Shock!

Minden józan és praktikus szempont ellenére kijelenthető, hogy a fizikai kiadványok máig nem haltak ki a lemezpiacról, és bár az eladási számok nyilvánvalóan teljesen más dimenzióban mozognak, mint a streaminghez kapcsolódó hasonló mutatók, pár éve már a leghatározottabban nem túlzás egyfajta reneszánszról beszélni e téren. Sajnos a viaszhenger talán már sohasem tér vissza a polcokra, de például egészen komoly tábora kezd kialakulni a kazetta formátum fanatikusainak. Magamat is az utóbbiak közé sorolom, ezért első kézből mondhatom, hogy a dolog szinte teljes egészében nélkülözi az észérveket, egy-két valódi megszállott (szerencsére ismerek ilyeneket) kivételével szerintem a többség pusztán a nosztalgia tárgyát látja a kazettában. Én is örömmel rakosgatom újra a polcra/fiókba ezeket az egyszer már eltemetett, aztán valamelyik padlásról exhumált sorokat, illetve a rettenetes minőségi szórást mutató újrakiadásokat. Jóval több kazettám van ma már, mint amikor még volt hozzá lejátszóm is, a gyűjtő lelkiállapota nyilvánvalóan nem értékelhető fizikai skálán.

Miközben pedig azt halljuk, hogy olyan nevek, mint a Volbeat is kihozzák kazettán a friss anyagaikat, a hagyományos CD formátum látványosan agonizál. A mikroszkóppal kereshető eladási példányszámok okán pár évtized elteltével valószínűleg ugyanúgy kincset érnek majd ezek a példányok, mint most egy 1992-es Burzum-kazetta, de jelenleg egyelőre még a CD haldoklásához asszisztálunk (a DVD-re pedig lassan már nem is emlékszünk). Köze lehet ehhez – a már említett praktikus szempontokon túl – annak is, hogy a jelenleg fizikai példányokat vásárolni tudó és hajlandó réteg valahogy soha nem tudott igazán és tartósan beleszeretni ebbe a formátumba, annak ellenére sem, hogy a legtartósabb és a legjobb ár-érték arányt biztosítja. Nem, a gyűjtők nem így működnek. A speciális kiadványokról most nem beszélek, azok természetesen egy másik, a termékekhez hasonlóan speciális kört triggerelnek, és itt általában szintén az esztétikai érték jelenti a fő vonzerőt. Utóbbiak azok, amelyekbe még ma is szívesen fektetnek be a kiadók is, miközben a standard kiadások szinte csak megszokásból maradnak a kínálatban.

Ellenben eljövend a 21. század, és vele a vinyl formátum reneszánsza: nem hogy fogynak, de kifejezetten jól értékesíthetőnek bizonyulnak a Nyugati-aluljáró mélyén, a sátán kutyái által csak bakelitnek nevezett korongok. Pedig nincs könnyű helyzetben, aki egyszeri érdekességnél többet lát a vinylben. Mind a lemez, mind a borító rendkívül sérülékeny, azok, akik rendszeresen forgatják és hallgatják ezeket a kiadványokat, szinte napról napra tapasztalhatják a minőségromlást mindkét téren. Az érzelmi szempont azonban (itt is) felülírhatatlan, a hatalmas méretű borító kinyitása, a lemez súlya és tapintása, majd lejátszóra való felhelyezése, aztán a tű barázdába mélyedésének hangja önmagában igen komoly függőséget képes eredményezni, meglepően rövid idő alatt. Miután nagy nehezen leporoltad az ötvenéves otthoni lejátszót, vagy beszereztél egy újat, azon kapod magad, hogy az eddigieknél is komolyabb beruházásokat fontolgatsz, hiszen az érzelmi kapocs visszavonhatatlanul kialakult, és azt gondolod, hogy drogok helyett mégiscsak érdemesebb erre költeni a pénzt, holott a hatásmechanizmus ugyanaz.

