Az első percekben nem hittem el, hogy ez ugyanaz az Agathodaimon, akiknek tavalyi bemutatkozó albuma nem csupán jóleső meglepetésként hatott rám, hanem a reménységek címkét is felaggattam képzeletben a csapat neve mellé.
Egyszerűen nem értem, hova tették az ötleteket, a hangzásról nem is beszélve. Olyan pocsékul szól a lemez, mint egy gyenge demó. 11 nótát sikerült összehozniuk idén, de már a harmadiknál úgy éreztem, hogy nagy ívben ki kell tépnem a lejátszóból, mert megöl az unalom. Sehol egy hátborzongató téma, sehol egy vibráló pillanat. Hősünk, az énekes (ha ez ő egyáltalán) a károgás mellett néha megpróbálkozik valami rettenetesen gyenge szavalásos éneklésfélével, de utána igazi dallamokra is megpróbál fakadni. Hááát...
Az a legnagyobb baj, hogy kivétel nélkül minden nótánál azt éreztem, hogy nem áll össze valamiért. Szétesik hallgatás közben, mindenféle tucat riffet egymásra hánytak, mintha ők maguk sem tudták volna, merre induljanak. Koncepciótlan, összecsapott fércmunka. Nem ezt vártam.
