Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Dream Theater

dreamtheater_cRégóta meggyőződésem, hogy egy lemez megítélése nem kis mértékben az előzetes várakozásoktól, hozzáállástól (előítéletektől!) és lelkiállapottól függ. Nem arról beszélek persze, hogy ez a tényező különbözteti meg a hallgathatatlant a halhatatlantól – elvégre a Dream Theater az előbbire genetikailag képtelen volna, míg az utóbbit, azt hiszem, már egyre kevesebben várják tőlük –, hanem arról, hogy a nagyjából hasonló színvonalú, markáns stílusjegyei alapján egymástól szinte megkülönböztethetetlen sorlemezek között ezek a tényezők határozzák meg, hogy melyiket szeretjük jobban, és melyiket tartjuk gyengének (már persze az ő szintjükön).

megjelenés:
2013
kiadó:
Roadrunner / Magneoton
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 107 Szavazat )

Nos, az én esetemben a képlet úgy néz ki, hogy a '90-es évek közepe óta megingathatatlan Dream-fanatikusnak tartom magam, és a 2003-as Train Of Thought lemezig az összes albumukat maximális teljesítménynek tartom. Az azóta kiadott öt anyagukon már szerintem is hullámzó teljesítményt mutattak, vagyis mindegyiken akadtak kimagasló és felejthető pillanatok is, de a korábbiakhoz képest mindenképpen alapjáratnak tűnnek. A fent említett szubjektív körülmények miatt én a mai napig a Systematic Chaost tartom a zenekar leggyengébb és legegysíkúbb alkotásának (illetve az Octavarium néhány dalát), de ha igazán objektíven akarnám megmagyarázni, miért jobb szerintem mondjuk ezeknél az A Dramatic Turn Of Events, már gondban volnék. Azt gondolom, úgy a 2000-es évek közepére ők is eljutottak arra a szintre, ahová nagyon kevés kivételtől eltekintve (hogy lehet, hogy megint rögtön a Rush ugrik be?) szinte minden soklemezes, markáns stílussal rendelkező zenekar megérkezik: az első öt-hat klasszikus lemezükhöz képest nagyon nehéz már újat mondaniuk, bármennyire is stílusteremtőnek és etalonnak számítottak a maguk idejében.

Érdekes, hogy míg sokan már lényegében leírták a zenekart, és hajlamosak óriási küldetéstudattal fikázni Petrucciékat (szinte már Lars Ulrich-szintű céltáblává téve őket), azért valahol aki annak idején fanatikusan rajongott az Images And Wordsért vagy az Awake-ért, még mindig érez némi izgalmat és bizsergést az újabb, menetrendszerűen megérkező sorlemezek megjelenésekor, hogy „na, talán majd most". Az ilyen irreális elvárások az esetek legkisebb százalékában szoktak teljesülni, ami már önmagában is jókora versenyhátrányt jelent. Éppen ezért, bár én is izgalommal vártam immár a második lemezt, amelyen már nem Az Ember, Aki Hetente Több Zenekarban Fordul Meg, Mint Más Egész Élete Során dobol, de azért próbáltam helyiértékén kezelni az előzetes nyilatkozatokat, miszerint ugye definitív lemez és soha korábban nem hallott dinamizmus. Leírtam már máshol is, hogy Mike Portnoy projektjei, zenekarai az utóbbi három év során lényegében mind óriási húzásnak bizonyultak, és sok szempontból izgalmasabb zenei vállalkozások, mint a Dream utóbbi néhány lemeze, és ezért egyáltalán nem hibáztatom a dobost, hogy új kihívások után nézett. Természetesen a kölcsönös bullshit nyilatkozatokat már nehezebben tolerálom, de végülis nem muszáj minden ostobaságot elolvasni vagy pláne komolyan venni. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az utóbbi öt-hat lemez nem Portnoy részvételétől, vagy éppen hiányától lett olyan, amilyen, én a magam részéről tökéletes választásnak tartom az új Mike-ot, de akkor sem fogok keseregni (pláne meglepődni), ha pár év múlva újra a kényszerbeteg, de zseniális zenebohóc kerül a bandába.

