Shock!

augusztus 12.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Köszönünk mindent, Laci! Nyugodj békében!

ll_3Augusztus 2-án elhunyt Lénárd László. A Metal Hammer Hungarica, majd a későbbi Hammerworld alapító főszerkesztőjét, a hard rock és heavy metal műfajok legnagyobb és legismertebb hazai szakértőjét, a magyar rockújságírás megteremtőjét életének 58. évében érte a halál rövid, súlyos betegség után. Személyes hangvételű összeállításunkban tőle búcsúzunk.

Valentin Szilvia: Nem voltunk barátok, csak ismerősök, akik távolabbról szemlélik a másik munkásságát. Én jóval régebb óta a tiédet, nyilván. Mint ahogy nagyon sokan közülünk, én is „A Hammeren" nőttem fel, az ottani cikkeket böngészve formálódott a zenei ízlésem, a gyűjteményem. Akad néhány vakuemlékem, amit a cikkeid kapcsán őrzök, az egyik, amikor a Prong Cleansing lemezéről írt kritikád után bementem a Nyugati téri Jókai MCD-be és belehallgatás nélkül megvettem a CD-t (akkor még nagyon kevés volt és csak ritkán tudtam bármit is vásárolni), és nem csalódtam egy pillanatig sem, új kedvencet avattam. A másik ilyen sarkalatos pont volt a Shotgun Messiah Violent New Breedjéről írt lelkendező kritikád, amit akkor csak másolt formában tudtam beszerezni (és azóta is csak úgy van meg az a lemez). Sok ponton találkozott a zenei ízlésünk, néhány ponton persze nem, de nagyon sok évig kiváló iránytűnek bizonyult a véleményed. A fanatizmusod, soha fel nem növő, örök rajongó éned pedig egyértelműen mindig inspiráló volt számomra. Másképp nem is lehetett volna ezt az egészet csinálni. Másképp nem is lehet csinálni...

A shockos éveim alatt megszámlálhatatlan koncerten összefutottunk, olykor váltottunk pár szót, és rengetegszer előfordult, ha épp egyfelé álltunk, hogy összevigyorogtunk valami jó dalnál, meg amikor jött az az energia a színpadról, ami téged is éltetett. Utoljára a 2021. szeptemberi Little Caesaron láttuk egymást. Sosem gondoltam volna, hogy utoljára. Korai volt ez még nagyon...

Nélküled a Shock! sem létezne ebben a formában, mondhatni, hogy kábé mindenki a szárnyaid alól nőtt ki. Legyen könnyű utad odaát... és persze: \m/ \m/

Draveczki-Ury Ádám: Ez most mindenkinek fájt. Tisztán érzékelem a közösségi médiás reakciókban, posztokban, a megosztott szívszaggató, régi fotókban, a befutó és kimenő telefonhívások utáni hüledező beszélgetésekben, a Messenger-üzenetekben, mindenütt. Nekem is szürreális írnom-olvasnom ezeket a sorokat, lefolytatnom ezeket a beszélgetéseket: néha felfogom az értelmüket, néha valószínűtlennek tűnnek. Ha valakire rámondhatjuk, hogy intézmény és megkerülhetetlen alapember volt a hazai színtéren, az Lénárd Laci. És alighanem senkire sem igazabb: ha ő nincs, most én sem írnám itt ezeket a sorokat.

A King/Hanneman borítós Metal Hammer volt az első lapszám 1994 őszén, amit megvettem magamnak. Mivel ekkor már benne voltam egy ideje a dolgok, ha nem is sűrűjében, de a felszínén, egyből új világ nyílt ki előttem az újságnak köszönhetően. Nyilván az ember olvasta előtte is a mainstream zenei magazinokat – akkor még létezett jó néhány... –, hátha elcsíp bennük egy-egy aktuális Guns N' Roses-, Metallica-, Aerosmith-cikket, a Hammer azonban nem a felszínt kapirgálta. Rögtön tudtam, hogy ez az, ami igazán nekem szól: az engem érdeklő zenékről az engem érdeklő mélységben és hangvételben, sehol máshol nem tapasztalható bőségben, a megfelelő tálalásban. Innentől fogva fanatikusan vásároltam és faltam az aktuális számokat (visszamenőleg, évek alatt apránként begyűjtve a korábbi évfolyamokat is), ahogy egy kommentelő is írta nálunk, gyakorlatilag Hammertől Hammerig tartottak a hónapok. Úgy 2006-2007-ig bezárólag szerintem a mai napig pontosan és fejből meg tudom mondani havi lebontásban, mikor ki volt a borítón, mikor körülbelül milyen lemezek szerepeltek a Hangpróbán, miről ki írt, és így tovább. Aki már a netkorszakban cseppent bele ebbe az egészbe, sosem fogja teljesen megérteni, mit jelentett azokban az években a hazai rockrajongóknak a Metal Hammer, röviden MHH. Sokkal többet, mint pusztán újságot és egyetlen információforrást: a zenerajongás és a kultusz alapeleme volt, szervesen és elválaszthatatlanul hozzátartozott a mindennapokhoz.

