Shock!

September 22.
Monday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slayer: Hell Awaits

0510slayer_hacNoha egyes információk szerint a május 2-án elhunyt Jeff Hanneman pályája bizonyos szakaszaiban nem volt túl elégedett a Slayer második teljes nagylemezével, az 1985-ös Hell Awaitsszel, ha felelevenítjük a gitáros és a zenekar karrierjét, az album jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a Slayer ezzel az anyaggal mutatta meg először teljes egészében, mire képes. Ami Hannemant illeti, a csapat hangzásának kialakításában alapvető szerepet játszó gitáros fő dalszerzőként egy kivételével mindegyik szám zenéjébe belefolyt, önállóan pedig olyan feledhetetlen darabokkal járult hozzá a végeredmény delejes hatásához, mint az At Dawn They Sleep, a Necrophiliac és a Hardening Of The Arteries.

megjelenés:
1985. március 2.

kiadó:
Metal Blade
producer: Brian Slagel & Slayer

zenészek:
Tom Araya  - ének, basszusgitár
Kerry King - gitár
Jeff Hanneman - gitár
Dave Lombardo - dobok

játékidő: 37:11

1. Hell Awaits
2. Kill Again
3. At Dawn They Sleep
4. Praise Of Death
5. Necrophiliac
6. Crypts Of Eternity
7. Hardening Of The Arteries

Szerinted hány pont?
( 44 Szavazat )

A Slayer megalakulásának körülményeivel és a banda első albumával, az 1983 decemberében kiadott Show No Mercyvel megjelenésének harmincadik évfordulóján részletesen is foglalkozunk majd ebben a rovatban, így ezen a ponton legyen most elég annyi, hogy az album – minden várakozással ellentétben – azonnal nevet szerzett a zenekarnak a formálódó thrash színtéren. Mindent elárul az anyag fogadtatásáról, hogy mindössze néhány hónap alatt a Metal Blade kiadó legsikeresebb kiadványává vált: Brian Slagel cégének addigi csúcsalbumai nem érték el a tízezres példányszámot sem, a Show No Mercy azonban 1984 derekára világviszonylatban már 60 ezres eladás környékén járt. A zene extrémitását tekintve mindez példátlannak számított, így a kiadó tudta, hogy a bandával érdemes kiemelt mértékben foglalkozni. Slagel: „Írtak pár új dalt, és kíváncsiak voltak, hogy fogadja majd őket a közönség, így adtunk nekik pénzt a stúdióra, ők meg felvették ezeket. A végeredmény annyira jól szólt, hogy úgy döntöttem: kiadunk egy előzetes EP-t."

Ez a bizonyos háromszámos előzetes minialbum 1984 augusztusának első napjaiban került a boltokba Haunting The Chapel címmel, és miközben a Metallica a pár nappal korábban kiadott Ride The Lightninggal elindult egy dallamosabb irányba, az EP három dala egyértelműen megmutatta, hogy a Slayert velük szemben inkább a másik véglet érdekli. A Chemical Warfare, a Captor Of Sin és a címadó téma minden tekintetben túlmutatott a Show No Mercy zenei anyagán. Kerry King: „A Haunting The Chapel nagyon durva, sűrű anyag lett: sokkal eredetibb és agresszívebb, mint a Show No Mercy. A felvételek még számunkra is meglepően jól sikerültek. Totál bemikrofonoztuk a stúdiót, és baromi hangosan játszottunk. Úgy volt, hogy a keverés közben majd valahogy kibogozzuk... Azt hiszem, a Chemical Warfare a maga idejében az egyik legkeményebb dal volt a világon."

