Shock!

Kevés megsüvegelendőbb vállalkozás akadt mostanában a hazai rockzene ingoványos talaján, mint a Dudich Ákos – Horváth „Pityesz" István tandem által a tavalyi nyár elején összehozott projekt: Rex Brown önéletrajzi könyvének megjelentetése. A közösségi finanszírozással megvalósult kiadvány mögött egyszerre integet a punk sokat emlegetett, ám annál ritkábban alkalmazott Do It Yourself!-hozzáállása, ugyanakkor a Nagy Metal Testvériség szentséges filozófiája is, az „egy falka, egy vér"-effektus, miszerint ha senki nem hajlandó felvállalni a zenéink, könyveink közönséghez való eljuttatását, akkor majd megcsináljuk mi magunk, magunknak! Hiszen közönség igenis van, persze nem hatalmas, jobban sikerült Békemeneteket idéző tömegekre kell gondolni, viszont ahhoz igenis elegendőnek bizonyult a létszám, hogy az igencsak kétesélyes vakrepüléssel nem csak hogy ne fürödjenek be hőseink, hanem rekordsebességgel érkezhessen is a folytatás. Amit a Facebookon megrendezett szavazás végén annak a Max Cavalerának az önéletrajzi kötete nyert meg, akinél jobban úgysem alkalmas senki sem arra, hogy egyszerre jelenítse meg a punk mindenkivel szembeszegülő filozófiáját, ugyanakkor a társadalomból kitaszított metal-törzs tagjainak összefogását (és az évtizedekig tartó, túlzott alkoholizálás áldásos hatását). Legalábbis papíron.

Ákoséknak ráadásul rohanniuk is kellett, hiszen menet közben derült ki, hogy a Max és fivére, Iggor nevével fémjelzett Roots-nosztalgiaturné 2016. november 21-én hazánkat is eléri, márpedig ennél kedvezőbb alkalmat nem is lehetett volna találni arra, hogy a My Bloody Roots – A Sepulturától a Soulflyig és azon túl elnevezésű könyvet a nyájas olvasókra szabadítsák. Megint csak papíron. Az azóta eltelt rövid időszak ellenére is mára legendássá vált buli frenetikus sikere és nívója ugyanis azt is nagyban meghatározta, ki milyen szájízzel ült neki a kötet olvasásának – nyilván jelen sorok szerzője sem véletlenül halogatta hónapokig az egyébként nem túl hosszú, nettó 260 oldalas könyv bekebelezését. Ezen túlmenően a koncert után volt valami feszkó is a Horváth-Dudich páros és a kötet magyar előszavát jegyző, számomra hót ismeretlen rajongó, „Rolf Cavalera" között, amibe most nem mennék bele, aki kíváncsi rá, nézzen utána a neten, meg fogja találni. Rolf ötoldalas „előszava" egyébiránt teljességgel érdektelen és értékelhetetlen, hiszen kábé önmagáról szól, de ezen lépjünk is gyorsan túl, ami azért is könnyen megy majd, mert szerencsére itt van az eredeti, Dave Grohl által írt előszó is. Már csak a négyoldalas (!) köszönetnyilvánításon és a bevezetésen kell túljutnunk, hogy belecsöppenjünk Mad Max életébe, amelynek legelején rögvest a rá jellemző cizellált stílusban olvasható: „A kibaszott gyökereim".

És a könyvnek viccen kívül ez a legérdekesebb és legtanulságosabb része, mert egészen precízen megmutatja, hogy Massimiliano Antonio Cavalera (y Azevedo) miért és hogyan vált azzá az ellentmondásos személyiséggé, amivé lett. A kifejezett jómódban élő, olasz bevándorló, nagykövet apától és őslakos brazil, modellkedő anyától származó Massi gyermekkora maga volt az idealizált paradicsomi lét: házak az óceánparton, menő autók, nyaralás nyaralás hátán, papa befolyásos barátai, hatalmas család, rengeteg unokatestvér. És a kettős hatás: apja olyannyira hívő keresztény, hogy elsőszülött fiát a Vatikán egyik templomának alagsorában (!!) keresztelteti meg, anyja azonban a törzsi eredetű brazil vallás, a candomblé lelkes híve, amelynek spirituális-misztikus jellegét már kora gyermekkortól kezdve veri bele fiai fejébe.

Amint azt Max a későbbiekben nem mulasztja el kihangsúlyozni, élete legnagyobb törését édesapja halála jelentette: tízéves ekkor, a család pedig egy csapásra széthull, és szinte nincstelenné válik (ez utóbbit mondjuk képtelen vagyok megérteni, hogy sikerült nekik ennyire rapid módon elérniük, ezek szerint a Cavalerák nem túl spórolós népség). És amikor a „kihangsúlyozni" szót használom, még nagyon finoman fogalmazok, apja halála kábé ötoldalanként bukkan fel, kis túlzással minden egyes tettét ehhez a tragédiához vezeti vissza, amely által az jócskán veszít is súlyából – a másik ilyen momentum majd, jóval később, a nevelt gyermek Dana halála lesz. Úgyhogy a Cavalera gyerekek igazi kezelhetetlen, mindenkivel szembeszegülő, valamint – valljuk meg őszintén – irgalmatlanul paraszt és ellenszenves fiatallá válnak, akik járókelőket dobálnak, zenei tehetségkutatók zsűritagjait köpködik le, sírkerteket dúlnak fel, mikrofonokat lopkodnak más bandáktól, és puszta szórakozásból verekedéseket szítanak. Azonban az első pillanattól kezdve nagyon is jól tudják, mit akarnak úgy igazából csinálni az életben: zenélni, zenélni és zenélni!