0802llLénárd Laci nélkül mindez nem alakulhatott volna így. Már a fent említett első lapszámban is egyből az ő kritikái tetszettek a legjobban, ezek olvastán éreztem úgy, hogy valaki tényleg hozzám, az én nyelvemen, az én érdeklődésemet felkeltve szól. Rögtön az első tőle olvasott kritikám zenebeszerzéssel járt: láttam már előtte is a Train Of Consequences klipet, de a 10 pontos írás alapján vált teljesen és azonnal egyértelművé, hogy a HP-győztes Youthanasia nekem mindenképpen kelleni fog. És miután a következő időszakban a Laci által jóra értékelt lemezek közül egy sem okozott csalódást, kialakult a reflex, ami a mai napig megvan, amikor most, csaknem harminc évvel később rutinszerűen megveszem és fellapozom az aktuális Hammert: a tabellához hajtok, végigsvenkelek a pontjain, majd kibogarászom, miről írt ő, és egyből végigolvasom a kritikáit. Nem tudnám felsorolni, hány zenekart ismertem és szerettem meg csak és kizárólag azért, mert Laci jókat írt róla abban a nagyon jellegzetes, érzékletes stílusban, ahol minden szó mögül kiviláglott a páratlan háttértudás és a zene iránti őszinte, odaadó, sosem szűnő rajongás. Hosszasan fejtegethetném, mi mindent tett hozzá a hazai rockszíntérhez zenekarok konkrét és önzetlen támogatásán át egészen addig, hogy szinte mindenki tőle tanulta meg a műfajhoz és a zenéhez kapcsolódó alapvető szakkifejezéseket, de nem kezdek bele. Tényleg, szó szerint minden másként alakult volna nélküle itthon. Amit Cselővel közösen létrehoztak Magyarországon, majd lankadatlanul továbbvittek 1986-tól kezdve egészen máig, az egyszerűen elvitathatatlan, páratlan teljesítmény, és hozzám hasonlóan ezrek számára jelentett identitásformáló alapélményt.

És persze mindez nem merült ki ennyiben, hiszen mint fentebb is írtam, nem olvasnád ezeket a sorokat, ha nincs Lénárd Laci. Világéletemben, egész kicsi gyerekkoromtól kezdve írogattam az asztalfióknak, de az ő kritikáit, interjúit, koncertbeszámolóit bújva vált számomra igazán nyilvánvalóvá, hogyan szeretnék, illetve hogyan érdemes zenéről írni. Ezt a hatást szerintem ha akarnám, sem tudnám tagadni: nem most kezdtem ezt az egészet én sem, de konkrétan a mai napig találok a szövegeimet visszaolvasva jellegzetesen lénárdi szófordulatokat, elemeket, amikről gyakran pontosan tudom, mikor és melyik lemez jellemzésekor használta őket. Tényleg, szó szerint annyit bújtam a Hammereket, hogy a DNS-em részévé vált, amit autodidakta módon tőle tanultam. És persze mondanom sem kell, tizenévesen rettentően szerettem volna én is ott lenni a stábban, és írni a kedvenc lapomba. Úgy '96 körül, amikor az egyik Havi Metalban külsősöket kerestek, küldtem is bemutatkozó levelet meg pár cikk-kezdeményt nekik – nem érkezett válasz, de hát magamban én is tudtam, hogy a kelleténél néhány évvel fiatalabb vagyok még a dologhoz.

A Slayer-borítós első Hammeremhez képest évekkel később, de még a Shock!-korszakom előtt, a netes fórumok aranykorában ismerkedtünk meg először online, majd személyesen is. Furcsán bizsergető lelkesedést okozott bennem, amikor megindult közöttünk a párbeszéd először csak az Index Fórum ezerrel pörgő topikjaiban, majd közvetlenül is. Tisztán emlékszem, mennyire remegett a kezem, amikor elküldtem neki az e-mailt, hogy nem érdekelné-e a Machine Head aktuális linzi bulijáról egy beszámolóm a lapba. Jellemző: nem volt rá szükség, mert Grazban ő is látta a turnét, és megírta – hiszen mindenhol ott volt, és mindent megírt. De kimondhatatlanul jólesett, hogy a válasza pozitív volt a jövőbeli folytatást illetően, és kimondhatatlanul jólesett, amikor kicsivel később, shockoló korszakom elején már ő kért meg, hogy írjak egy beszámolót az Iron Maidnem aktuális wigwamos monstre bulijáról az Élő Fémbe.

Nem mondanám, hogy az évek során mindig azonos intenzitással, de azért rendszeres kapcsolatban voltunk, és sokat dumáltunk erről-arról többnyire az aktuális chates platformokon, eleinte MSN-en, aztán az utóbbi években Messengeren. Mindig érdekes izgalommal töltött el, hogy olvasta a Shock!-ot. Ha valamivel nem értett egyet, kiveséztük. Ha valami tetszett neki nálunk, hihetetlenül örültem, amikor hangot adott neki. Zenei dolgokban, azt hiszem, mondhatom: sok szempontból nagyon hasonló volt a látásmódunk. De hát hogyan is lehetett volna másképp? Az ő írásain nőttem fel... A sors érdekes fintora, hogy épp akkor hívott fix munkatársként a Hammerhez, amikor 2010 környékén mi már nagyban, pénzt és energiát nem kímélve dolgoztunk a Shock! megújításán. Így aztán lepasszoltam a lehetőséget, az esetleges konkrétumokról már nem esett szó. Bizarr érzés volt ez is: a saját szívszerelem miatt nemet mondtam, de így is teljesült, amiről azelőtt évekig álmodoztam. Hálás voltam, megilletődött, és nagyon megtisztelt a felkéréssel.

ll_2

Megtisztelő volt vele közösen zsűrizni is a Wacken Metal Battle tehetségkutatójában, együtt kiülni az A38 színpadára a Chris Cornell-emlékkoncert előtti pódiumbeszélgetésen, azt pedig tényleg nem tudom kellően érzékeltetni, mennyire jólesett és milyen sokat jelentett, amikor engem emelt ki a grungerys interjújában pozitív példaként. A koncerteken mindig váltottunk pár szót, ha összefutottunk (és összefutottunk, hiszen mindenütt ott volt, bevallottan ez éltette), és mint említettem, változó intenzitással, online eléggé rendszeresen beszéltünk, nemcsak zenéről, hanem a világ aktuális dolgairól, akár még politikáról is – utóbbiról mindig szigorúan privátban, sosem a kommentszekciókban. Nem értettünk egyet mindenben, de a kölcsönös jó viszony megmaradt, ezekről a témákról is tudtunk értelmesen szót váltani. Aztán az elmúlt bő két év senki szociális életének nem használt, így kissé megritkultak ezek a beszélgetések is.

