Shock!

One Of Us Is Gone / Egyikünk elment. Bármilyen képzavaros is, folyamatosan ez a Dark Tranquillity-számcím jár a fejemben, mióta megtudtam, hogy egyik leghatalmasabb zenei hatásom, az At The Gates frontembere, Tomas „Tompa / Goatspell″ Lindberg sajnos végül átkelt azon a bizonyos kapun. Hihetelen, mennyi számomra fontos zenész ment el az utóbbi években. Ha csak a svéd szcénát vesszük, nemrégiben távozott Lars Lindén (Carnal Forge, Slapdash), David Andersson (Soilwork), Fredrik Johannson (Dark Tranquillity, a cikket nyitó dalcím ihletője és félig szerzője), Nisse Karlén (Sacramentum), szegény LG Petrov (Entombed) és most Tompa.

Amikor tavaly lemondták az összes koncertet, lehetett sejteni, hogy valami komolyabb dolog áll a háttérben, de egy percig sem gondoltam, hogy ennyire az. Aztán pár hete jött a bejelentés a rákos (adenoid cisztás karcinóma) megbetegedésről, és még ennek tudatában is váratlanul ért Tompa halál híre. Nem akartam elhinni, hogy ez történt, hiszen csakúgy, mint Ozzy, az At The Gates és Tompa is szinte mindig „velem″ volt, mióta szocializálódtam a rock/metal közöségbe 1991 nyarán. Ritka az olyan személyiség a színtéren, mint Tompa, aki rendkívül sok alműfaj színtérén jelen volt – és nemcsak jelen volt, de fontos szereplő is lett, vagy netán stílusalapítóként is említik. Sőt, az az igazság, hogy ha egy hangot nem ordított volna, akkor is metállegenda lenne, hiszen ő tervezte a norvég Darkthrone logóját, és pusztán az a logó is hatalmas hatású a metálszíntéren.

Az At The Gates előtt, a Conquestben és Infestationben a death-grind színtéren kezdett a punk/hardcore zenéken (is) nevelkedett, akkor még tinédzser frontember (az ATG-ből ismerős Björler testvérekkel). Ott volt a totál káosz proto-melodic/progresszív death metal Liers In Wait alakulásánál is Necrolorddal (Kristian Wåhlin, millió borító festője: Dissection, At The Gates, Sacramentum, Emperor satöbbi-satöbbi), bár egyetlen EP-jükön, a zseniális Spiritually Uncontrolled Arton már nem szerepelt. Goatspell néven felelős volt a láncfűrészes svéd death metal létrejöttéért is a Grotesque tagjaként, amiből végül kifejlődött a legismertebb zenekara, akik a Fields Of Nephilim Dwellers AT THE GATES Of Silent Memory című daláról nevezték el magukat. A névválasztás is mutatja, hogy nem beszűkült death metalosokról volt szó, az összes tag nyitott volt más stílusok iránt is. Tompa lánytestvére barátjának obskúrus punk- és rocklemez-gyűjteményén nőtt fel, Anders és Jonas imádták a régi progrock-bandákat és a horrofilmzenéket, Alf Svensson pedig a folkért volt oda.

Később, az At The Gates 1996-tól 2008-ig tartó feloszlása/szünetelése idején olyan bandákban énekelt, mint a The Crown, a Nightrage, a Lock Up vagy a The Great Deceiver. Hátborzongató leírni is ezeket a zenekarneveket, hiszen mindegyik ott van a legnagyobb kedvenceim között. Ugyanebben ez időszakban a hardcore/punk/crust/D-beat-színtéren is megvette magát olyan bandák mára klasszikus lemezein, mint a Disfear vagy a Skitsystem (...Shitsystem). Ráadásul úgy, hogy mindez teljesen hiteles volt tőle, hiszen már a korai At The Gates-koncerteken, sőt, lemezeken is előkerült Discharge- meg No Security-feldolgozás. Talán nem véletlen, hogy a Slaughter Of The Soul is igazából megjelenése után tíz évvel, a 2000-es évek közepén virágzó hardcore/metalcore-színtér jóvoltából ért el a csúcsra, addig inkább csak amolyan kultklasszikus volt.