E bő lére eresztett felvezető után azt kell mondjam, egyáltalán nem éltem meg csalódásként a Dream Theater „fekete albumát" (legalábbis ami nem túl fantáziadús címét és a borítóját illeti). A többséggel ellentétben alapvetően bírtam a két évvel ezelőtti lemezt is: tény, hogy némileg elkapkodottnak és helyenként túlnyújtottnak tűnt, ám megvoltak a maga kiemelkedő momentumai, és kiváló lehetőséget jelentett arra, hogy Mangini beleszokjon az új szerepbe. Úgy tűnik, ezúttal a hosszú turné és az immár közös dalszerzés végleg összecsiszolta a megújított felállást, így a dobos az első közös produkcióhoz képest jobban bele tudott folyni a lemez megírásába, és különösen saját részei kidolgozásához kapott nagyobb szabadságot. Nem gondolom persze, hogy ennek döntő jelentősége van a végeredményt tekintve, mert bár Mangini több nótában is eszement dolgokat művel, és a fura, kicsit az Images szeretett-gyűlölt triggerelt dobhangzását idéző megszólalás miatt is óhatatlanul jobban odafigyel rá az ember, aligha létezik olyan, aki önmagában ennek alapján ítéli meg az összképet. Sőt, valószínűleg olyan sem nagyon él a földkerekségen, akit egy atomtechnikás gitárszólóval le tudna venni a lábáról Petrucci, és emiatt tartaná zseniálisnak a lemezt, hiszen a tagok technikai felkészültségét méltatni már tizenöt évvel ezelőtt is közhelyszámba ment. A döntő szempont úgyis az, hogy milyenek a dalok, vannak-e újszerű ötletek, és összességében emlékezetes marad-e a végeredmény.

Nos, akikkel eddig beszéltem a lemezről, szinte egybehangzóan egyértelmű nemmel válaszoltak ezekre a fontos kérdésekre, én viszont néhány napnyi ismerkedés után egyelőre úgy érzem, nincs okom fanyalogni. Már a néhány hete nyilvánosságra hozott, a filmzenés intró után berobbanó The Enemy Inside is tetszett, bár nem állítom, hogy bántam volna, ha a nyitó, Jeff Loomis szellemét idéző nyakszaggató témát és megközelítést viszik tovább az egész dalban, nem pedig azokat a végtelenül tipikus és kiszámítható – ezzel együtt nem rossz – verze-refrén-szóló paneleket és dallamvezetést. Draveczki kollégánál például Jordan Rudess rögtön a negyedik percben kiveri a biztosítékot védjegyszerű bűvészkedésével, amit tény, hogy minden lemezükön ezerszer elsüt, és emiatt ötletesnek, vagy újszerűnek semmiképpen nem nevezném, ám ezzel együtt nem tudok rá igazán haragudni, mert az ilyesmi is szerves részét jelenti a Dream mai hangzásának. És azt sem fogom soha elfelejteni, mekkora hátast dobtam szűk tizenöt évvel ezelőtt, amikor a banda feltámadásában jelentős szerepet játszó Rudess a Scenes From A Memory lemezen, a Dance Of Eternity nótában hasonló agyament varázslásokra ragadtatta magát. Tény, hogy ami akkor a reveláció erejével hatott, ma már elcsépeltnek tűnik, de a múlt fényében megbocsátom neki ezt, pláne, hogy messze nem is tolták annyira előtérbe ezen a lemezen, mint azt sokan állítják.

