Shock!

Valahol a 250 ezres nézőszám környékén járhat most Holtai Gábor rendező első nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon. Ez már önmagában is igen komoly teljesítmény (csak viszonyítási alapként, az Oscar-győztes Saul fia 269 ezret tud felmutatni), úgy meg aztán végképp, hogy az alkotás úgynevezett független filmként, azaz a Nemzeti Filmintézet támogatása nélkül készült el. Spoiler- és politikamentes kritika következik.

A sikerben nyilván igen komoly szerepet játszik azon időszak (vagy akár korszak), amelyet az ország jelenleg él, a parlamenti választások közelsége, illetve egyik főszereplőjének aktív közéleti szerepvállalása is. Természetesen Molnár Áronról beszélek, aki sokaknak ma már talán inkább tartalomkészítő, mint színész. Az Itt érzem magam otthonban azonban egyetlen Tankcsapda-idézetet leszámítva semmilyen konkrét utalás sincs az ország második legnagyobb folyójára, de sokak kedvenc déli gyümölcsére sem. Párhuzamok viszont akadnak bőven, a közéletre nyitott szemmel járók pedig észre is fogják venni ezeket, de az alkotás ennek ellenére mentes a szájbarágástól és a konkrét aktuálpolitikától.

Szóval az Itt érzem magam otthon pártállástól és meggyőződéstől függetlenül is erős. Ettől még persze nagyrészt főleg az egyik tábor szimpatizánsai fognak beülni rá, merthogy a főszereplőket Molnár Áronnak és Lovas Rozinak hívják. Régi, összeszokott párost alkotnak ők ketten, hiszen nem csak az RTL-es Mi kis falunkban játszottak együtt, de a Loupe Társulatot is közösen alapították, Lengyel Tamással kiegészülve. Azóta is több darabban szerepelnek együtt; az Árvák például március végén ért el a századik előadásig, ami ismét csak igen komoly fegyvertény, mivel a társulat teljes mértékben önköltségi alapon üzemel. Rozi és Áron persze itt is kiváló – főleg a legfőbb főszerepet hozó színésznő lenyűgöző –, de meg kell említenünk a család felett teljes önkényben uralkodó Papát alakító Szervét Tibort is, aki úgy telepszik rá nem csak háztartásának tagjaira, de a képernyő előtt ülő nézőkre is, hogy igazából semmi kirívóan erőszakosat nem tesz a vásznon. Sőt, a felszínen kifejezetten kedves, csak a családnak élő apafiguraként jelenik meg. Mondanom sem kell, a mélyben persze egészen más lapul.

A Molnár Áron által megformált Marci karaktere a brutális verőembertől a szeretetre éhező, bántalmazott gyermekig a teljes skálát végigjárja, nekem pedig első perctől a Széttörve és James McAvoy ugrott be róla. De a mellékszereplők között is karakteres figurákat találunk: Annáról például mindvégig Kosztolányi Dezső Édes Annájára asszociáltam, de az önállóan boldogulni nem képes, így a Papa biztonságával megbékélő Rudi bácsi is érdekes személyiség, akárcsak a tragikus szerelmi viszonyba keveredő Miklós (Simon Kornél), illetve felesége, Juli (Gryllus Dorka). Kornél és Dorka a valóságban is házasok, filmbeli gyermekük pedig valóban a sajátjuk, azaz igazi családi szerepvállalás ez a részükről.

Ahogy az a trailerből is kiderül, a cselekmény gyakorlatilag végig egy belvárosi lakásban játszódik. Mintha megállt volna itt az idő, így a Papa által megkérdőjelezhetetlen és sokszor teljesen értelmetlen szabályok mentén vezetett családot nemcsak térben, de időben is kiszakították a kinti univerzumból. Ide érkezik meg Rita, akit a Papa utasítására raboltak el, hogy az elcsatangolt Szilvi helyére álljon. A filmnek már a külvilágban játszódó legeleje is roppant nyomasztó, de onnantól telepszik rá igazán a rendkívül kellemetlen és zavaró érzés a nézőkre, amikor a lakásban Rita fejéről lekerül a zsák és megindul a nyomasztás. Marci és a családtagok változatos eszközökkel igyekeznek megtörni Ritát, és elérni nála, hogy a valóságot teljesen megtagadva végre eszébe jusson: ő valójában Árpád Szilvia. És mindig is az volt.

A cselekmény végtelenül egyszerű és kevés alkalomtól eltekintve teljesen mellőzi a testi erőszakot, az egyes családtagok a jelenetek többségében úgy bántalmazzák egymást, hogy közben egy ujjal sem érnek a másikhoz. A lelki terrornak viszont széles palettáját alkalmazzák, és ennek különféle fajtái, illetve a családtagok közötti dinamikák, azok alakulása áll a középpontban. Mivel pedig a remek színészi játék (végre egy magyar film, amiben a szereplők beszéde nem hat természetellenesen!) mellett a szépen és okosan adagolt félhomály, a retro cuccok, illetve maga a lepukkant lakás is a nézőben való kellemetlen érzés felkeltését szolgálják, fel fog tűnni, hogy nem tudsz kényelmesen belesüppedni az ülésbe, egyes jeleneteknél egész egyszerűen muszáj fészkelődnöd a helyeden.

Ahogy a legelején írtam, konkrét aktuálpolitikai áthallásoktól mentes az Itt érzem magam otthon, de azért a kinti, rettenetes borzalmakat tartogató külvilágtól szeretett családtagjait mindenáron megvédő, szovjet hanglemezeket hallgató Papáról nem nehéz bizonyos közéleti személyiségekre asszociálni. Az Itt érzem magam otthon kor- és kórképként, politikatörténeti mementóként is jelentőséggel bír, de önmagában, simán csak mozifilmként is megállja a helyét. Könnyed szórakozásnak semmi esetre sem nevezném, viszont ha szereted az olyan művészeti alkotásokat, amik miatt napokig kattog majd az agyad, mindenképpen ajánlom ezt is. (Kis érdekesség: a végén egy bizonyos Kátai Tamás neve is megjelenik.)