0510slayer3

Érdekes és nem is lényegtelen adalék, hogy a dalok megírása előtt King 1984 tavaszán az öt első koncert erejéig csatlakozott a Metallicából egy évvel korábban kirúgott Dave Mustaine szárnyait bontogató új formációjához, a Megadeth-hez. Tom Araya és Jeff Hanneman nem nézte túl jó szemmel ezt az egészet, bár zenei értelemben véve Mustaine, aki abban az időszakban egyértelműen a formálódó thrash színtér legjobb gitárosának számított, Jeffre is nagy hatást tett. King saját bevallása szerint sosem akart teljes állásban csatlakozni a Megadeth tagságához, és Mustaine szerint sem volt szó ilyesmiről – azt azonban egyikük sem tagadja, hogy a pár hetes közös munka jelentősen befolyásolta Kerry stílusát, aki ezeket a tapasztalatokat aztán a friss dalok megírásánál is felhasználta. Mustaine: „Kerry már előtte is elég jó gitáros volt, azután viszont szuper lett, hogy alaposabban is tanulmányozta a stílusomat. Mutattam neki egy csomó trükköt, csupa olyasmit, amit korábban még nem látott: a tenyéréllel való némítást, különféle pengetési technikákat, a lefelé és felfelé pengetés különböző kombinációit." „Dave-nek nyilván az a meggyőződése, hogy kurvára ő teremtett engem", nevetett hosszú évekkel később egy interjúban King. „De ő már csak ilyen, mindig el kell osztani kettővel, amit mond... Ám az természetesen biztos, hogy tanultam tőle. Nagyon fiatal voltam még, ő pár évvel idősebb, régebb óta is csinálta ezt az egészet nálam. Azt is nagyon inspirálónak tartottam, hogy elég jónak tartott ahhoz, hogy együtt játsszak vele."

Az EP fogadtatása ismét nagyon kedvezőnek bizonyult, a csapat pedig egyre nagyobb érdeklődés mellett koncertezett egész Észak-Amerikában (ekkoriban már elhagyták a Show No Mercy időszakában még előszeretettel használt sminket is, miután a thrash bölcsőjében, San Franciscóban beszóltak nekik miatta). Brian Slagel úgy döntött: érdemes lenne még egy speciális kiadvánnyal csillapítani az egyre növekvő tábor éhségét a készülő második lemez előtt. Ez lett az év novemberében kiadott Live Undead minialbum, amely abból a szempontból tényleg élő volt, hogy a négyesfogat élőben játszotta fel, ám nem koncerten rögzítették, hanem egy New York-i stúdióban, meghívott rajongók kisebb csoportja előtt. Sokan a mai napig nem értik, miért kellett kihozni ezt az anyagot, pedig Slagel húzása mesteri volt: a Live Undead tökéletesen mutatta meg, mennyivel dinamikusabban szólnak élő előadásban a zenekar dalai, mint az amatőr hangzású Show No Mercyn. Ezután végre megkezdődhetett a tényleges munka a második nagylemezen.

0510slayer1

A Show No Mercy felvételeit rendezett családi hátterének és munkájának köszönhetően Araya finanszírozta, illetve kisebb mértékben King, aki apjától kért kölcsön egy kisebb összeget a stúdiómunkálatokra. Mivel az album és a Haunting The Chapel hatására a Slayer körül elkezdett forrni a levegő, immáron nem szorultak a saját pénztárcájukra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a második anyagra mamutköltségvetéssel fordultak rá: a Metal Blade valamivel több mint ötezer dollárt bocsátott a Slayer rendelkezésére, ami még a kor viszonyai között sem számított soknak. A produceri székbe maga Slagel ült be, ő azonban inkább csak terelgette a még mindig hihetetlenül fiatal tagokat a felvételek során: a technikai oldalért a Chrysalis kiadó tapasztalt szakembere, Ron Fair, a keverésért pedig a Metal Blade házi stúdióguruja, Bill Metoyer felelt. „Annak idején minden albumnál érvényesültek bizonyos anyagi kényszerek, eleve mindig számoltunk is ezekkel", emlékezett vissza utóbb Metoyer. „Néha éjfélkor kezdtük a munkát, mert akkor olcsóbb volt a stúdió, de ezt leszámítva nem volt túl sok fogalmunk a dolgokról. Ennek ellenére a felvételek során egyedül akkor akadtak technikai nehézségeink, amikor valaki a zenekarból valahogy sört öntött a keverőpult belsejébe... Sokat lógtam velük, néha még a rádióinterjúkra is én fuvaroztam el őket otthonról. Jól összebarátkoztunk. Nagyon sokat fejlődtek az első lemezhez képest, ami már a Haunting The Chapelen is tisztán érezhető volt, a második album idejére pedig pláne kézzelfoghatóvá vált. És mindhárom anyag baromi gonosz volt."

