működőképes dalt, és nem is vall szégyent ezen a téren. Ugyanakkor – és ezt a klasszikus Skid Row nagy rajongójaként mondom, tehát senki se vegye fikának – túl sok érvet nem tudok felsorakoztatni amellett, miért hallgassam rendszeresen ezt a lemezt. Mert tipikusan az a kategória, ami tök jól elszólogat a háttérben akár a kocsiban is, de különlegesnek azért semmiképpen sem nevezném. Az anyabanda kapcsán is sokszor leírtuk már, hogy ez a sztori a lényeget tekintve a '90-es évek derekáig lefutotta a saját kilométereit. Snake és Rachel rég megírta már élete legjobb dalait, ha épp úgy alakul, ma is összejön nekik egy-egy pofás tétel, de igazán jelentős teljesítményt nem tudok tőlük említeni a Seb Bach zajos távozása utáni korszakból. Na, hát ez bizony erre a gyűjteményre is megáll.
Ismétlem, ne vedd ezt fikának! A Skid Row-s cimboráktól Nunóig, Damon Johnsontól Danko Jonesig rengeteg vendéget felvonultató Gargoyle Of The Garden State korrekt rock'n'roll-lemez, és ha bírod Rachelt meg a Skid Row-t, netán a '90-es évek eleji Guns N' Roses nyersebb, punkosabb dalait, illetve szólóleágazásait főleg Duff vonalán (mert utóbbiakkal is komoly rokonságot mutat a zene), nagy eséllyel tetszeni fog. A See You On The Other Side-ra, a Jet Black Universe-re, a líraibb húrokat pengető, talán legerősebb Bridgesre dőreség lenne rásütni, hogy nem jók, és az Oasis Rock'N'Roll Starjának feldolgozása is parádésan sikerült. Rachel nyegle, pimasz hangja, előadásmódja is a helyén van. 1996-ban, sokkal szűkebb lehetőségek mellett, 16 évesen, minden torzgitáros muzsikára éhesen alighanem kedvencre hallgattam volna ezt az albumot, mert akkoriban egyszerűen jobban megbecsültük az új megjelenéseket. De ma, 2026-ban, lassan 46 évesen, több rutinnal és válogatósabban, a teljesen emészthetetlen dömping közepette maximum néha kerül majd elő, mert annyira azért nem különleges.
Másfelől ugyanakkor a Skid Row életművéből is akad azért olyan lemez, aminél lényegesen jobb a Gargoyle Of The Garden State. Szóval oldjuk fel ezeket a dilemmákat plusz fél ponttal, mert mindig is tökre bírtam Rachelt, és hallhatóan így, 62 éves korában is jól elvan a bőrében.
Hozzászólások