Hogy a sok, valós ének- és zenei tudás nélküli, szóló death metal vokalista közül miért az ő halála érintett meg messze a legjobban érintett meg az összes zenészhalál közül eddig evör? Az egyik ok, hogy Tompa megmutatta (nekem legalábbis mindeképp): a sokak által semmibe vett death metal éneknek lehet értelme, koncepciója, érzelmi töltete, zeneisége, mondanivalója. Ha meghallgatod a banda első, Gardens Of Grief című EP-jét, tisztán hallható, hogy a sokszor valószerűtlenül cirkalmas, zajos, tipikus Sunlight stúdiós hangzású, de a klasszikus svéd death metalnal sokkal komplexebb rifftömeget az ő szövegritmizálása és artikulációja tartja egyben. Tompa éneke alakítja dallá, teszi emészthetővé azt a szörnyeteget (hallgatnivaló: City Of Screaming Statues, szigorúan az EP-verzió). Bár ekkor még nem a szélesebb körben ismert orgánumát használta, inkább a Grotesque-ben megismert mélyebb hörgést alkalmazta, amiből néha azért fel-fel tört az a jellegzetesen fájdalmas ráspolyos hang.

Egészen a visszatérő At The Gates-lemezekig szinte minden anyagon máshogy szólt a hangja, ami nem tudom, hogy az évek múlásának vagy a digitális stúdió-presetek akkori hiányának tudható be. A kultklasszikus 1992-es debüt lemezen, a The Red In The Sky Is Ourson szinte ugatásszerűvé vált a hang, de nem lett kevésbé fájdalmas, sőt. Tompa még nyilván kísérleti stádiumban lévő hangja a hegedű használatával együtt valami olyan hatást kelt, mintha egy totálisan agyhalott progresszív death metal banda a My Dying Bride-dal jammelne, ami így leírva is groteszk (!). Ezek a tragikus világvége-hangulattal átitatott melódiák egyébként Alf Svensson gitáros nevéhez köthetők, aki saját bevallása szerint nem ritkán úgy sajátított el folkdallamokat, hogy magnón visszafelé (!) játszotta le a megtanulandó témát. A fordított dallamokat pedig felhasználta egyes At The Gates-dalokban. Érdekes módon ezek a gyönyörű, melankolikus, de a zene brutális részével ellenpontozva szinte beteges dallamok a késői érában is megmaradtak, csak kevésbé kacskaringós formában. Az At The Gates esetében Iron Maiden/In Flames-jellegű terces gitártémákról nem is nagyon beszélhetünk, inkább a korai Anathema, Paradise Lost, My Dying Bride lehet hasonlítási alap dallamok terén... persze gyorsabban. Talán ez sem véletlen, hiszen főként ezekkel a bandákkal turnéztak akkoriban.

Nagyjából ez a vonal folytatódott a kettes With Fear I Kiss The Burning Darkness lemezen is, de itt már a jól ismert tragikus/black metalos Tompa orgánummal és ismét Sunlight-hangzással, de hegedű nélkül. Ezen a lemezen kezdett kialakulni Lindberg jellegzetes kozmikus pesszimista, minden ellen lázadó szövegírási stílusa, amiről önmaga azt mondta később, hogy elég zavaros és hatásvadász tinédzserkori filozófia (hallgatnivaló: Raped By The Light Of Christ, Non-Divine). Jelen sorok írójának egyik kedvenc At The Gates-anyaga ez, a voivodos disszonáns metáltól a black metalig, a későbbi érát elővetítő dolgokig (hallgatnivaló: Ever-Opening Flower) minden is megtalálható itt, rejtett trackként még egy Discharge-feldolgozás is. Tompa is ezt tartotta a Slaughter mellett az egyik legkerekebb anyagnak a reunion előtti időkben. Ugyanebben az évben énekelte fel a Ceremonial Oath (proto-In Flames-banda a későbbi Hammerfall alapító Oscar Dronjakkal) Carpet lemezének felét. Az album másik felét Anders Fridén dalolta fel, és ezen is nyilvánvaló, milyen extra érzelmi töltet rejlik a Tompa hangjában Andershez képest, hasonlítsd csak össze a One Of Us/Nightshade dalt mondjuk a nyitó, Fridén által énekelt The Day I Die-jal (hallgatnivaló: One of Us/Nightshade).