0510slayer5Ugyan az album eleinte Uranium 235 munkacímen futott, viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a végleges elnevezés Hell Awaits lesz, és már a stúdiómunka első napján tudta minden érintett, hogy a Slayer messze túlszárnyalja majd vele a Show No Mercyt. Mivel ekkoriban még a csapat korelnöke, Araya is csak huszonnégy éves volt, a legfiatalabb Dave Lombardo pedig a munkálatok közben töltötte be huszadik életévét, persze senki sem lepődhet meg rajta, hogy teljesen ösztönösen, gyakorlatilag mindenféle tudatosságtól mentesen dolgoztak. Araya: „Semmiféle olyan megfontolás nem volt a dalszerzés mögött, hogy na, most akkor állati gonoszak leszünk. A számok hosszabbak lettek, mint azelőtt, de mindenki más is adott ki hosszú dalokkal teli lemezeket. Egyszerűen így jött ki a lépés: a srácok előálltak az ötleteikkel, és összeraktuk őket. Nekem is volt egy dalötletem At Dawn They Sleep címmel, ennél jelezték először, hogy én is társszerző vagyok. A Show No Mercyn is akadtak dalok, amikben benne volt a kezem, de nem írtuk ki. Igazából a mai napig egy csomó ilyen nóta van, aminél nem jelöltek meg a borítón társszerzőként, pedig az voltam... De az At Dawn They Sleep volt az első dal, ahol tényleg megpróbáltam a részévé válni egy számnak. Az akkoriban született dalaink mindenképpen újszerűek voltak, mert a Show No Mercy még sokkal rock'n'rollosabb tempóban született. Vidámabbak, világosabbak a dalok – mi viszont nem vagyunk azok, és élőben kibaszott gyorsan nyomtuk azokat a témákat is. Aztán minden egyre gyorsabb és gyorsabb lett, amihez persze énekileg is fejlődnöm kellett, hogy tisztán jöjjenek ki belőlem a szavak. De miután kifejlesztettem a megfelelő technikát, már ez is egyre jobban ment."

A munka eredménye végül 1985 márciusában került a boltokba, a rettenetes borítójú Show No Mercyhez képest némileg előrehaladottabb, de koncepció tekintetében azért igencsak rokon külcsínnel. A sátáni körítés megmaradt, sőt, a csapat még direkt heccelte is azokat, akiket felháborított az első album: Araya például a lemezborító egyik belső fotóján fehér porcsík előtt pózolt, ami természetesen nem kokain volt, hanem só. Araya: „A Show No Mercy borítóján mindent szándékosan csináltunk a 666-tal meg a többi hasonlóval, és már az is megrémítette az embereket. A Hell Awaitsnél csak bemondtuk a címet a felelősnek, aki ezzel a képpel állt elő, nekünk meg tetszett. Az emberek mindig szeretnek valamiféle mély filozófiát látni a lépéseink mögött, pedig egyszerűen csak bejött nekünk a borító. Akárcsak minden más a zenekar történetében, akkor éppen ez is így jött ki."

A Hell Awaits kapcsán mai füllel mindenképpen feltűnő, mennyire rosszul szól: vastagabb és erőteljesebb a hangzás a Show No Mercyn hallottnál, a gitároknak 21. századi mérce szerint is van ereje, a visszhangosítással azonban mindenképpen túllőttek a célon. Mivel a nyitó címadó témát én magam a Decade Of Aggressionön ismertem meg, a stúdióverziót eleinte bizony szoknom kellett épp e furcsa hangzás miatt, hiszen a sok reverb miatt néha még Araya is olyan hatást kelt az albumon, mintha egy kút mélyén üvöltözne. (A basszusgitár viszont – számos korabeli lemezzel ellentétben – igencsak jól hallatszik, ami mindenképp jó pont Metoyernek.) Akárhogy is szól azonban az anyag, a dalok ereje elsöprő, valóban elképesztő a különbség debüthoz képest. Szeretem én a Show No Mercyt is, méghozzá nagyon, de az az album ugyanazért jó, mint mondjuk a Metallica Kill 'Em Allja is: mert nyers, teljesen ösztönös és minden naivitása ellenére iszonyatos erő rejlik benne. A Hell Awaits azonban más szinten mozog. A különbség leginkább úgy érzékeltethető, mintha az eleinte a gonosz praktikákkal csak kísérletező (Show No Mercy) srácok hirtelen ráakadtak volna valami nagyon ősire és felfoghatatlanra (Haunting The Chapel), ami aztán hirtelen elszabadult és beléjük költözött: a Hell Awaits már az utóbbi állapotot jeleníti meg.