A következő nóta, a Through The Looking Glass könnyedebb, nem kevés Images-feelinget hordozó dal, amelyben nem mellesleg talán a lemez legjobban elkapott gitárszólója is helyet kap. Nem kiemelkedő, de alapvetően tetszetős refrénjét is kellemes hallgatni. A hat perces Enigma Machine akár tipikusnak is mondható instrumentális darab, totál egyértelmű és nem is leplezett Erotomania-visszautalásokkal. Erről is elmondható, hogy teljesen rendben van, de olyan elementáris erővel nyilván nem tud már hatni, mint húsz évvel ezelőtt az Awake instru-tétele. A The Bigger Picture masszív refrénje, szépen megszólaló – de szintén ezerszer hallott – zongorakíséretes gitárszólója és monumentális lezárása is fülbemászó, akárcsak a Behind The Veil obligát Hetfield-tisztelgése, vagy az Along For a Ride lágyabb húrokat pengető motívumai. A legtöbb Dream lemez elmaradhatatlan része a 20 perc feletti monstre zárótétel, amely természetesen most sem marad el, és szokás szerint a zenekar eszköztárának minden tipikus elemét fel is vonultatja annak rendje és módja szerint a pincébe lehangolt masszív riffeléstől kezdvea dream'n'rollos témákon és Rudess Casio-hangzású agymenésein keresztül a nyakatekert ikerszólókon át a progos-belassulós részekig, különönösebb meglepetések nélkül. Itt is többször támad az embernek olyan érzése, hogy szinte egy az egyben rá lehet dúdolni akár a refrénre, akár az átkötő témákra bizonyos korábbi kompozícióikat.

Nem szeretem az ilyen típusú összehasonlítgatásokat, mert szerintem sántítanak, ezért nem fogom azt mondani, hogy James LaBrie szólólemezei jobbak, mint akár a legújabb, akár az utóbbi két Dream lemez, de tény, hogy az énekesnél sokkal inkább a dalok fogósságán van a hangsúly annak ellenére, hogy a hangszeres szekció ott is döbbenetesen erős. És azzal is egyetértek, hogy a szólólemezeken LaBrie feltűnően bátrabban és innovatívabban bánik a hangjával, míg az újkori Dream lemezeken valamilyen oknál fogva jóval behatároltabbnak tűnnek a lehetőségei. Összességében, ha olyan méteres lúdbőröket nem is okoz ez a lemez, mint amilyeneket mondjuk a Scenes From A Memory még most is képes (a tesztelés kedvéért direkt ki is próbáltam közvetlenül az új lemez meghallgatása után, és még mindig működik!), szégyenkeznivalója semmiképpen nincsen a csapatnak, és átlag alattinak biztosan nem nevezném ezt a produkciót. Talán az év vége felé már körvonalazódni fog, hogy hosszabb távon is működik-e, és hol helyezkedik el az egyre terebélyesebb Dream-életműben. Azért a kötelező néhány éves szünetre, feltöltődésre vonatkozó utasítást szépen felírom a receptre.

 

Hozzászólások 

 
+1 #37 DRAZSEN 2015-02-01 04:19
Én is úgy érzem tisztességesnek ,ha megkövetem magam,és bizony most szükséges! Úgy kopogtatott ez az album halkan,visszafo gottan első 2 meghallgatás után,majd szabályszerűen bedőlt az ajtó.Eszméletlenül bivaly album.Iszonyatosan működik nálam is.
Aki gyengélkedik az ügyet illetően annak ajánlanom kell az utolsó koncert DVD-éjüket mert ott mutatkozik meg az igazi varázs.


Idézet - janos:
10/10 ! Többet nem írok :D

/Hihetetlenül tartós darab,az elején néha
húzgáltam a számat,meg nehéz megszeretni,de
egyre csak jobb lesz.Ilyen lassan beérős anyag
csak az Arch&Matheos ,meg az Andromeda : Manyfest Tyranny volt.Pár hét után mondom : ez zse-ni-ál-is!Mint a fent említett albumok./
Idézet
 
 
+1 #36 DRAZSEN 2015-01-27 19:05
Én leszedtem HD-ben,és elborzaszt,Halk abb,erőtlenebb az egész.Ne kérdezd miért én sem értem,teljesen illogikus.Ezután lepakoltam Vinyl-ben,és leszakadt az arcom,olyan érzés mintha én magam ülnék a keverőnél.Totális high-end ! Fantasztikusan tiszta,és teli a sound.