A könyv hátralévő része pedig e megveszekedett muzikális utazás története, a korai brazil emlékek felemlegetésétől elkezdve a híres-hírhedt amerikai villámlátogatásig (amikor Maxet már a legelső nap kirabolják) és a producer Scott Burns brazil kalandján át (amikor Scottot szintén már a legelső nap kirabolják) a Chaos A.D., pláne a Roots mindent elsöprő sikeréig. A történetek közül mindenképp az indonéz turnéállomás napjainak bemutatása a csúcs, ez tényleg igen szemléletesen került elmesélésre. Útközben persze megjelennek a metal és a rockzene hatalmas ikonjai is (Lemmy, Ozzy, Mike Patton, a Pantera tagsága, a Venom, a Ministry, Eddie Vedder, stb.), Max pedig zenél, rohan, intéz, pörög és vedel, vedel és vedel. Dicséretére legyen mondva, az általa elkövetett ostobaságokat (Lemmyt lelocsolja vörösborral, Eddie Vedder lábát nemes egyszerűséggel lehányja, betör egy barátja házába, és felissza az összes piáját, egyszer pedig konkrétan vodkát lop egy kisboltból, ráadásul el is kapják) is ugyanúgy vállalja, pedig ezáltal helyenként bizony egy kifejezetten idegesítő, nagyhangú őstulok képében tetszeleg. Aki persze emellett rendívül családcentrikus és barátságos is.

A Sepu a könyv százkilencvenedik oldala körül hull szét, és a történésekről az eddig is ismerteknél sokkal többet nem is tudunk meg, bár az mindenképp szimpatikus, hogy Max ugyan mindvégig árulásról beszél, de azért elismeri, hogy voltaképpen ő választotta Gloriát a csapat helyett, és legnagyobb meglepetésemre Andreasról sem mond egyetlen rossz szót sem (ellenben Paulo Jr. nagyon a bögyében van valamiért, őt mindvégig kíméletlenül osztja). A Soulfly (és mellékszálként a Cavalera Conspiracy) története ehhez képest szinte csak levezetés, és az a gond, hogy a tesók közötti nagy kibékülésről még annyit sem tudunk meg, mint az összeveszésről. Iggor tíz év elteltével hirtelen telefonál, a két testvér pedig első látásra egymás nyakába borul, hogy este már együtt játsszák el a Refuse/Resistet. Ugyan már! Úgyszintén a Max által hozzánk vágott magyarázat, miszerint Iggor már nem volt képes a testvére nélkül minden motivációját elvesztett, jobbára csak tengődő és semmi értelmeset nem művelő bandában elvesztegetni a tehetségét, igazából már „az is hülye, aki elhiszi"-szintű ferdítés.

És a legnagyobb gondom pontosan ez. Mármint hogy sokszor, bizony túl sokszor érzem úgy, hogy az őszinteséget és a becsületet olyannyiszor melldöngetve emlegető Max bizony alkalomadtán csúsztat. Például élő teljesítményét látva azt sem nagyon hiszem el neki, hogy már évek óta egy korty alkoholt, egy gramm kokaint és egyetlen tabletta gyógyszert sem vett magához, mint ahogy egészen biztosan torz az a kép is, ahogy a mindig mindenben jól döntő Gloriát ábrázolja. Emellett még egy dolog: Max barátunk ugye soha nem volt egy szellemóriás, irodalmár típus meg aztán pláne nem, ráadásul valljuk meg őszintén, humora sincs sok. Ez mind még nem is lenne akkora probléma, az viszont már igen, hogy „szerzőtársa", az általam amúgy sem túl sokra tartott Joel McIver nem vezette értően a kezét és a belőle ömlő, nem túl magasröptű szóáradatot sem tartotta kordában. Iskolás fogalmazás, logikátlan mondatvezetés, pongyola gondolatmenetek, minden itt sorakozik, amit bizony az ő feladata lett volna kigyomlálni. És a legbosszantóbb: a könyvben iszonytatóan sok ismétlődés található, néha már úgy éreztem magam, mintha Karinthy Frigyes Ady-paródiáját olvasnám: „Hát maga megbolondult, hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?" Éppen ezért szinte szimbolikus, hogy olykor egy tagmondat – vélhetően nyomdahiba következtében – valóban megkettőződve szerepel.

Ez persze a legkevésbé sem a fordító, vagy a magyar kiadás hibája, mégis, emiatt van az, hogy a My Bloody Roots olvasmányélményként jócskán elmarad a Horváth/Dudich páros első kiadói produktumától, az olyan nagyvadaktól pedig, mint Ozzy önéletrajza, vagy éppen az It's So Easy, sajnos fényévekre van – mégha jó pár sokkal, de sokkal rosszabb biográfiát is olvastam már ennél.

A fentiek következtében könnyen úgy tűnhet, mintha én kimondottan pikkelnék a jó Max bácsira, és a kákán is csomót keresnék. Ez azonban a legkevésbé sincs így: a Sepulturát mindig is szerettem, bizonyos lemezeit kimondottan imádom, és viszonylag még a Soulflyt is el-elhallgattam a kezdeti időszakában (igaz, már nagyon régóta semmi pénzért nem tennék így). Csodálom azt, hogy Max képes volt tizenegy-tizenkét éves gyerekként megálmodni egy víziót Belo Horizontéban, és ehhez aztán tűzön-vízen át tartotta is magát, illetve tartja mind a mai napig. Tisztelem kreativitását, mindig újra való törekvését, nagyra tartom pozitív életszemléletét és azt, hogy valóban csupaszív embernek tűnik. De szimpatizálni soha többé nem fogok vele.

(Végezetül pedig nagyon nagy köszönet Ambrus „Vadász" Zsolt barátomnak, aki azáltal, hogy nekem is megvette ajándékba, duplán is támogatta a kötet megjelenését.)