El is érkeztünk 1994-be, amikor a visszafelé játszott folkos dallamok istene, Alf Svensson elhagyta a fedélzetet, jött helyette Martin Larsson (szintén punkos háttérrel). Ezzel egyszerűbb, thrashesebb irányba indult a zenekar és kijött a Terminal Spirit Disease EP, vagyis a kiadó nyomására, három koncertdallal kiegészítve, album. Itt léptünk be abba az időszakba, amikor a ma ismert At The Gates-stílus kialakult, de egy kicsi még maradt bennük a korai időszak dolgaiból is. A Terminal Spirit Disease  a leggyönyörűbb death metal anyag, amit valaha hallottam (kicsit megkésve, a Slaughterrel egy időben). Csellóval indul az album, ez úszik át a dallamos gitárokba, és megadja az egész anyag barokkos hangulatát (hallgatnivaló: And The World Returned). Már körülbelül háromnegyed-úton jár a Slaughter Of The Soul irányába, de az egyes dalok sokkal változatosabbak, jobban átgondoltak, mint a híres lemez jóval egyenesebb vonalú alkotásai. Tompa addigi legjobb, leglélekfacsaróbb teljesítményét nyújtja. Ahogy a „set me free, crucify life itself″ sorokat énekli a címadóban, azt kábé senki más nem tudja. A szövegek itt már jóval kiforrottabbak, mint korábban, van bennük egyfajta thrashes, társdalom kritikus él, de egyben költői a megfogalmazás. „My desire clenches itself in a hungry fist / And welcomes my soul to the thirst of dying / Mother of all, come take your revenge / The sun shall never greet my eyes again″ (idézet és hallgatnivaló: Forever Blind). Külön kiemelném az énekritmikákat, amelyek teljesen más szintre emelik a dalokat, mint a korábbi lemezeken. Tompa ezen a téren hatalmasat alkotott.

A Slaughter Of The Soulról nagyon nem írnék, mert egyrészt Ádám írt róla egy nagyszerű cikket korábban, másrészt nagyjából mindenki ismeri. Időtlen klasszikus. Albumként teljesen más szinten van, mint a Terminal, de dalonként nem biztos. A szövegek még társadalomkritikusabbak: nemierőszak-hullám, öngyilkossági ráta, vallásellenesség és hasonlók, de mindez szinte költőien megfogalmazva (hallgatnivaló: Under A Serpent Sun, Cold, Need, Suicide Nation, de egyébként az egész lemez). A szövegek, bár negatív témákról szólnak, mégis kiutat mutatnak, erőt adnak. Tompa viccesen csak „pozitív sátánizmusnak″ nevezte akkori életfilozófiáját. Az énektémák ritmizálása emeli a dalokat és ezt a lemezt a klasszikus kategóriába, kis túlzással szinte „rappelhetők″ a témák, mintha arra születtek volna, hogy a koncerten így ordítsák ki magukból fájdalmaikat a rajongók.