Személyesen utoljára tavaly decemberben találkoztunk a Ric$cast felvételei előtt, nyugtáztuk, hogy mindenki jól van, aztán abban maradtunk, majd keressük egymást. Pár üzenetváltás még történt, de semmi nagyon extra. Amikor egyik idei bulin sem futottunk össze, már gyanítottam, hogy valami gond van, aztán megérkeztek az első hírek is, hogy nincs jól. Épp ezért nem akartam zavarni, pedig többször bennem volt, hogy legalább egy üzenet erejéig keresnem kellene. Kellett volna. Nem tettem meg. Ez már így marad. Bánom, és bánni is fogom. Még nem tudom, milyen érzés lesz azzal a bizonyos rutinszerű mozdulattal felcsapni a következő Hammert, hogy aztán hiába keressem a Hangpróbában a pontjait és az aktuális kritikáit. Túl kell majd esni rajta, de nem várom a pillanatot.

Jó utat, Laci! Nem tudom szavakba önteni, mekkora hatással voltál az életemre a munkásságoddal. Nyugodj békében!

ll_1

Bertli Zoli: Elő a farbával, lehet röhögni, egyfajta coming out, az a fajta, mikor kínosan kispályás vagy, de azt hiszed, hogy menő, amit művelsz: nyolcadikos bolondballagáson zenekaros metálpólóban, talán W.A.S.P. volt, és magam gyártotta körfűrészlapokkal a karomon vonultam az utcán. Mindezt azért, mert láttam a Rockstúdióban meg láttam valamelyik ifjúsági műsorban, hogy van ilyen, és menő. És beugrik a két Laci, amint beszélgetnek Joey Tempesttel egy kanapén, ami előtt ment ez a klip. És aztán mikor valahol feltűnt a nevük, felkaptam a fejem. Lénárdét könnyebb volt megjegyezni. Kisvárosunkban nem volt kapható a Metallica Hungarica, de már rebesgették ismerősök, barátok, hogy hamarosan lesz Metal Hammer. Áhítattal, kegyetlen kíváncsisággal vettem meg az első számot. Azóta is mind megvan, ha nagyon megerőltetném magam, össze is tudnám rakni a sort. És mint mindig, a mai napig is – ezer bocsánat a többiektől a múltban s jelenben – azt nézem, Lénárd Laci hogyan pontozott, miket írt, miként írt. És Cselő. De már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy Lénárd az, aki minden műfajban talált magának kedvencet. Ezt sose értettem. Ma sem. Ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül tanúságát adta, minden alkalommal megmutatta, hogy valóban mindent ismer minden műfajból. Ami metál. Vagy ami korábban metál volt, vagy metált csináltak valamiből. Nem tagadom, értetlenül álltam mindig is az előtt, hogy valakit csak egyetlen műfaj érdekeljen, de Laci szemmel láthatólag annyira rá volt állva erre, hogy nem lehetett érte szólni egy rossz szót sem.

A középiskolás baráti köröm ízlésformáló gépezetét Lénárd Laciék írásai, ismertetői rakták össze. Volt, hogy nem is a lemezen vitáztunk, hanem hogy ő mit írt róla. Metavita.

Ritkán találkoztunk földrajzi okokból, de mindig váltottunk pár szót, ha három év után, akkor annyi után, egy-egy koncerten. Kérdezte egyszer, ki volt a szegedi Europe-on, mondom, én. Megírnád? Atyavilág, én? A Hammerbe? Abba, amit ő(k) visz(nek)? Hogy a picsába’ ne? Megköszönte.

Sose szerette a rivaldafényt, kerülte a felhajtást, ezt mondta is, lehetett látni rajta. Akartam fényképezni 2009-ben a Hegyalján, félénk vigyorral menekült a gép elől. Dünnyögök neki a programot bogarászva, „Ma nem lesz semmi extra, csak Ossian”, erre ő: „De szemét vagy!”, és nevetett. De tessék, itt van a róla készült két képem közül az egyik. Nesze, ki gondolta volna, hogy ezért, így kell szerepelnie a hírességeim falán?

Úgy fogalmazott, hogy megismerted, ha nem láttad a szignóját az írás alatt, akkor is. Nem volt bennük hadova. Szívből rajongott, tényleg rajongó volt. Mindig metálpólóban, mindig tornacipőben. Irigylésre méltó az ilyen elkötelezettség.