0510slayer2

A hat perc feletti címadó szám simán a zenekar valaha írt egyik legjobb dala: már démoni intrója is a szokványostól teljesen eltérő, az abból kibontakozó betonozós középtempós riffek hatása pedig egyenesen letaglózó, hogy aztán az ezekből startoló fűrészelős témák végül mégis egészen más irányba vigyék a szerzeményt. A felvezető eltorzított acsargás a közhiedelemmel ellentétben nem a Slayer név mantrázgatása. Araya: „Mind körbeálltuk a mikrofont – Gene Hoglan is ott volt például –, és különféle hangokat adtunk ki, de alapvetően azt kántáltuk, hogy join us. Tök jól szólt a végeredmény, így aztán kitaláltuk, hogy fordítsuk meg, és így olyan hatása lett, mintha azt mondanák a hangok, hogy Slayer. Teljesen véletlenül alakult így az egész. Utána pedig azt üvöltöttem, hogy welcome back." A mai napig úgy gondolom, hogy nem létezik a földön ennél hatásosabb koncertkezdő téma, kár, hogy Kingék ma már nem így látják ezt...

Szintén fontos, hogy a Hell Awaits egyáltalán nem „slágeres" lemez (akárki akármit mond, a Slayer mindig is nagyon figyelt a fogósságra), sőt, talán ez a legtüskésebb anyaguk az összes közül. A hosszú, összetett, roppant sötét és mogorva dalok ugyanakkor meghálálják a törődést, és némi ismerkedés után már nem engedik szabadon a hallgatót. A mániákusan csapkodó, teljesen elvadult Kill Again még egy lapáttal tesz a címadó agresszivitására: itt fülbeötlő elsőre, mennyit fejlődött a már a Show No Mercyn is igazi csodagyerekként játszó Lombardo lábdob-technikája ilyen relatíve rövid idő alatt is. Utóbbiban egyébként dobtechnikusa, Gene Hoglan is nagy szerepet játszott, hiszen ezen a téren egy csomó trükköt Hoglan mutatott meg Dave-nek – az más kérdés, hogy Lombardo balkezessége a dobolása egészére kihatott, és már az elején is teljesen más módon interpretálta a Gene-től tanultakat. A vámpíros tematikájú, szintén hat perc feletti At Dawn They Sleep lassít a tempón: lázálomszerű zakatolásával vérfagyasztó hangulatot teremt, de később persze ebben is akadnak szélvész tempójú részek horzsoló szólókkal és egy eszelős dobkiállással Lombardótól (utóbbi tulajdonképpen előképként is szolgált az Angel Of Death legendás betétjéhez).

A nyaktörő ütemeket irgalmatlan belassulással megtörő, zeneileg egyedül King által jegyzett Praise Of Death után érkező Necrophiliac a lemez legtöbb vitát kiváltó dala volt a maga idejében: noha a csapat természetesen csak viccelt a szöveggel, emiatt utólag nagyon sokat kellett magyarázkodniuk. Más kérdés, hogy ezek a beteg sorok az egyszerre gyors és éjfekete hatású zenével passzintva mai fejjel sem éppen azt a hatást keltik, mintha Araya éppen viccelne, így nem csoda, hogy 1985-ben sokaknál kiverte a biztosítékot a dal. Zeneileg mindenképpen ez az egyik csúcspont az albumon: érdekes megfigyelni, hogy az egyik rövid gitárkiállásban a majdani Raining Blood is ott lappang már, az iramon némiképp lassító rész riffelését pedig elég egyértelműen a Mercyful Fate ihlette. A leghosszabb, majdnem hét perces Crypts Of Eternity az album talán legkevésbé ismert, de egyben legösszetettebb, legkomplexebb darabja: misztikus hatású, számos különböző részből álló téma, amibe elsőre nem feltétlenül könnyű belekapaszkodni, de mindenképpen megéri a figyelmet. A lemez végén pedig ott a Hardening Of The Arteries, ahol a thrashes zúzda után ismét visszatér az a vérfagyasztó középtempó, amivel az album indult, és amolyan keretként ezzel is zárul le a lemez.

0510slayer6A kritika kedvezően fogadta a produkciót, sok helyen - teljesen jogosan - a világtörténelem addigi legkeményebb albumaként üdvözölték, a Slayer pedig a megjelenéssel párhuzamosan egyből közös amerikai turnéra indult az Exodusszal. Mindketten nagy példaképüknek, a Venomnak nyitottak, és mivel már ekkoriban is sokkal feszesebben játszottak Cronoséknál, a két ifjú amerikai zenekar estéről estére alaposan fel is törölte a padlót az ekkorra már leszállóágba került britekkel. A Slayer és az Exodus tagjai kiválóan megértették egymást, ám az Egyesült Államok ekkoriban létező vitathatatlanul két legsúlyosabb, leggyorsabb metal csapataként élt köztük egyfajta egészséges rivalizálás, ami csak jobb és jobb teljesítményekre sarkallta őket. A súlyos belső és pénzügyi problémákkal küzdő Venom érthetően nem nézte mindezt túl jó szemmel, és a helyzetet csak tovább fokozta, amikor Araya részegen, egy hülye vicc félreértése miatt levizelte Cronost. A heves vérmérsékletű frontember le is ütötte Tomot, ami után a turné hátralévő állomásain a két csapat érthető módon már nem beszélgetett egymással túl sokat.