Bebeszéled magadnak, hogy te igenis hallod a különbséget a The Wall eredeti angol, illetve jugoszláv kiadása között, és érdeklődve szemlézed az újrakiadások minőségét ezekhez képest, 99 százalékban igazolhatatlan audiofil gyönyörhöz és/vagy kínokhoz juttatva ezzel magadat, és igazad van. Egyszerűen azért, mert a lemezgyűjtő, aki még véletlenül sem a kereskedő, illetve nem a szekrény/polc számára dolgozó komplettista, hanem a fizikai kiadványok hallgatója, szóval neki van valamije, ami csak az övé. A jelenség szociológiai szempontú tanulmányozására most nem térnék ki, mert egyáltalán nem értek hozzá. Ha pedig egyszer már eldöntöttük, hogy a vinyl-hallgatás elsősorban érzelmi alapon hat, és valójában egy pénztemető szenvedély, akkor megjelennek a sátán már emlegetett kutyái, hogy a dolog még rosszabb legyen. Ezúttal nem a Nyugati pályaudvar katakombáiban lakó, bármit lebakelitező senkiháziakról beszélek, hanem a kiadókról. Ők persze mindig is a környéken ólálkodtak, de amikor az újkori fordulópont bekövetkezett, és valódi, szemmel látható hasznot orrontottak a vinylek környékén, akkor bizony sokan döntöttek úgy, hogy megéri alaposabban is megdolgozni ezt a szegmenst.

Ma ott tartunk, ha történelmi távlatból szemléljük a dolgot, mondhatni villámgyorsan jutottunk el oda, hogy óriási különbség van vinyl és vinyl között az új kiadványok esetében. És itt megint csak nem audiofil megfejtéseket szeretnék tenni arra vonatkozóan, hogy hányféle módon csapja be magát a hallgató, amikor analóg környezetet gyakorlatilag sosem látott felvételektől vár Analóg Élményt, hiszen arra a szemfényvesztés a megfelelő kifejezés. A magam részéről e téren is a valahol még biztosan fellelhető józan észre és igényességre alapozok, amikor felhívom rá a figyelmet, hogy a vinylnél is alaposan nézd meg, hogy konzum terméket vagy a klasszikus módon, a kiadó által valóban „gondozott" kiadványt vásárolsz. Az előbbi egy minimális gondossággal papírtokba pattintott élvezeti cikk lesz, ahol az elsődleges szempont a minél olcsóbban való legyárthatóság volt, az utóbbi pedig valóban értéket képvisel, mind kivitelében, mind tartalmában. Jelenleg az arányok a kettő viszonylatában nem túl kedvezőek, és saját megfigyeléseim szerint a helyzet évről évre romlik.

Rossz példákat sorolni nyilván bőséggel tudnék, de ez nem célja ennek az írásnak, sokkal hasznosabb felhívni a figyelmet azokra az előadókra és kiadókra, akik jó példával járnak elöl. Az egyik kiadó, amelyik ilyenkor elsőre eszembe jut, az a kínai North-East Steel Industry (Nesimedia), ők jellemzően kis példányszámokkal, de páratlanul magas színvonalon dolgoznak. Kiadványaik 400 grammos, speciális papírból előállított gatefold borítóiba általában 180 grammos lemezek kerülnek, hozzájuk vaskos, szintén minőségi papírra nyomott bookletek (és esetenként poszter is) tartoznak. Extrém példa, tudom, de tévhit, hogy ezekhez a kiadásokhoz csakis aranyáron lehet hozzájutni, ráadásul az ár-érték arányban megjelenő különbség egészen brutális a „lebutított" verziókhoz képest. De ne szaladjuk egészen Ázsiáig, jó példa akad hazánkban is, például a Metal.hu tavalyi Watch My Dying-vinyljei is példaértékű kiadványok, amelyek minden porcikájában érezni a törődést. Vásárlóként, aztán hallgatóként is egészen kimagasló élményt hoznak, hogy ne csak elméletben (és az Instagramon) célozhassuk meg a minőségi zenehallgatást.

A lényegi mondanivalóm mindössze ennyi: ahogy az élet bármely más területén, itt se érd be utánzatokkal, keresd és értékeld a minőséget – a szervezeted hálás lesz érte.