Szia, Laci!

ll_6

Danev György: Amikor kedd délután Ádám felhívott a hírrel, csak álltam a telefonnal a kezemben, leforrázva. Már jó ideje nem voltunk napi kapcsolatban, így nem tudtam, hogy beteg. Meg különben is: soha eszembe sem jutott, hogy „a Lénárd″ meghalhat. A Lénárd. Így, határozott névelővel. Mivel a Hammernél a korai időszakban egymást érték a Lászlók, a honi rockzenei szubkultúra praktikusan kiosztotta a lapokat: Lénárd és Cselő, Cselő és Lénárd. Lehettél bárhol, koncerten, lemezboltban, baráti társaságban, ha azt mondtad, Lénárd, mindenki tudta, kiről van szó. Mert amit képviselt, amit letett az asztalra, az bizony mértékadó volt a mi generációnk számára és mértékadó mind a mai napig. Cselővel ketten egy nem létező szakmát honosítottak meg és építettek fel a '80-as évek második felében, mégpedig a mai fiatalok számára értelmezhetetlen körülmények között, amivel túlzás nélkül felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak az utánuk következő tollforgató nemzedékre. Egészen biztos vagyok benne, hogy másképp alakult volna az életem, ha tizenévesen nem Hammerrel a kezemben szocializálódom zeneileg, majd később nem leszünk Lacival munkatársak. Persze a '90-es évek elején nem volt rá túl sok esélyed, hogy rockrajongóként ne találkozz a Hammerrel és ezáltal Lénárd írásaival. A munkássága megkerülhetetlen hivatkozási alap volt.

Emlékszem, egy '93-as Bon Jovi-különszám volt az első Hammerem, attól kezdve fanatikusan gyűjtöttem az összes számot. Minden hónap elején napi rendszerességgel zaklattam az újságárust a Népstadion autóbuszállomásnál, amíg meg nem érkezett az aktuális szám, mert információ-éhségemet csak a Hammer tudta csillapítani. Imádtam az egész újságot, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha egy cikk alatt L.L. monogram látható, akkor ott komoly érveléssel alátámasztott, szakmailag megalapozott és szubjektivitásában is a lehető legobjektívebb véleményt és értékítéletet fogok olvasni (egyedül a corabis Mötley-re adott 7-esét nem fogom soha megbocsátani). Az ilyesmi nem volt hátrány, amikor a nehezen összekuporgatott pénzecskéden lemezt akartál venni. Nem volt YouTube meg Spotify, a boltosok pedig utálták kibontani a CD-t a celofánból, tehát belehallgatni nem nagyon lehetett a kiadványokba, így viszont sokszor zsákbamacska volt a lemezvásárlás. Ilyenkor nem ártott, ha volt valaki, akire lehetett támaszkodni, akinek a szavára lehetett adni. Annyira tetszettek az írásai és olyan hatással volt rám a stílusa (persze Cselőé is), hogy idővel elhatároztam, én is megmérettetem magam. A legelső írományomat, a '97-es pesti DIO-koncert beszámolóját még papíron, postai úton küldtem el a szerkesztőség címére, reménykedve, hogy elég jónak találják és majd begépelik. Így lett. Óriási büszkeséggel töltött el, hogy Laci megjelentette a cikket, amin talán ma, az önjelölt publicisták és végeláthatatlan blogok tengerében már mosolyogsz, de akkor egy Hammerben megmutatni magad tényleg presztízsértékű volt, legalábbis számomra.

A következő években – miután otthoni interneteléréssel csatlakoztam a 21. századhoz – egyre többször váltottunk emaileket és időnként küldtem neki egy-egy lemezkritikát vagy koncertbeszámolót. Olyan is történt, hogy megkért, írjak valamiről. A 2003-as bécsi Whitesnake/Bonfire-buli például ilyen volt. Aztán úgy 2004-2005 körül felvetette, hogy akár csatlakozhatnék állandó munkatársként a szerkesztőséghez. Mit mondjak, madarat lehetett volna fogatni velem! Hatalmas lelkesedéssel láttam munkához, kitüntetésnek vettem, amikor Lénárd minden hónap elején kiosztotta a recenzióra váró lemezeket. Neki köszönhetően tapasztaltam meg a szerkesztőségi munkát, ami persze nem volt annyira romantikus, mint korábban gondoltam, de baromi jó iskolának bizonyult. Laci elhivatottsága és munkabírása már a kezdetekkor roppant inspiráló volt, ahogy hónapról hónapra vitte a hátán az újságot. Ő volt a Hammer lelke. Tájékozottsága a műfajról párját ritkította, az AOR-tól a black metalig mindennel képben volt. Nekünk, többieknek megvoltak a magunk kis játéktereink, ő viszont tényleg vágta a komplett rock/metál-stílust, A-tól Z-ig.

Tíz évet húztunk le viszonylag szorosan együttműködve, barátok viszont sose lettünk. Laci nem volt könnyű ember, de mások szerint én sem vagyok az, ráadásul magánemberként más világnézettel rendelkeztünk, szóval így talán érthető. Egyébként amikor jó kedve volt, kenyérre lehetett kenni, de amikor rossz passzban volt, inkább elkerültem. Akadtak parázs vitáink, volt, hogy nem értettünk egyet szakmai kérdésekben, ugyanakkor a kölcsönös tiszteletet mindig megadtuk egymásnak. Pár évvel azután, hogy elváltak az útjaink, egy interjúban kifejtette, mennyire sajnálta, amikor kiszálltam. Jólesett ezt olvasni tőle, mert kimondva-kimondatlanul továbbra is mentorként tekintettem rá. Ádám a tanúm rá, hogy egy-egy ambiciózus, nagy lélegzetvételű cikk leadását követően egészen mostanáig mindig feltettem a kérdést, hogy „vajon Lénárd mit fog szólni hozzá, ha elolvassa majd?" Egyszerűen motivált, hogy megfeleljek neki, hogy versenyezhessek vele, hogy csak olyan munkát adjak ki a kezemből, amire azt mondja magában, hogy „ez igen."

