Szokásos kis infómentes tokocska. A zene blues-os, némi esztrád hatással, gazdagon hangszerelve. Lefogadom, hogy amerikaiak, ez nem kétséges. Ilyesmi zenét európai képtelen csinálni. Eric Clapton nem hagyhatta hidegen az illető(ket). Meg Alvin Lee és tsai.
Ettől a névtől felvettem az értetlen arcot, majd a Dark Clouds vokalistája, Tauszik Viktor felhomályosított, hogy valószínűleg egy focistáról (!) van szó, aki szabad idejében zenélget. Hogy hősünk-e a dalszerző is vagy csak énekel (?), gitározik (?) az titok maradt, mert a promóborítón még a számcímek sincsenek rajta.
A négy arcból álló budapesti C.A.F.B. 14 számos albuma laza, feelinges zenét tartalmaz. Sok a dallam, fontosak az ironikus szövegek, melyek különböző súlyos témákat taglalnak. A negatív érzés az uralkodó. Greg énekhangja igazán "rock and rollos", durva, reszelős. Mint köztudott, mindenki Lukácséhoz (TCS) hasonlítgatja, de azért van különbség.
Bizarr egy borító, bizarr egy zenekarnév. Valami apokaliptikus muzsikára számítottam, ami nagyrészt be is jött. Sötét hangulatú zenét rejt ezen angol csapatnak a korongja, igazából nem nagyon lehet műfaji korlátok közé beskatulyázni őket, valamiféle metal, fura hangulatokkal, effektekkel néhol, talán a Neurosis áll valamelyest közel hozzájuk.
Hopp-hopp, megérkezett a maszkos Kiss legújabb remeke. A külcsín szemet gyönyörködtető, dimenziós borító kívül-belül, elsőrangú a design, ezt el kell ismerni. Van ám multimédia is a CD-n - ha már trappolunk a XX.sz. vége felé -, ám ez elég gyengusz, pl. egy szimpla slide-show-t pakoltak fel néhány fotóval képernyővédő gyanánt.
Igazából én csak az első három Kispál lemeznél voltam képben, így a viszonyítási alapom enyhén szólva ősi. A Holdfényexpresszen így is találtam egy kevés "kispáltalan" zenei megoldást, főleg a Tesis a világot meghallva váltam egy nagy kérdőjellé, ám hamarosan egy nevető felkiáltójellé változtam. Alaposan kiszínesedett a hangszerelés, hallhatunk itt...
King Diamond energiái kimeríthetetlenek. Mintha valami ősi erő táplálná, aminek misztikumát csak őt ismeri, őt vezérli. Alig fejezte be a Voodoot, zenésztársakat cserélt, és nekiállt az új Mercyful Fate album felvételeinek, ami ugye testvérek közt is legalább két pirospont egy ilyen öreg rókától. Legközelebb állítom szimultán készül majd a két anya...
Szimfonikus progresszív metal az USA-ból: hirdeti a matrica a CD tokján. Hohó! - mondtam erre és és érdeklődve kezdtem hallgatni. Jé, egy újabb Malmsteen lemez? - vontam fel szemöldököm a nyitó Future Signs dallamai hallatán. Mert e dal egy az egyben szerepelhetne a mester lemezén is. Én inkább halvány progresszív hatást felmutató neoklasszikus hag...
Szó, mi szó, Glenn Tiptonék ezúttal nem cicóztak, rögtön az első Ripper Owens-es világ körüli turné után piacra dobták ezt a dupla koncertfelvételt. A két korongon található muzsika felöleli a csapat szinte teljes pályafutását; a '76-os Sad Wings Of Destiny albumról épp úgy kerültek fel nóták a lemezre, mint a legutóbbi Jugulator címűről.
Egy válogatáslemezt pottyantott ki a volt kiadójuk az időközben EMI-os Paradise Losttól. Nem tudom, kit céloztak meg ezzel, mert aki szereti őket, az úgyis beszerezte a sorlemezeiket. Aki meg nem ismeri őket, az bizony elég furcsának találhatja a Rotting Miseryt és a Mercyt egy albumon.
Őket aztán tényleg minden korosztály kedveli. Nem is csodálom, mert remekül figuráznak ki bármilyen műfajú előadót. Sajnos ezen a lemezen alaposan a háttérbe szorultak a rockparódiák, mert van itt egy alig egy perces Action (a szöveg eredeti, csak kisípolták a káromkodást, különben nagyon szórakoztató!), egy Bikini, egy KFT, meg egy Ákos - ha őt be...
Már az Indifference-en pislákolt valami a grinder múlttal rendelkező csapat irányvonalából, amely inkább a Black Dawn EP egyetlen új nótájával kezdett élesebb körvonalat felvenni. A Darkest Space nótái lazábbak, szellősebbek és zeneibbek lettek, a gitár nem zúz ezerrel egyfolytában, hanem sokkal nagyobb teret enged a többi hangszernek is. Több a sa...
True Metal Till The Ends, olvasható a CD borítón. A korongon hallható zenei kavalkádból nem lehet ráhúzni fent említett csapatra egy szál műfajt sem. Az arcfestés és a sátánista szövegek black metalosak, a riffelés inkább heavy metalos, az ének thrashes.