Mindez ekkor persze már nem számított semmit: a Slayer gépezete megállíthatatlanul gördült keresztül Észak-Amerikán, és az év májusában végre Európába is átjutottak. Ugyan az itteni turné abszolút punk körülmények között ment le – apró, felváltva vezetett mocskos mikrobusz, leszervezetlen szállások, pénztelenség –, visszhangja felülírta a negatívumokat, mert a csapatra Európa is ráharapott. A zárókoncert olyan iszonyatos teltház mellett ment le a londoni Marquee klubban, amire még a helyszín sokat látott falai is csak kevés példát láttak. Ezután mindezt még további észak-amerikai bulikkal fejelték meg az év nyarának hátralévő részében és ősszel. Mire a Slayer befejezte a Hell Awaits turnéit, az album elképesztő módon több mint 100 ezer példányban kelt el: a csapat révbe ért, kinőtte a Metal Blade kiadót, és mindenki tudta, hogy még nagyon komoly dolgok várnak rájuk – de még így is alábecsülték, mi készül majd el legközelebb a műhelyükben a Reign In Blood képében.

0510slayer4Gyengébb megszólalás ide vagy oda, a Hell Awaits a mai napig megállja a helyét. A csapat az évek során egyre ritkította az innen elővett dalok számát a koncerteken, ennek azonban elsősorban Hanneman averziói jelentették az okát bizonyos számokkal szemben. King ugyanakkor a mai napig imádja a '85-ös anyagot: „A Hell Awaits az egyik kedvenc Slayer lemezem. Kőkemény és van egy sajátos hangulata, ami egyszerűen leírhatatlan. A turnék előtt általában mindig erőltetni is szoktam, hogy játsszunk róla minél több dalt, mert annyira más, annyira egyedi. Rengeteget kísérleteztünk azokban a nótákban. Némelyik dal olyan, mintha öt számot dolgoztunk volna egybe." Manapság kisebb-nagyobb kihagyásokkal már csak a címadó dal tartja magát a turnéműsorokban az albumról, illetve nagy néha előszedik az At Dawn They Sleepet és a sokáig elhagyhatatlannak tűnő Necrophiliacet is, a '90-es évek elejéig szintén rendszeresen játszott Kill Againt viszont már szinte soha. Arról azonban egyikük sem akar hallani, hogy manapság divatos módon esetleg újravegyék akár a Hell Awaitset, akár a Show No Mercyt. Araya: „Mai fejjel nyilván mérce alatt szól az első két lemez, de ez egyáltalán nem tud zavarni. Felvehetnénk megint a Hell Awaitset is, de minek? Csak elvesztenénk ezzel a felvételek melegségét, mert az eredeti teljes egészében analóg cuccon készült. Csak egyetlen albumunkat venném újra, és az a Divine Intervention lenne, nem pedig a Show No Mercy vagy a Hell Awaits. A Divine nagyon széteső és összeszedetlen volt, mert a számokat alapvetően nem egyben vettük fel, és amikor dalszerzés közben össze-vissza mozogsz az egyes stúdiók között, nem lehet igazán odafigyelni. A Show No Mercy és a Hell Awaits viszont tökéletesen megmutatja, milyenek voltunk akkoriban: egyszerűen csak odamentünk, és felrántottuk őket. Nagyon jó lemezek, a mai napig szívesen hallgatom őket." A '85-ös album nem mellesleg a mai napig a Metal Blade legnagyobb számban elkelt kiadványának számít, mostanáig összesen több mint egymillió példányban fogyott világszerte - ha ezt a megjelenés idején valaki Brian Slagel arcába mondja, a kiadófőnök alighanem kineveti az illetőt.