Idézet - Adam:
Gyorsban hallgatom egymás mellett a redbook formátumot és a nagyfelbontású, HDTracks változatot. Akit érdekel a vizuális különbség, azoknak itt egy link az Ilumination Theoryról:

http://kepfeltoltes.hu/view/130928/K_perny_fot__2013-09-28_-_19.34.29_www.kepfeltoltes.hu_.png

Sajnos a HDTracks változata nem 96Khz-es, a frekvernciatart omány nem magasabb mint a CD-n (na jó, egy picivel, kb. 28Khz), és az is látszik, hogy átverés, hogy a maszter más. A piros csíkok jelölik, hogy hol torz a felvétel, látható hogy a két változat ugyan ott van túltolva. Ellenben a HDTracks változat sokkal dinamikusabb, és minden hibájával együtt is ütősebb,sokkal kellemesebb hangzású, a dobok élnek, van tere a zenének. Egyszóval érdemesebb a nagyfelbontású változatot beszerezni. De nem 96Khz, és nem más maszter. Sajnos a HDTracks-el még mindig vigyázzni kell...:S Majd a vinyl rip. :)
Idézet
 
 
-4 #35 DRAZSEN 2015-01-26 14:24
Direkt elővettem az első Dream-et a When Dream and Day-t.
Ismét meg kell állapítanom,hog y oké betéve tudom az összes hangot,és életem egyik meghatározó albuma.De ettől elvonatkoztatva kijelenthető részemről,hogy Dominici kappan Geddy Lee-s hangja kilométereket ver LaBrie-re.Minden dallamában,verz éjében,refrénjé ben olyan érzelmek áradoznak,annyi ra megfogó hogy beszarás.Érződik,hogy nagyon csiszolt,fogós énektémák vannak,nem pedíg amolyan studióban rögtönzött élettelen jellegtelen sémák amiket LaBrie odapöcköl.Rájöttem nekem ő a baj a Dream-ben,nem a zenészek.Igaz ezt már ezer éve tudom.Bocs az Off-ért
Idézet
 
 
+1 #34 janos 2013-10-25 15:37
10/10 ! Többet nem írok :D

/Hihetetlenül tartós darab,az elején néha
húzgáltam a számat,meg nehéz megszeretni,de
egyre csak jobb lesz.Ilyen lassan beérős anyag
csak az Arch&Matheos ,meg az Andromeda : Manyfest Tyranny volt.Pár hét után mondom : ez zse-ni-ál-is!Mint a fent említett albumok./
Idézet
 
 
+3 #33 Equinox 2013-10-06 20:12
Idézet - Adam:
Nem azzal van a baj elsősorban, hogy ugyan azt hozza egy zenekar. Az Ossian is ugyan azt hozza, az mégis jó. A baj ott van, ha az a bizonyos "valami" hiányzik. Az ihlet, vagy nem tudom mi. A dalok működhetnek ugyan azokkal a bevett sémákkal is, a Dream most valahogy egyáltalán nem fogott meg, pedig a dalok tkp. nem rosszak. Csak érdektelenek. Még mindig azt mondom, a Fates fogósabb. Adler meg azért többet énekel mint LaBrie, nem csoda ha a hangja megfáradt. Azért én elnézek szerintem a Fates bulira ha olyan kedvem lesz, meglátjuk mennyirej ó koncertbanda, engem mondjuk nem zavar ha introvertáltak picit.

Hát messze nem olyan showmanek, mint Dreamék, de szerintem jók élőben. Tavaly Pesten láttam őket, most is gyakran járok abban a turnépólóban, amit ott vettem.
Idézet
 
 
+1 #32 Adam 2013-10-05 20:02
Nem azzal van a baj elsősorban, hogy ugyan azt hozza egy zenekar. Az Ossian is ugyan azt hozza, az mégis jó. A baj ott van, ha az a bizonyos "valami" hiányzik. Az ihlet, vagy nem tudom mi. A dalok működhetnek ugyan azokkal a bevett sémákkal is, a Dream most valahogy egyáltalán nem fogott meg, pedig a dalok tkp. nem rosszak. Csak érdektelenek. Még mindig azt mondom, a Fates fogósabb. Adler meg azért többet énekel mint LaBrie, nem csoda ha a hangja megfáradt. Azért én elnézek szerintem a Fates bulira ha olyan kedvem lesz, meglátjuk mennyirej ó koncertbanda, engem mondjuk nem zavar ha introvertáltak picit.
Idézet
 