Egy biztos: direkt és indirekt módon is több és jobb lettem általa szakmailag, amiért soha nem lehetek eléggé hálás neki. Kösz a lehetőséget, Laci!

Kiss Gábor: Még nem voltam 14, amikor megvettem az első Metal Hammeremet. Igaz, ez még nem újságosnál történt, hanem az Újpest és Rákospalota közötti felüljáró alatt működött lengyelpiacon. Volt itt egy stand ahol az egyéb kacatok mellett posztereket, kivágott cikkeket és mindenféle „egzotikus" újságot lehetett vásárolni néhány forintért. Itt szúrtam ki a 82-es sorszámú, RATM-borítós Metal Hammert, és benne azt a Metallica cikket, ami miatt végül megvettem az akkor számomra totál ismeretlen lapot. Az újság száma megegyezett a születési évemmel, és ennek természetesen azonnal igen komoly jelentőséget tulajdonítottam. Bár természetesen a Metallicán kívül fogalmam sem volt a többi zenekarról, az egészet kiolvastam néhány nap alatt, utána pedig már tudatosan kerestem az aktuális lapszámot az újságosnál. Ez volt a zöld borítóba csomagolt, Type O-s 83-as magazin. A Hammer azóta is velem van, szerzői – köztük Lénárd Laci – pedig meghatározták nemcsak zenei ízlésem fejlődésének irányvonalát, de ezen keresztül igen komoly hatással voltak a gyerekkoromra, sőt, az egész életemre is.

Nem túlzás, hogy ha nincs a két Laci és a Hammer, ma tuti nem ülök itt a Shock!-nak gépelve, hiszen a Hammer Súgd meg nekünk rovata volt az, amin keresztül megismerkedtem Pálinkás Vincével, aki végül is pár évvel később ide hozott, és ugyancsak a Hammeren keresztül kerestem útitársakat ahhoz a brünni koncerthez, melyről készült beszámoló az első cikkem lett az oldalon. Meg persze ott az a rengeteg zene, amit Lacinak és a Hammernek köszönhetően ismertem meg az évtizedek alatt, böngészve a Hangpróba táblázatát, olvasva a Sokkoló korongokat és a Sokkoló extrát. Később aztán személyesen is megismerkedtünk, és szoros kapcsolat ugyan nem alakult ki köztünk, de ha koncerteken összefutottunk (márpedig összefutottunk, hiszen Laci mindig mindenhol ott volt), néhány szót azért váltottunk, a kedves mosoly és a barátságos szavak mögött pedig mindig ott láttam Laciban az eltökélt fanatizmust és jó értelemben vett mániákusságot. Ezek kellettek ahhoz, hogy Cselővel megvalósítsák álmukat, és nem mellesleg puszta lelkesedésből elindítsák a rockzenei újságírást itthon.

A színtér és a Hammer kétségtelenül igen komoly mélyütést kapott Lénárd Laci hirtelen és rettentően korai halálával, de remélem, hogy az újságnak nélküle is lesz folytatása. Mert nyilván borzasztó nehéz lehet így bemenni a szerkesztőségbe, dolgozni, ötletelni, és főleg lelkesedni, de olyan örökség ez, melyet nem szabad veszni hagyni. Sajnos többször le kellett írnom az elmúlt években, hogy olyan ember távozott közülünk, aki alapjaiban volt hatással az életemre, és ezt most Lénárd Lacira emlékezve kell ismét csak papírra vetnem. Köszönöm Neked a sok jó zenét, a koncerteket, azt a mérhetetlen sok információt, ami az újságodon keresztül ömlött rám az elmúlt évtizedekben, és azt, hogy azt, amilyen irányba mindez terelte az életemet. És ahogy a Pokolgép klasszikus koncertlemezén, az Utolsó merényleten elhangzik: „Akkor Mindhalálig Rock 'n' Roll, búcsúzóul!"


Nagy Andor: Már nem emlékszem pontosan. Mármint, hogy melyik volt a legelső Metal Hammer, amit megvettem. 92-ben lehetett valamikor, talán az AC/DC volt a borítón, mert Angusékat ugye már akkor is nagyon. Aztán jóideig úgy is maradtam.

Már nem emlékszem pontosan. Mármint, hogy melyik volt az első LL-cikk, amit elolvastam, de azt tudom, hogy a kedvenceim túlnyomó többségét miatta, általa szerettem meg.

Már nem emlékszem pontosan. Mármint, hogy mikor kezdtem el magam is zenéről írogatni, de azt tudom, hogy valami olyasmit akartam csinálni, amit Lénárd Laci is kiválóan művelt: úgy beszélni az albumokról, hogy azáltal másokat is rajongóvá tegyünk.

Már nem emlékszem pontosan. Mármint, hogy melyik volt az a koncert, amikor életünkben egyetlen alkalommal összefutottunk. De az biztos, hogy a bejáratnál volt, ő meg otthagyta az ásványvizét, amit utána vittem. Mosolygott, és jó szórakozást kívánt. Köszi, Laci! – válaszoltam. Most sem mondhatok mást.

Köszi, Laci!

Pálinkás Vince: Az egy dolog, sőt közhely, hogy nemcsak mi, de Magyarországon bárki, aki a '90-es évek óta azzal kezdett próbálkozni, hogy rock- vagy akár általában könnyűzenéről publikáljon bármit, valamilyen százalékban biztosan Lénárd Laci hatására tette azt. Mindenki, kivétel nélkül. Ebből az egykor belterjes, talán összetartó közösségből később ezerfelé ágazó, tízezerfelé széthúzó, megosztott, egymást megérteni nem akaró, sőt, nem kevés gyűlölködéssel teli színtér lett, afféle mini-Magyarország. Aztán ez a színtér a hír estéjén egy emberként rendült meg és maradt csendben. Egy komplett szakma és több generáció. Médiásokon túl a teljes zenei világ, beleértve zenészeket, közönséget. Ez is jól tükrözhetné Laci jelentőségét, de a személyes történetek fontosabbak, érdekesebbek.