Itt álljunk is meg egy pillanatra, mert utóbbi szerintem Tompa munkásságának nagyon fontos és alulértékelt eleme. Nagyrészt ő tehet arról, hogy kialakult egy énekstílus a göteborgi bandáknál, aztán később az ő hatásukra a metalcore- és deathcore-színtéren, majd visszahatva a mai death metal bandáknál is, ami befogadhatóbbá tette a death metalt a szélesebb közönségnek. Ha szívünkre tesszük a kezünket, sok ′90-es évek eleji death metal lemezen teljesen atom volt a zene, de az ének sokszor szinte randomnak hatott, mintha a szöveget a zenétől függetlenül, külön írták és csak „valahogy″ ráhörögték volna a dalokra. Emiatt (is) elég szegregáltnak számított a stílus a metálon belül, kívülállóknak szinte befogadhatatlan. Ez a Slaughterrel, majd az In Flames, a Dark Tranquillity, a Dissection és társaik lemezeivel nagyban megváltozott.

1995-től úgy három éven keresztül nem volt olyan nap, hogy ne hallgattam volna meg a Terminalt vagy a Slaughtert, a Casketgarden megalakulásáról is ők tehetnek, és a zenekarunk létezése során mindig játszottunk dalokat ezekről az albumokról, mert feloszlásuk akkora űrt hagyott bennünk (a Carcass feloszlásával egyetemben), és eleinte minél közelebb akartunk kerülni ahhoz, amit ők képviseltek. 1996-ban az At the Gates feloszlott, és Tompa olyan zenekarokban énekelt, mint a The Crown, a Nightrage vagy a Lock Up. Nem térnék ki mindegyik bandára egyesével, de egy dolog közös bennük: alapból mind elég magas oktánszámon égtek zenéjük energiaszintjét tekintve, de Tompa segítségével és énektémáival erre mindegyik bandának sikerült rátenniük még egy lapáttal (hallgatnivaló: Lock Up – Necropolis Transparent, The Jesus Virus, Nightrage – The Tremor, The Crown – Under The Whip). A vele készült Crowned In Terror a The Crown egyik legjobb lemeze lett, de igazából már volt előzménye a dolognak a Deathrace Kingen is (hallgatnivaló: The Crown – Devil Gate Rider). A Devil Gate Riderben még csak vendégszerepel Tompa, de a dalban abszolút nyilvánvaló, hogy bármilyen jó hörgős is Johan Lindstrand, az energiaszint körülbelül megduplázódik minden sornál, ahol Tompa énekel. A Skitsystem és Disfear dolgait nem szakérteném meg, mert zajos d-beat/crust/punk zenéjük nem annyira a stílusom, de amelyik lemezükön énekel, azokat klasszikusként emlegetik a műfajban. Hallgattam őket egy időben, és a zenébe teljesen jól belesimult Lindberg még inkább széttorzított hangja. Ott érzésem szerint éneke a zene mocskosságát volt hivatott tovább emelni.

A The Great Deceiver projektről viszont annál inkább megemlékeznék, mivel ez a második kedvenc formációja számomra. Régi társai, a Grotesque-ből Necrolord (itt Kristian Wåhlin néven) és Johan Österber (Liers In Wait), illetve Hans Nilsson (Liers In Wait, Dimension Zero) voltak segítségére. A zene megint zaklatott, de máshogy, mint a Grotesque, a Liers In Wait vagy az At The Gates. Megpróbálom a lehetetlent a The Great Deceiver leírására: egy Chaos A.D. / Roots-korabeli Sepulturát képzelj el, de több zajjal, váltással és dallammal. A Venom Well Designed lemezt Tompa száz százalék Tomas Lindbergnek nevezte egy német hammeres vagy legacys interjúban, és teljesen így is volt. Találkozik itt a hardcore-os múlt, a crust, a dallamos death metal, egy kis Paradise Lost, Katatonia, a thrash, és valami teljesen egyedi dolog születik belőle. Ennek tetejébe Tompa szerintem egész karrierjének egyik legjobb teljesítményét teszi le az említett lemezen és a későbbi Life Is Wasted On The Livingen (micsoda albumcím!). A szövegek egyszerre letisztultabbak, és elvontabbak, de nem úgy, mint a korai ATG-lemezeken. Inkább amolyan urbánus, posztapokaliptikus hangulat uralkodik ezeken az anyagokon, és azt gyanítom, nagyon sok személyesebb hangvételű dal született ekkor. (Hallgatnivaló: Enter the Martyrs, The Living End, A Life Transparent, Discontent).