Az ex-Guns gitáros rémesen jellegtelen új albumot hozott össze. Az első hangoknál megütötte a fülemet a britpop bandák hatása, amit hősünk kevert a '70-es évek rockcsapatainak világával/hangzásával.
Darkos rockzene kellemes orgánumú férfi (engem egy kicsit a moonspelles Fernando Ribeiróra emlékeztetnek a témái), ill. fátyolos női vokállal. A darkos zenék nagyrészt lehangolóak, szomorúak - hangsúlyozom: nagyrészt! -, na ez pont nem olyan.
Mindig nagy gondban vagyok, ha az amcsi tehénpásztorok zenéjét kell jellemeznem valakinek, ui. teljesen egyedi muzsikát játszanak Wally Farkasék. Általában a Saigon Kicket szoktam párhuzamként felemlegetni, de hát őket sem ismerik túl sokan, ugyebár.
Dallamos doom/death/black keverék, tonnányi szívfacsaró dallammal, méghozzá az Egyesült Államokból. A borítón egy romos vár látható egy kis sziget magaslatán, néhány kopár ág nyújtózik oldalvást, és a komor fellegek közül félig előbukkan a telihold, mindez kékes-feketés színekben pompázva.
Ha valaki nem tudná, Fish barátunk a valaha szebb napokat is megért (értsd: a mostaninál nagyobb népszerűségnek örvendő) skót Marillion frontembere volt egykoron, úgy a '80-as évek közepén-végén. Aztán a fickó szólópályára lépett, a zenekar pedig az aranytorkú Steve Hogarth-ot vette be helyette. Ennyit az előzményekről.
A Moonspell után itt van még egy portugál zenekar, akiket lehet szeretni. Nem csodálnám, ha őket is megismernék a határaikon kívül, mert elég divatos muzsikát játszanak, amolyan gótikus, darkos, Paradise Lostos, Depeche Mode-os (Moonspelles) keveréket. És csak azt sem lehet rájuk sütni, hogy unalmas lenne, mert jó ez a lemez.
A borítón egy csajszi mutatja be a középső ujját egy jófajta chopperen csücsülve. Gondoltam, hogy valami mocskos kis motoros rockot rejt az album (jó-jó, a Rise Above nem erről szól). A nyitó Blue Stone első pár másodperce a néhai Sex Actiont idézte számomra, azonban itt mégsem erről van szó, hanem jófajta stoner rock gomolyog a hangfalakból.
Be kell vallanom, csak most ismertem meg a Picsa zenéjét, ill. az Utazó Punkcirkuszon, de egyes dalaik máris beírták magukat az agyamba. Szerintem nem egy átlagos punk rock zenekar a Hétköznapi Csalódások, zenéjükben többször is a lassabb, emészthetőbb részek dominálnak, legkeményebb számait is inkább középtempósak.
Zongoraszó, kórus-szerű ének, kellemes indítás. No persze jön utána a khrrrrrrr-dzssssss-grrrrrr. 4 számos bemutatkozás a spanyol The Heretictől. Hangzásilag demós, zeneileg nem olyan rossz.
Második albuma a kanadai kvartettnek. Stoner rockként aposztrofálják magukat, ami teljes mértékben helytálló rájuk nézve. Nehéz helyzetben vagyok mert cirka 16 éve szeretem a Black Sabbath-ot és eddig még nem találkoztam olyan zenekarral, akik ennyire lenyúlták volna a zenei világukat, sőt még Ozzy dallamait és hangját is (köszönjük ezt Steve Henes...
Göteborgból származó fém, gondolom, az értőknek nem kell ecsetelnem, hogy jófajta szívfájdító dallamos doom/death metalról van szó, hol tempósabb formában előadva, hol lassú folyamként hömpölyögve. Björn Gooßes torkát eléggé egysíkúnak találtam, az erőlködve kipréselt rekedt ordításon kívül nem sok színt tudott belevinni az előadásába.
Olyan ez az album, mint a szürke felhők mögül előtörő napsugár. Amikor e kis fény hatására az embert hirtelen megrohanja ezer érzés. Ilyen a Nemesis albuma is. Mert több tonnányi érzés lakozik ebben a 8 dalban. Ha kell, dallam-hegyekkel borítanak el vagy csodás hangszeres szólókkal lepnek meg, esetleg 'bangelés-re késztető riffeket ontanak magukból...
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez a korábbi, avagy a később Negura Bunget album, évszám nincs rajta, de felteszem a korábbi, már csak a hangzásból ítélve is. Itt még hárman alkották a csapatot, a zene első körben lassabb, sokkal nyomasztóbb és borongósabb, mint a másik albumon.
Az amcsi Breath Of Night Records a romániai Bestial Recordstól licenszeli Románia egyik legismertebb black metal csapatának a Negura Bungetnek (hogy ez mit jelenthet?) 98-as albumát. A booklet egész jól néz ki, még a román szövegeket is tartalmazza. Az egy más kérdés, hogy érdemes lett volna egy angol fordítást beletenni, nem hiszem, hogy az anyaor...
Facebook
Twitter