Én is kerek harminc éve vettem először Hammert, a májusit, a Def Leppard-borítósat. Én is írtam leveleket (ma már szinte mindre vállalhatatlanként emlékszem vissza, dehát mi nem az, amit tinédzserként csináltunk): a legelső rövidre én is kaptam bulldogos Metal Hammer matricát, aminek a hátára Laci a választ írta. Bárhogy alakult aztán később a saját életem, viszonyom akármelyik műfajhoz, zenekarhoz, bármihez zenétől függően és függetlenül, Laci írásaira mindig odafigyeltem. Az ő véleménye egy zenéről legalábbis megfontolandó volt – meghatározó egy idő után már nem, de csak azért nem, mert tőle megtanultam jól felmérni a dolgokat. Csak hogy egyetlen példát említsek, a legutolsót: az idei Thunder-lemezről szóló ismertetőjének köszönhetően – amelynek tartalmi részéhez szinte semmit sem tudtam hozzátenni a sajátomban – fedeztem fel újra a bandát. Szóval Laci távozása számomra kicsit olyan, mint amikor felnőttkorban a nagyon kevés igazán fontos tanár egyikének haláláról értesülünk: furcsa, zavarba ejtő, és az ember csak úgy néz maga elé, hogy most akkor hogyan tovább. Hát, biztosan nem úgy, mint eddig. De próbálkozunk tovább mi is – ez kötelességünk, maga Laci is elvárná, elvégre rendszeresen olvasott bennünket.

Szilvás Gergely: Az utóbbi években szíven ütött már pár haláleset. Példaképeké, zenészeké, akik nekem tényleg sokat adtak. Lemmy és Neil Peart különösképp, de mégis mind más volt, mint amit tegnap éreztem, amikor megjött a szomorú hír, hogy Lénárd Laci nincs többé köztünk. Tudtam, hogy beteg, azt is, hogy nem jó a helyzet, de ezzel a verzióval valahogy tudat alatt mégsem voltam képes számot vetni.

Ő maga aligha ölelte volna keblére az effajta nekrológokat, ám tiltakozni sajnos már nem tud, pedig ezúttal örömmel venném, ha neheztelne egy darabig. Bár úgy lehetne.

Lénárd Laci számunkra, rockerek egy egész generációja számára valóban példakép volt.

ll_4

Az első országos Metal Hammer Hungarica megjelenésekor 1989-ben nyolcadik osztályos voltam, 13 éves, a lap és én így kábé egy időben álltunk talpra és néztünk szembe a nagyvilággal. Mai napig emlékszem, ahogy szünetben a kerítés szélén ücsörögve olvastuk a szülőktől lejmolt pénzből megvett, 99 forintos újságot. Megigézett, hogy a zenének, amibe épp csak beleszédültem, ilyen nívós tartalmi alátámasztása is létezhet. Nem gondolkodtunk akkor olyanokon, hogy a vasfüggöny mögül épp csak kikukkantva ez mekkora dolog Magyarországon, épp csak részesei lettünk a színtérnek, és minden infót szivacsként szívtunk magunkba. Találkoztam persze már ilyen-olyan fanzine kiadvánnyal is, de a Hammer minden nívó felett állt, akkor tényleg igaz volt a „mondás", a mi fajtánknak Biblia lett ez.

Azt hiszem, a szüleim egy darabig gyerekkori hóbortként tekinthettek minderre, ami pár évig eltart, aztán elmúlik, vagy csitul, ahogy az sokszor lenni szokott – a szenvedély azonban egyre mániákusabb szintre jutott, hó legelején semmi más nem számított már, csak hogy rohanhassak az újságoshoz végre az új számért. Hallgattuk a Petfői Rádión a Lacik által szerkesztett Heavy Metal Híradót, volt, hogy nagykabátban, egy termosz teával, üres kazettákkal megpakolva ültem végig egy egész éjszakát az erkélyen, csak azért, hogy felvehessem a Metaléj néven futott öt órás különkiadást is – ott volt egyedül tiszta a vétel. És persze minden koncertre elmentem, amire csak lehetőségem adódott.

Mindezekben Lénárd Lacinak elévülhetetlen érdemei voltak. Azonosulni tudtam vele, az ő írásai álltak talán a legközelebb hozzám. A stílusa, a nyitottsága – ez utóbbi felnőtt fejjel is iránymutató volt. Mindvégig követte a legfrissebb trendeket is, semmi elől nem zárkózott el, reálisan tudott véleményt formálni, értéket és hibákat a személyes szimpátia kirekesztésével megfogalmazni, ezáltal a valóságot nem torzítani. Képben volt kábé mindig mindennel és mindenkivel, nem egyszer mondtuk poénból, mint egy két lábon járó rocklexikon.

ll_5

Lacival személyesen a '90-es évek végén ismerkedtem meg: kikavartam magamnak egy saját rádióműsort az egyik helyi (egri) adónál. Ezzel kapcsolatban kértem levélben, tudnának e hírt adni róla, hogy van ilyen is arrafelé. Mindez egybeesett a Hammer Rercords indulásával, ők segítettek, én igyekeztem a kiadványokat segíteni, interjúkkal, lejátszással. Meg voltam illetődve, amikor meghívtak vendégként az egyik Hangpróbára. Ott találkoztunk először. Úgy léptem be a szerkesztőségbe, hogy szinte zabszem volt a seggemben – nehéz ezt talán érteni, de ott és akkor a számomra legszentebb szentélybe kaptam bebocsájtást. Tényleg így éltem meg.
Egy évvel később már írtam az újságnak, három évvel később pedig a Hangpróba táblában is helyet kaptam, kollégák lettünk, össze is haverkodtunk. Huszonegy évig tartott ez a munkakapcsolat, a személyes viszony pedig, azt hiszem, soha nem csorbult igazán később sem.