 
+2 #31 kamikaze 2013-10-04 10:15
Idézet - Tamas:
[quote name="Adam"]@kmaker:
Ez is nagy divat mostanában, hogy kb minden más prog banda mennyivel jobb mint a Dream,mert ugyanazt játszák már sok lemez óta, semmi újítás, vagy prog stb. Ehhez képest meghallgattam párszor az új FW-t, és kb 3-4 lemez óta ugyanazt hozzák, bevett formula, zúzós gitárok, rideg effektek, hangzás semmi egetrengető újszerűség most éppen 9 év után sem. (Arch/Matheos lemez, na az mérföldkő volt) Nagyon bírom őket, bombajók az uccsó lemezeik is, de azért ne minden kritikát csak a Dreamre süssünk már mindig el. Porcupine Tree vagy Opeth is pl. uccsó lemezeken megfáradt akkor, és újrahasznosítot t dolgokat játszik. vagy pl.a Matheos féle OSI 3. lemeze is már gyengébb, újrahasznosítot t volt akkor, és semmi újítás.Redempion is nagyon jó, igaz zárójelben mindig megkapják, hogy jójó, kb. 15 évvel ezelőtti Dream zene, persze ott ez nem baj, sőt pozítívum.:) Ja és Ray is kb 10 éve ugyanazokat a formulákat, hajlításokat hozza, énekli kb. midenn lemezen ahol szerepel. És jóval gyengébb koncerttbanda is a fatez mint a Dream szerintem. Szóval lehetne sok bandánál sokmindent felsorolni, kritizáni mindig, nemcsak a Dreamnél.Ettől függetlenül sokkal ismertebb lehetne tényleg az FW, én is imádom őket, de világcsodát azért ők se hoyzhatnak midnig, ahogy elég kevés mondjuk 25 éve működő zenekar képes erre már szerintem.


Egyetértek. Szerintem is jó az új DT lemez, bár tényleg semmi újdonság nincs rajta (a FW-ra ugyanez érvényes). Arról lehet szó, hogy sokan egyszerűen ráuntak a bandára. Jó néhány hallgatás után minőség szempontjából az utóbbi két lemezük közé sorolom ezt az albumot. Nálam ,,működik”. Nagyon.
Idézet
 
 
+2 #30 faktor69 2013-10-04 00:27
Idézet - Tamas:
Ez is nagy divat mostanában, hogy kb minden más prog banda mennyivel jobb mint a Dream,mert ugyanazt játszák már sok lemez óta, semmi újítás, vagy prog stb. Ehhez képest meghallgattam párszor az új FW-t, és kb 3-4 lemez óta ugyanazt hozzák, bevett formula, zúzós gitárok, rideg effektek, hangzás semmi egetrengető újszerűség most éppen 9 év után sem. (Arch/Matheos lemez, na az mérföldkő volt) Nagyon bírom őket, bombajók az uccsó lemezeik is, de azért ne minden kritikát csak a Dreamre süssünk már mindig el.

Pont a minap nekem is hasonló gondolatok jutottak eszembe éppen az új Fates Warning album hallgatása közben. Nem is szeretnék többet hozzáfűzni.
Idézet
 
 
+7 #29 Tamas 2013-10-03 22:56
Idézet - Adam:
@kmaker: Lehet a Fates Warning említése megrengette a DT híveket - hamarosan jön az új lemez (ami azt illeti, ha már valaki most meg akarja hallagtni, megteheti), lehet fej-fej mellett versenyeztetni a progresszivitás . Kétség ne férjen hozzá, progban jobb lesz a Fates Warning. Aztán hogy kinek mi a hallgathatóbb, az egyéni. A Fates Warning méltatlanul mellőzött zenekar a Dream Theater mellett, de hát van még pár ilyen. Ha már Ray Adler, akkor szerintem a Redemption is jobb mint a Dream...