Abban a szerencsében lehetett részem, hogy ezt a formációt sikerült elcsípnem egy bécsi koncerten 2004-ben vagy 2005-ben. Úgy hatvan ember volt jelen, és Tompa nem átallott mörcsöt is árulni. Sikeresen el is adott nekem egy pólót és váltottunk néhány szót. Nagyon hétköznapi, teljesen földön járó arcnak tűnt és végtelenül kedves volt. Bár ott lapultak a hátizsákomban, valahogy nem volt merszem megkérdezni, hogy aláírná-e az At The Gates-CD-imet. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy személyesen találkoztam vele. Bár az újjáalakulás után kétszer is láttam az ATG-t, de ott erre nem nyílt lehetőség, így az dedikálás már örökre elmarad sajnos.

Az ATG 2008-as visszatérése utáni lemezek már az érett, olvasott, tanárként dolgozó Tomas Lindberget mutatják, nem a fiatal, minden ellen lázadót („22 years of pain...″, énekli a Slaughter Of The Soul Cold dalában – ha belegondolunk, még szinte gyerek volt akkor). A lemezek mindegyike tematikus, egy filozófiai irányzat vagy könyv inspirálta őket, és egy koncepcióra épülnek fel a szövegek. Az Anders Björlerrel készült At War With Reality szerintem simán odatehető a Slaughter mellé, produkciós szempontból pedig az egyik legjobban megszólaló dallamos death metal anyag, ami valaha megjelent. Az ének itt még hasonlóan „hozzáférhetőre″ ritmizált, mint a Slaughteren, míg az utolsó két anyagon (To Drink From The Night Itself, The Nightmare Of Being) az éneket – véleményem szerint – kicsit alárendelték a mondanivalónak, és némileg egyhangúbbak a vokáltémák. Rossz lemezt azonban soha nem készített sem az At The Gates, sem Tompa. Az At The Gates új érája alatt még részt vett a The Lurking Fear projektben is, ami kábé „korai Edge Of Sanity Tompával", és szövegileg/énekileg inkább az utóbbi két ATG-lemezre emlékeztet. Szintén érdekes vállalkozás volt a Sign Of Cain, amelyen többek közt a The Red In The Sky Is Ours hegedűse, Jesper Jarold is közreműködött, és maga a zenei anyag is erősen emlékeztet az ATG bemutatkozó anyagára (hallgatnivaló: The Earth Collapsed Behind).

Pusztán e zenekarok felsorolása is megmutatja, mekkora életművel rendelkezik Lindberg, amely ráadásul kivétel nélkül minőségi anyagokból áll. Jelen volt legalább két alstílus (svéd death metal, göteborgi dallamos death metal) kialakulásánál, egyike a svéd szcéna legnagyobb hatású kulcsszereplőinek. Az egyik utolsó underground hős, aki tényleg valami mást, valami különlegest hozott a (death) metal állóvízébe. Irtózatos nagy klisé, de hatalmas, kozmikus űrt hagy maga után távozása, amit nem tudom, miként fog kitöltetni bárki is a metálszíntéren. Mint ahogy azt sem, hogy én magamban miként fogom ezt az űrt kitöltetni, hiszen Tompa és az At The Gates 1995 óta folyamatosan befolyásolta az életemet, hatással minden hangra, amit lefogtam, minden betűre, amit a dalszövegeimben írtam.

Thanks for everything, Tomas. The red in the sky is yours, my friend.

(A szerző a Shock! korábbi munkatársa, a Casketgarden alapító gitárosa.)