Shock!

augusztus 14.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Black Label Society: 1919 Eternal

1988-ban a No Rest For The Wicked lemezen egy világ figyelt fel Ozzy új gitáros felfedezettjére, Zakk Wylde-ra, aki akkoriban még talán 20 éves sem volt. A fiú kezében ott volt minden, amit a gitárról tanítani lehet: a 70-es évek rockjában és bluesában gyökeredző feeling, a Randy Rhoads-féle neoklasszicizmus, és hangzása olyan egyedien modern és brutális volt, ami már szinte kitaposta az utat a Pantera stílusa előtt.

megjelenés:
2002
kiadó:
Spitfire
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

A fiú közben felnőtt, és a késői Ozzy lemezek mindegyikén rajta hagyta markáns és brutális alkarjának nyomát, néha el-elszakadt ugyan a mestertől, hogy elkészítsen egy-egy egyénibb, inkább southernös megmozdulást, majd megalapította a Black Label Society-t ahol teljesen kiélhette magát. Mindezek mellett egy akkora szőröstökű rock'n'roll arc, amelyet nem hordott hátán a világ Lemmy óta. Én személy szerint imádom a stílusát, mióta a No More Tears-en megismertem, de persze azóta az előbb említett "felbukkanásos" lemez (meg persze minden Ozzy) is ott figyel gyűjteményemben, viszont valahogy a Pride&Glory-val csak futó ismeretséget kötöttem, és a BLS-vel is csak ennél az új lemeznél kerültem igazán képbe, és mit mondjak - leesett az állam. Igazság szerint inkább a Downra ütő dolgot vártam és hát nem...

Ez valami olyan és akkora zene, amiről kár is lenne fecsegni, ha itt nem az lenne a dolgunk. Kőkemény, érzelmekkel teli, hótmodern rokkenroll ez kérem, valami olyan eszméletlenül iszonyat, mocskos, brutális, és irgalmatlan (haha, jelzőtúltengés) gitárhangzással, amit nem vártam volna. Ugyanakkor ott van benne minden zekkwájldos. Szánkázik a húrokon a szólókban, úgy, ahogy csak rá jellemző, ha kell blúzozik, ha kell teker, de okosan ízesen, és azok a süvítő üveghangok! Ösztönerőből riffel, amelyeket ugyan nem bonyolít túl, de így, ahogy Ő nyomja, mégis eljátszhatatlanok.
Nem tudom hogy volt ez az eddigi BLS lemezeken, de a hangja is valami óriási, természetesen ebben is csak a legmocsodékabbjára hagyatkozik: Phil Anselmo, Pepper Keenan, Lemmy, Ozzy és szegény Layne Staley (Rest In Peace! "...and we die young") köszön vissza ebben a szőrös whiskey- és söritatta torokban. Sokszor olvastam, hogy nem igazán fogósak az énekdallamai. Ezen lemez alapján szerintem ilyesmit kijelenteni hatalmas hazugság lenne, mert olyan érzelmesen, őszintén tud énekelni, ahogyan kevesen, a dallamai pedig egyből beleragadnak a fülbe.

És akkor a dalok... végig ugyanolyan maximális minőséget képviselnek, ezért az egyiket kiemelni szemétség lenne a másikkal szemben, ráadásul mindegyik máshogy jó, ahogy a legnagyobbaknál. Na azért valamit megpróbálok... A nyitó megaszám a Bleed For Me akkora riffel és refrénnel bír, amit egy hallgatás után is napokig lehet énekelni és ráadásul hatalmas erőt képes adni azzal, hogy végiggörög rajtad, mint a borítón látható tankok. Hasonlóképpen működik ez a szintén állat Lords Of Destructionnel is, ami kimérten és okosan pusztít, valahogy úgy, mint egy Down klasszikus-brutális. Aztán jön egy Ozzy-s rock'n'roll tipikus Zakk-kes riffel, iszonyat gyors szólóval. Majd éppen jókor pihenőt engedélyez az erősen COC-s, nyugisabb, de keményedő Life, Birth, Blood, Doom. Még nagyobb nyugi a Bridge To Crossban, ahol olyan gyönyörű gitárharmónia szól az akusztikus alatt, amit először én fuvolának véltem és kerestem a borítóban vendégmuzsikust. Ebben a dalban Zakk különösen szépen énekel, olyasmi, mint egy meg nem írt Alice In Chains szám a Jar-ról. Szóval valahogy így megy ez 60. perc végéig...

Minden szám maximális, ez kétségtelen, ezért nem is nagyon folytatnám az egész lemez számonkénti kivelőzését. Viszont figyelmetekbe ajánlom védősisak alkalmazását Battering Ram (a szóló, istenem!), a Graceyard Disciples és a Berserkers riffjei alatt, valamint kezdő akusztikus-gitározóknak a 7. Speedball című szám átugrását, amitől - mint a címe is sugallja - könnyen elmehet a kedvük és letehetik a hangszert.

Apropó hangszeresek! Zakk Wylde csapatát a következő arcok teszik teljessé nagyjából: Robert Trujillo - bass (ex-Suicidal Tendencies, most Ozzy), Craig Nunenmacher - dobok (ex-Crowbar), Christian Werr - dobok. Mindenki mániákusa saját hangszerének, főleg az ex-Crowbar ütős, akinek erőteljes, okos szögelését mindig is szerettem. Bár elsőre kicsit fura volt, hogy egy gyorsabb riff alá nincs kétlábgép, csak 2/4, de hát ez rock'n'roll, csak így, nemes egyszerűségében.

Ajánlom minden jóérzésű rocker embernek, akinek valamit jelent az őszinte zene, hogy ebbe a lemezbe hallgasson bele, mert ez eszméletlen! Stílustól függetlenül mindenki próbálkozhat vele, aki szereti a brutális gitárhangzást (néha egész Entombed-os!!!) vagy már csömöre van az ide-oda transzponált neobarokk skálákból és műanyag soundokból! Aztán ajánlatos visszaásni a régebbi művekhez, én is azon vagyok...

Ez egy igazi Tömeggyilkos Gépezet!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.