Mi mást lehetne mindehhez hozzáfűzni? A Reign In Blood koncentráltsága még nincs jelen az 1985-ös albumon, de nem férhet hozzá kétség, hogy a sihederkori első próbálkozások után a Slayer a Hell Awaitsen mutatta meg először igazi oroszlánkörmeit a maga teljes valójában. Különleges, hangulatilag semmi máshoz nem hasonlítható album ez, valódi kordokumentum a '80-as évekből. Miután kiderült Jeff Hanneman halálának tényleges oka, inkább nem mondom azt, hogy a hétvégén mindenki igyon egy Heinekent az egészségére, miközben a többi mellett ezt a lemezt is alaposan megdöngeti a hifin, de annyi bizonyos, hogy a Hell Awaitsbe sokadszorra is érdemes újra és újra belemerülni.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+4 #9 Shownomarcy 2013-05-29 13:33
Ezen az albumon még én is külön hallom a basszust! :) Nagyon tetszik, ahogy szól. Nem baj, hogy nem vastag a gitár, a lényeg, hogy tiszta.
Nagyon tetszik egyébként, hogy régen minden albumnak külön hangzása, hangulata volt. Ez az, amit ma már nem tudnak megcsinálni. Nem ők, hanem úgy általában senki. Talán lehetetlen is..?

"Do you like older women?" :D
Baromi jók a 85 körüli bootlegek, mert szinte az összes addigi 2,5 album anyagát elnyomják. Tényleg kár, hogy szinte minden dal kiesett a repertoárból.

A Metal Blade digipackok meg nagyon mutatósak! (Az american-on milyen hányadék dolog, hogy minden cd ugyanúgy néz ki...???)
Idézet
 
 
+3 #8 MATEO9 2013-05-13 15:25
Ez az album tökéletesen bemutatja, milyen lehet a hangulat a pokolban. A Hell Awaits eleje tisztára olyan, mintha ott lennél...
A hangzás érdekes, a gitárok nagyon gyengén, vékonyan szólnak, viszont a basszusgitár nagyon erőteljesen szól, ilyet többet nem hallhattunk a Slayertől :)
Idézet
 
 
+6 #7 pumpika666 2013-05-11 12:19
imádom, ahogy ugyanaz a lassú, fenyegető, gonosz téma keretbe foglalja a lemezt, beleborzongok mindig, ha hallom
a basszgitárt nagyon jó hallani, később, főleg a seasons idején szinte nem is kellett volna a gitár araya nyakába, mivel egy árva témát nem hallottam tőle, annyira beleolvadt a témákba
10 pontos igazi klasszikus cucc a hell awaits, ahol már érezni az eljövendő még nagyobb gonoszt, aki kísért egész életünkön át a slayer képében
Idézet
 
 
+8 #6 simple 2013-05-10 21:11
Én ugyan Pilsner Urquellt ittam, de a cd épp most szól, és hihetetlen, mennyire brutális. Ugyanakkor a punk hatások ebben is benne vannak. Elképzelni se tudom, milyen lehetett akkoriban meghallgatni, amikor megjelent. Én csak '93 óta ismerem a bandát, de természetesen a RIB-ot előbb hallottam. De aki a Show No Mercy után ezt már várta, annak milyen földbedöngölő élmény lehetett, mikor meghallotta fenti írás tárgyát. Az egy évvel későbbiről nem is beszélve. Sok zenét hallottam már, de olyan elsöprő lendületű, bármilyen modern alkotás után betéve is lehengerlő mű, mint a Reign In Blood, szerintem nem született. (Épp most sikít Araya:)))
Idézet
 
 
+5 #5 Zoli 2013-05-10 20:59
Azért én még ittam pár sört, most pedig jöhet a Hell awaits!
Idézet
 
 
+7 #4 CFI 2013-05-10 18:48
minden idők egyik legjobb metal albuma.
az at dawn they sleep pedig a kedvenc slayer dalom, a live intrusion videón található verziója egyszerűen elképesztő. KILL!
Idézet
 
 
+2 #3 kéjsóvár bohóc 2013-05-10 16:42
A Hell Awaits című dalt a Cradle of Filth is feldolgozta. Élmény volt egy olyan pusztító dobgépezettel hallgatni mint Nich Barker!
Idézet
 
 
+11 #2 grand magus 2013-05-10 16:17
Remek ismertető,köszö nöm.Egyik kedvenc Slayer lemezem.
Én azért berakom a hifi-be,és iszom egy Heinekent.
Idézet
 
 
+13 #1 Chris92 2013-05-10 16:05
Nemcsak gyors és brutális de olyan pokoli hangulat árad belőle mint kevés lemezből. Teljesen megérdemli a klsszikus jelzőt!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.