Shock!

Finn Skårderud – szívemnek oly kedves – elmélete szerint az ember sajnálatos módon 0,5 ezrelékes alkoholdeficittel a vérében születik, amit legegyszerűbben úgy tudunk kezelni, ha azt külsőleg pótoljuk. Ezen konstans félezrelékes véralkoholszint fenntartásával elérhető egy jobb életminőség: az alany szociálisabbá, barátságosabbá, kevésbé szorongóvá, produktívabbá, egyszóval kiegyensúlyozottabbá válik. Márpedig a jó Skårderud doktor nem egy akasztani való idióta ám, vagy egy másodvonalbeli stand-up komikus, hanem a norvég pszichiátria elismert szaktekintélye, akadémikus, díszdoktor, meg nem mellékesen a Norvég Olimpiai Bizottság hivatalos szakorvosa is. Tehát tudja, mit beszél. Legalábbis így gondolja Mads Mikkelsen és három jóbarátja, akik Thomas Vinterberg új filmjében egy különös szociális kísérletbe kezdenek. Magyarán: nekiállnak nyakló nélkül vedelni.

Aki az elmúlt évtizedekben kicsit is érdeklődött az európai filmművészet iránt, tudja, hogy azon belül a dán film mennyire az élvonalban helyezkedik el. Egyrészt ott van ugye a körberajongott/halálosan gyűlölt enfant terrible, Lars von Trier, akiről tényleg mindenki hallott, az én kedvencem azonban mégsem ő, hanem Anders Thomas Jensen (Gengszterek fogadója, Zöld hentesek, Ádám almái, Férfiak és csirkék), akinél jobban senki sem képes megragadni az abszurd és szürreális történésekben megbúvó szépséget és tragédiát. És aki két igazi sztárt is adott a világnak: a Q-ügyosztályos Nikolaj Lie Kaast, illetve a legismertebb (és talán legjobb) dán színészt, Mads Mikkelsent. Ez utóbbit persze Hollywood is lenyúlta magának, és ugyan el-eljátszik ő Bond-gonoszt, Hannibal Lectert, vagy épp szerepel Star Wars-, netán Marvel-moziban, az igazi terepét az jelenti, mikor vissza-visszatér régi barátaihoz. Az olyanokhoz, mint például Thomas Vinterberg, akivel utoljára nyolc éve, a letaglózó erejű A vadászaton dolgoztak együtt. Az egykoron csodagyereknek kikiáltott, Dogma 95-alapító Vinterberg amúgy is erős a jólirányzott gyomrosnak is beillő filmalkotásokban, gondoljunk csak a Submarinóra, pláne a Születésnapra. A Még egy kört mindenkinek azonban nem ilyen nyomasztó film lett, még ha minden oka meg is lett volna rá.

Ez a mozi lett volna ugyanis a rendező nagyobbik lánya, Ida Vinterberg színészi debütálása (Mikkelsen lányát játszotta volna), ehelyett azonban alig tizenkilenc évesen életét vesztette egy autóbalesetben. Egy ilyen tragédia nyilván mindenre rányomja a bélyegét, és ugyan a téma még csak minimálisan sem jelenik meg a filmben, az igazi mélységet mégis ez a körülmény adja meg a négy középiskolai tanár történetének, akik életközepi válságba érve úgy döntenek, hogy adnak egy esélyt Skårderud elméletének. A főhős Martin (Mikkelsen) egykoron ünnepelt, nagy lehetőségek előtt álló pedagógus volt, aztán ezek a lehetőségek ilyen-olyan okból meghiúsultak, családja elhidegült tőle, az asszony tán meg is csalja, a tanításra pedig leginkább tesz egy nagyot, amiről sajnálatos módon a diákok, és még sajnálatosabb módon a szülők is pontos tudomással bírnak. Ebbe a helyzetbe robban be barátja, Nikolaj 40. születésnapja, és nyomában az alkohol-kísérlet, melyben rajtuk kívül még az iskola ének- és tornatanárai vesznek részt (ez utóbbit Vinterberg kabala-színésze, Thomas Bo Larsen alakítja parádésan).

És a helyzet az, hogy a kísérlet kezdetben remekül működik: az énekkar jobb, mint valaha, a tesitanár igazi győztest farag a legbénább gyerekből is, Martin pedig... nos, ő visszanyeri régi életkedvét és népszerűségét, a diákok rajonganak érte, egy vadkemping alatt pedig vidáman töcsköli az asszonyt. Ki is mondja: ő bizony évek óta nem érezte ilyen jól magát (mint ahogy Mikkelsen is rég volt ilyen remek). Ezért is döntenek a kezdetben még (viszonylag) szigorúan betartott dózis emelése mellett, persze továbbra is pusztán tudományos érdeklődésből, míg aztán egy iszonyatosan szétütött este után beüt a krach. De a Még egy kört mindenkinek szerencsére nem didaktikus tanmese, miszerint az alkohol az rossz, értem?, itt sokkal többet kapunk vidám és szórakoztató pillanatokból (az áruházi tőkehalvásárlás-jelenet egyszerűen pazar), mint drámából.

A film legnagyobb erénye éppen ez: nem áll be a Férfiszenvedély, vagy a Las Vegas, végállomás-féle pokolba tartó utazások közé, hanem bemutatja a piálás jó és szórakoztató oldalát is, mert – szisszenjen is most fel bármennyi antialkoholista – igenis van neki olyan. Ha nem lenne, nem innának ennyien. Az pedig külön is poén, amikor Martint azzal csesztetik a haverjai, hogy régen dzsesszbalettre járt, és ugyan, táncoljon már nekik valamit, hiszen Mikkelsen eredetileg valóban versenytáncos volt, és kezdetben kizárólag musicalekben szerepelt. Ennek a körülménynek aztán a film fináléjában még jut is némi szerep.

De az igazán fontos nem is ez, hanem ahogy ezek az amúgy jóravaló és szerethető figurák visszatalálnak önmagukhoz, a családjukhoz, az életükbe. Lehet, nem a legjobb eszközökkel teszik mindezt, de legalább megpróbálják. Vinterberg pedig Kierkegaardot hívja segítségül, amikor egy érettségiző diák által szánkba rágja a film vezérgondolatát: el kell fogadnunk, hogy esendőek vagyunk, így tudunk csak szeretni másokat és az életet. A szép lassan európai díjak sorát elnyerő film ettől ugyan még nem lesz a rendező legjobbja, de ellazít, kikapcsol és érezteti az erejét. Mint egy jó vodka jéggel.

(Azt pedig már tényleg csak egy zárójel erejéig, hogy a filmben néhány másodpercre felbukkan Dr. Orbán Viktor Miniszterelnök Úr is, amikor is egy részeg politikus-montázs erejéig előkerül a híres Juncker-féle „Viktátor-pofon".)