Rengeteg személyes emlékem is van, egy időben (sok éven át) nagy rendszerességgel utaztunk közösen kinti koncertekre, fesztiválokra, Németországba, Olaszországba, a csehekhez, meg hát a számtalan bécsi klubbulira, akkoriban ez által tényleg relatív sokat lógtunk együtt. Arra is volt példa párszor, hogy kettesben indultunk el – az Overkill húsz éves jubileumi turnéját elcsípni például 2005-ben, ami azért is kiemelendő emlék, mert onnan hazafelé beszélgettünk először tényleg mély, személyes dolgokról is.

Furcsa és fájó érzés egy Lénárd Laci nélküli világban tovább élni.

Nyugodj békében, Laci! A Metal Istenek vigyázzanak Rád!

 

Hozzászólások 

 
#18 kornel 2022-08-06 12:50
Elsősorban két dolog jut mindig eszembe.Gyakorlatilag általa ismertem meg a The Wildhearts-ot.Azt hiszem vmelyik '93as-talán szeptemberi,ami már nem tudom kié volt-Hammer-ben olvastam az Earth vs kritikáját és tudtam,hogy megvan az új Gn'r.A másik,nem tudom miért,de beragadt a fejembe,a 95ös Trouble-Plastic Green Head lemezismertetőj ének utolsó sora,melyben-nem pontos idézet-ezt írta:A lemezt hallva talán sokakat meglep majd,hogy a heavy metal-t így is lehet játszani,de igazából szerintem csak így lenne szabad...
Idézet
 
 
#17 cápaidomár 2022-08-06 11:51
Szép megemlékezés, köszönöm. Az első Hammer, amit vettem az Manson miatt volt, mert ő virított a címlapon. A Holy Wood kapcsán készült interjú volt benne, egy elég jó interjú. Mindez még a határ úti Headbangerben volt, ahová csapatostul vonultunk ki haverokkal. Akkoriban ismerkedtünk a műfajjal. Jézusom, menyire más világ volt. Szóval megláttuk Mansont a címlapon, a többiek meg ráunszoltak, hogy vegyem már meg. Ugyanúgy végigment mindenkin, mint a Manson-albumok. Tényleg a Hammer volt akkoriban az információforrá s, és rendszeressé vált a vásárlása. Aztán így szépen lassan felfedeztünk magunknak minden olyan fórumot, szórakozóhelyet , boltot, ami ezen szubkultúrához kötődik, és mindez a Hammeren keresztül. Hőskor volt az nekünk mai fejjel visszagondolva. Valahol sajnálom is azokat, akik erről a felfedezős, kockáztatós és CD-vadászós világból már kimaradtak. Tényleg volt egy romantikája. Jó utat, Laci!
Idézet
 
 
#16 Claudius Oltarimanus 2022-08-05 22:56
Úgy 15 évvel ezelőtt a debreceni Kikötőben volt alkalmam sörözni vele. Egy közös ismerősünkkel jött át a Főnix csarnokos Tankcsapda koncertről. Hamar megtaláltuk a közös hangot kellemes este volt. Amikor Veres Gabi (WMD) oldalán először olvastam a hírt fel se tudtam fogni sokáig. Nem tudtam a betegségéről, valódi hidegzuhany volt. Hogy történhetett ez? Hiszen a múltkor még ott poénkodtunk a Tom Morello-s bejegyzésén! További jó utat Laci!
Idézet
 
 
#15 blackmagic 2022-08-05 08:15
Legyen ott metal ahová ment...R.I.P.
Idézet
 
 
#14 Equinox 2022-08-04 22:18
Én is így vagyok ezzel. Látom, mindenkinek nagyjából ugyanazt jelentette, mint pl nekem is, ami nagyon pozitív dolog ebben a szomorú periódusban
Idézet
 
 
#13 queensryche999 2022-08-04 21:08
Köszi a megemlékezést. Nem nagyon tudok mit hozzátenni, a posztban és a hozzászólásokba n mindent leírtatok.
Idézet
 
 
#12 325xi 2022-08-04 19:51
A '89-es második szám, a Kerry Kinges címlapú volt az első Hammer, amit megvettem. Onnantól kezdve gyerekkorom meghatározó alakja volt Lénárd Laci. Pontosan azért, amit mindenki leírt előttem. Felfoghatatlan, hogy nincs többé.
Idézet
 
 
#11 Purpendicular 2022-08-04 15:27
Mindent leírtatok, ami a fejemben jár. Örülök, hogy kicsit ismerhettem.
Nyugodj békében, Laci!
Idézet
 
 
#10 BS11 2022-08-04 14:28
Gyönyörű megemlékezés, igen őszinte gondolatokkal! Mindannyian köszönjük! Sokan leírták már, én is csak megerősíteni tudom: a Hangpróba lemezeinél mindig az Ő kritikáit olvastam először, elsőnek az Ő pontjait néztem. Mert Ö mindig objektív volt!
Idézet
 