Ez is nagy divat mostanában, hogy kb minden más prog banda mennyivel jobb mint a Dream,mert ugyanazt játszák már sok lemez óta, semmi újítás, vagy prog stb. Ehhez képest meghallgattam párszor az új FW-t, és kb 3-4 lemez óta ugyanazt hozzák, bevett formula, zúzós gitárok, rideg effektek, hangzás semmi egetrengető újszerűség most éppen 9 év után sem. (Arch/Matheos lemez, na az mérföldkő volt) Nagyon bírom őket, bombajók az uccsó lemezeik is, de azért ne minden kritikát csak a Dreamre süssünk már mindig el. Porcupine Tree vagy Opeth is pl. uccsó lemezeken megfáradt akkor, és újrahasznosítot t dolgokat játszik. vagy pl.a Matheos féle OSI 3. lemeze is már gyengébb, újrahasznosítot t volt akkor, és semmi újítás.Redempion is nagyon jó, igaz zárójelben mindig megkapják, hogy jójó, kb. 15 évvel ezelőtti Dream zene, persze ott ez nem baj, sőt pozítívum.:) Ja és Ray is kb 10 éve ugyanazokat a formulákat, hajlításokat hozza, énekli kb. midenn lemezen ahol szerepel. És jóval gyengébb koncerttbanda is a fatez mint a Dream szerintem. Szóval lehetne sok bandánál sokmindent felsorolni, kritizáni mindig, nemcsak a Dreamnél.Ettől függetlenül sokkal ismertebb lehetne tényleg az FW, én is imádom őket, de világcsodát azért ők se hoyzhatnak midnig, ahogy elég kevés mondjuk 25 éve működő zenekar képes erre már szerintem.
Idézet
 
 
+7 #28 björn 2013-10-02 22:50
Szerintem az előző lemez meg ez is elég jó. És én sem értem a hangzást érő kritikát. korrekt mai metál hangzás, a lábdob különösen jó szerintem.
Idézet
 
 
-2 #27 vova666 2013-10-01 22:46
Sok-sok meghallgatás után is csak annyit tudok mondani, hogy nekem ez nem jó. Pedig nagyon akartam szeretni. Ez az az album, amelyet nem kellett volna felvenni...Gyenge dalok és elég sok recycling...egyértelmű csalódás - lehet, hogy Portnoy szavai most nyernek értelmet.
Idézet
 
 
+5 #26 janos 2013-10-01 17:33
Morse,nekem most már felkúszott 9 pontra,de érzem,hogy több nem lesz.Sebaj,bárcsak minden album ilyen "rossz" lenne :)

Amúgy vannak emlékezetes momentumok a lemezen,csak ki kell tapasztalni,nem kell erőltetni a dolgot.Engem most vett le végleg a lábamról(kb. 7-8 meghallgatás után).

(Most látom,hogy az előző hozzászólásomko r nem spóroltam a vesszőkkel,bocs mindenki)
Idézet
 
 
-2 #25 morse 2013-10-01 07:30
Sajnos többszöri hallgatás után sincs egyetlen emlékezetes momentum sem a lemezen. Sem számcímet, sem érdekes hangszeres megoldást, sem izgalmas gitárszólót nem tudok megemlíteni... Gyűröm még, hátha...
Idézet
 
 
#24 Adam 2013-09-28 19:21
Khz = kHz. Soha nem tanulom meg.
Idézet
 
 
+3 #23 Adam 2013-09-28 18:45
Gyorsban hallgatom egymás mellett a redbook formátumot és a nagyfelbontású, HDTracks változatot. Akit érdekel a vizuális különbség, azoknak itt egy link az Ilumination Theoryról:

http://kepfeltoltes.hu/view/130928/K_perny_fot__2013-09-28_-_19.34.29_www.kepfeltoltes.hu_.png

Sajnos a HDTracks változata nem 96Khz-es, a frekvernciatart omány nem magasabb mint a CD-n (na jó, egy picivel, kb. 28Khz), és az is látszik, hogy átverés, hogy a maszter más. A piros csíkok jelölik, hogy hol torz a felvétel, látható hogy a két változat ugyan ott van túltolva. Ellenben a HDTracks változat sokkal dinamikusabb, és minden hibájával együtt is ütősebb,sokkal kellemesebb hangzású, a dobok élnek, van tere a zenének. Egyszóval érdemesebb a nagyfelbontású változatot beszerezni. De nem 96Khz, és nem más maszter. Sajnos a HDTracks-el még mindig vigyázzni kell...:S Majd a vinyl rip. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.