 
#9 Szőlő 2022-08-04 13:55
Egy emlék tőle: Mikor Adrian kivált a Maidenből, nem akartam elhinni. Írtam Lacinak. Rendes, szép postai levelet. Jött is a postafordultáva l a válasz, leírta, hogy igen, mit fog csinálni Adrian, ki is a "noname" betolakodó Janick Gers. Mindezt kézzel, egy oldalba. A LEXIKON voltál. Hiányod betölthetetlen.
Idézet
 
 
#8 Bala 2022-08-04 12:13
Basszus én se hiszem el...Kb 87 - 88 óta ismerem, az talán az 5. Hungária tájékán irtam/tunk Neki (ill. először Cselővel leveleztünk, másolta át nekünk a kazettákat - talán már elévült :) először 50 majd 100 forint / kazetta vagy lemez már nem emlékszem), aztán LL, nem volt olyan ami ne tudott volna. A fiatalkori összes lemezem, zeném, tőle van. Aztán személyesen is megismerkedtünk , rengeteg koncerten találkoztunk itthon, külföldön (Bécsi pláne, bailingen, Pozsony, stb stb.) Mindíg jókat dumáltunk, , az a gyermeki lelkesedés, az a hozzáállása még így 40, 50 felé is semmit se változott, tényleg Róla el tudtam képzelni hogy 70 évesen is ugyanazzal az elhivatottságga l futok össze valami koncerten, és zenéről beszélgetünk, iszunk egy sört..
Idézet
 
 
#7 Pisti 2022-08-04 12:05
Nem akartam hozzászólni de végül mégis. Nem ismertem személyesen, bár párszor összefutottunk itt-ott, én tudtam hogy ő ki, és ennyi, nem mentem oda hozzá, stb. Zenei téren számomra (is) meghatározó szerepet töltött be, ízlésformáló volt ő, és még páran, akár a Hammer, akár innen. Mondhatni iránytű. Mindenki számára meg lett adva a kezdő lépés, kezdő lökés az írások, kritikák, beszámolók alapján, és bizony én is sokszor ennek a pár embernek köszönhetően vettem meg úgymond vakon albumokat, és nem csalódtam bennük. Mifelénk vidékiában a 90-es évek elején kevés volt az infó, úgyhogy én is mindig vártam a következő Hammert. Mai napig veszem, olvasom, de ma már nem csak ők az elsődlegesek, az egyetlenek, itt van pl. a Shock is, illetve bármi ami nyújt egy bizonyos megbízható tartalmat, amire érdemes adni, tehát ami számít. Laci, és még pár ember véleménye ilyen volt, illetve ilyen a mai napig. Általa is kedvenceket avattam. Újságírói szinten tényleg egy olyan nívós valamit hoztak létre Cselővel ami azóta is alap, igazodási pont. Sajnálom nagyon hogy egy olyan tudású embertől fosztottak meg minket aki igazán sokat tett szeretett műfajunkért. Pótolhatatlan. Köszi mindent!
Idézet
 
 
#6 kamikaze 2022-08-04 11:08
Még mindig nem hiszem el! Rockzenével kapcsolatos karrierjének elején ismerkedtünk össze, először csak levélen keresztül, majd személyesen is. Első perctől kezdve szimpatikus és korrekt volt. Amit pedig a zenei újságírás terén elért, az a szakma csúcsa, ennél szerintem itthon nincs feljebb. Igazodási pont volt, még akkor is, ha esetleg ízlésbeli különbségek miatt valamiben nem egyezett a véleményünk. Amit a másik Lacival összehoztak, az minden szempontból mértékadó. Állítom, hogy tevékenységével 1990 óta - bár ez tulajdonképpen nem összehasonlítha tó, de pl. - a politikusok nagy részénél sokkal több örömet szerzett az embereknek, még úgy is, ha személyesen nem, csak hallomásból ismerték, vagy olvastak tőle. Van az a mondás, hogy pótolhatatlan ember nincs. Ezzel sosem értettem egyet, amit sajnos ez az eset újra megerősít. Nem lesz több olyan rock/metal zenéről szóló írás, melynek végén a monogram: L.L., pedig az garancia volt a minőségre.

Köszönök mindent!

R.I.P. Laci!
Idézet
 
 
#5 Tamas 2022-08-04 10:08
Szép megemlékezés, köszönjük! Óriási veszteség, én is a Hammeren nőttem fel, mai napig olvasom, nagyon fog Laci hiányozni!
Idézet
 
 
#4 AlfStokes 2022-08-04 09:59
Sajnos en nem ismertem szemelyesen, de rengeteg koncerten lattam. A haverokkal olyankor nyugtaztuk is, hogy ott a hammeres Lenard Laci, szoval egyfajta "celeb" volt nekunk. Lehetett is, mert a cikk szerzoinek elmenyeihez hasonloan o formalta a mi zenei vilagunkat is. Amikor egy egy kritika vagy cikk utan nem gyoztem vegigjarni a koruti metal boltokat cd-ert, vagy legalabb kazetta masolasert.
Persze diakkent a Hammerek megvasarlasa komoly anyagi terhet jelentett minden honapban, de nem nagyon torodtem vele, mert a lemezajanlok, a cikkek, a koncertbeszamol ok vagy epp az aprohirdetesek nem voltak mas magyar platformon elerhetok. Es az LL nekem is egyfajta iranymutatast jelentett az ujsagon belul.
Koszonom a cikket, koszonom, hogy megemlekeztetek egy olyan emberrol, aki munkassagaval nagyon sokat tett egy kitaszitott es lesajnalt zenei reteg rajongoiert, koztuk ertem is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.